Misztérium és moralitás

Paul McGuigan: The Reckoning / Ördögi Színjáték - A Pap, a Várúr és a Boszorkány

Rendkívül ritka mostanában a szellemet is megmozgató, friss filmötlet, az angol-spanyol stábnak azonban sikerült eggyel előrukkolnia. A látszólagos krimisztori mögött megbújó tartalmi és formai többlet felderítése igazi nézői élmény – lehetne. Hogy a részletek iránti felületesség vagy a rendezői képességek bizonyos fokú korlátozottsága okozza-e, de a film lendülete mindenesetre többször is megtörik egy-egy suta vagy végig nem gondolt elem miatt.

Nicholas (Paul Bettany), a fiatal, bukott pap menekülése során találkozik egy vándorszínész társulattal, akik némi vonakodás után maguk közé fogadják. A korabeli Anglia nem kegyes a csepűrágókhoz, útjuk olyan városba vezet, ahol a közönség nem kíváncsi a bűnbeesés történetére. Röviddel érezésük után azonban kiderül, a lakosságot egy gyilkosság foglalkoztatja, s a bűnös a bírák szerint egy süketnéma javasasszony. Martin (Willem Dafoe), a társulat vezetője kapva kap az alkalmon, és némi bevételt és művészi sikert remélve, mint új moralitás játékot színpadra állítja a bűnesetet. Az előadás azonban botrányba fullad, az emberek bekiabálásából pedig kiderül, hogy valami egészen más történt, mint amit a bírák állítanak. Hiába űzik el a katonák a színészeket, Nicholas visszafordul, hogy lelkiismeretétől űzve megmentse az ártatlan asszony életét.

Az angol alcím Moralitás játék, s nem véletlenül. A nyomozás csak ok, egy váz, amire a motivációkból, tettekből és következményekből építkező, s a lélek különböző hangjain megszólaló bonyolult háló felépül. Ez adja aztán a dráma valódi szerkezetét. A társulat előadása a mag, a prototípus, mely körül mozog a nagy színjáték, s így a film sem más, mint egy, a történet és a mű egészét átfogó moralitás. (Erre vonatkozik a film főcíme is: The Reckoning, azaz 'számvetés', 'elszámolás', s a kifejezés utal az utolsó ítélet napjára is.) Szereplői eszerint allegorikus alakok. A társulat tagjai, a földesúr és emberei, a király bírája, a helyiek, a javasasszony, Martin és Nicholas a nagy erkölcsi dráma egyes árnyalatait képviselő karakterek. Amint elfoglalják helyüket a történetben, számvetésre is kényszerülnek saját tetteikkel és lelkiismeretükkel, hogy ha győzedelmeskedni nem is tud, de a film végére legalább kiderüljön az igazság. Az Igazság, mely legfőbb témája és alapja valamennyi moralitásnak.

Az Ördögi színjáték tehát egyfajta filmes keretek között megvalósított színház. Az ötvözésre sokan vállalkoztak már, ám a szöveg vagy valamely más elem a néző számára a (többnyire) tömegfilmes hagyományokhoz képest mindig elidegenítő hatással rendelkezett. Ez alkalommal a színházi formák többnyire bújtatottan vannak jelen (a díszletekben, egyes képkivágásokban), de néhány kép erejéig nyíltan is megjelennek, mégpedig a színészi játékban, ahol a művészek a mozgásszínház elemeit is felhasználják. A színtársulat ezen túl is érdekes zárványt képez a filmben. Mivel egyszerre részesei az eseményeknek, de ezzel együtt a színjáték előadói is, a nézőt egyenesen a moralitás szívébe vezetik, különös voyeur státuszt biztosítva ezzel.

Paul McGuigan rendező karakteres arcú és mindenek előtt tehetséges színészeket választott filmjébe. Willem Dafoe (Krisztus utolsó megkísértése) alakítása valóságos némajáték, de hasonlóan érzékenyen szerepel a húgát formáló Gina McKee (Notting Hill) is. Vincent Cassel (Farkasok Szövetsége) a lassan hozzánövő perverz normann várúr figuráját alakítja – tenyérbe mászó hitelességgel. Paul Bettanyt (Dogyille) viszont mintha visszafognák, már-már feszeng a szerepében, és csak helyenként villan fel a Lovagregényben látott erőtől duzzadó, természetes játéka. Ez pedig nem műfajtól függ. Bettany tehetséges, ezt láttuk már több alkalommal, de a forgatókönyvben egyszerűen nem találták el a pap alakját. A karakter nem következetes, tulajdonságai nem olvadnak össze személyiséggé. A színész játékának fogyatékosságai visszaköszönnek a film egészében is. Éppen olyan változó ritmusú és lendületű, helyenként szinte ellaposodik, máskor viszont egészen virtuóz magasságokba röppen. A legjobban talán a párbeszédekben figyelhető meg mindez: míg Dafoe néma játéka nagyszerű, a dialógusok olykor a legközhelyesebb sablonokig süllyednek.

Kár ezekért, mert az ötlet (a bűnesetet megoldó darab és a történet két szinten működő moralitása) és többnyire a kivitelezés, a forma is kiválóan működik, s képes a nézőt egészen a székhez láncolni. S nem ez az első ilyen alkotás. Min múlik, ami mostanában filmek sorában látható, hogy annyira közel jutnak a nagyszerűséghez, aztán valami tökéletlen apróság miatt mégsem érik el?!



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.