Csendesen számolgatja a barbarizmusokat

Denys Arcand: Les invasions barbares / Barbárok a kapuk előtt

A Barbár inváziókban egyszer hangzik el a címbeli kifejezés, amikor egy nem túl hangsúlyos jelenetben a tévében arról beszél valaki, hogy a szeptember 11-i terrortámadás hatásában a Római Birodalmat elözönlő barbár hordákhoz hasonlítható, amelyek egy meggyengülő birodalom szervezetét kezdték ki. A film amúgy egy rákos beteg élete utolsó részéről szól, akinek fia minden lehetséges eszközzel igyekszik könnyebbé tenni a szenvedést: megkeresi a fiatalkori barátait, kórtermet bérel ki, heroint szerez számára, no meg hozzáértő drogfüggőt, és végül átsegíti a halálba.

A történetben fel-felbukkannak a „barbárság" fogalomhoz adalékokat szolgáltató jelenetek: a kanadai értelmiségi férfit túlzsúfolt kórházban ápolják, aki a nyomorúságos körülmények ellenére elvont történelmi összefüggésekről beszél a nővérkének, a fia viszont sokkal magasabb életszínvonalú környezetből, Londonból érkezik, és nem sokat törődik apja eszmefuttatásaival. Ebből az apa-fiú viszonyból máris kétféle barbárság látszik: attól függ, ki mihez viszonyítva barbár. Egyik ahhoz nem ért, hogy jó anyagi körülményeket teremtsen magának, másik a humán műveltséghez nem konyít; egymást kölcsönösen lenézik, legalábbis a történet elején. És megérkeznek Remy fiatalkori barátai, akik a maguk módján szintén egyszerre barbárok és civilizátorok: a hedonizmusból kiöregedett, a vággyal leszámolt vagy leszámolni készülő baráti társaság, akik ugyanakkor elképesztő műveltséggel csevegnek, mint akik minden „izmust" megjártak már. És akkor még mindig nem beszéltünk a kábítószeres alvilágról, a templomról, aminek az alagsorában szent-szobor-lerakatot létesítettek, amiken még műtárgyként sem lehet túladni, az egyetemi hallgatókról, akik fizetségért látogatják meg beteg tanárjukat.

A sokféle, egymást részben semlegesítő barbárságon túl azonban a film azzal a pusztítással foglalkozik hangsúlyosan, amit a rákos sejtek okoznak ez emberi testben. Közelről mutatja meg a vég felé kínlódó Remyt, aki jókedélyű igyekszik maradni, a barátait és családját, amint szórakoztatni próbálják, és a fájdalmat, amit egy időn túl még a heroin sem szüntet meg. Ilyen történetkörnyezetben a kulturális alapbeállítottságok súlyukat veszítik, feloldódnak, és az egyedüli igazi veszteséget az jelenti, hogy valakinek konkrétan meg kell halnia, és semmilyen civilizatorikus gesztus nem tud rajta segíteni – sem tudás, sem gyógyszer, sem öröm.

Ezzel együtt a film alaphangulata nem szomorú, sokkal inkább csendes. Denys Arcand 17 évvel a Barbár inváziók előtt rendezte meg a Decim de l'Empire Américain (Az Amerikai Birodalom hanyatlása) című szociografikus vígjátékot, ugyanezekkel a színészekkel. Az 1986-os baráti társaságban a nők és a férfiak külön csoportokban vitatták meg főként szexuális kalandjaikat, a témáról pedig az akkori recenzensek szerint annyira részletesen és annyira kevés történéssel kevés film beszélt. Hasonló módon, kevés cselekményfordulattal, szerteágazó, vérbő dialógusokkal gondolja tovább és írja át Arcand a Decim de l'Empire Américain-t, amikor az ötvenes szereplőket újra összehozza egy megváltozott világban, ahol többnyire a nosztalgiából élnek. Megmaradt ugyan valamiféle közösségi érzés körükben, de ez sem tartós, hiszen a gyerekeik, egy tökéletes londoni bróker, egy drogfüggő álmodozó, egy óceánkutató már egymással párhuzamos világokban élnek. Ugyanakkor el is számoltatja a 17 évvel ezelőtti figurákat az életükkel, és, mint kiderül, sokat nem tettek, már ha a folyamatos jókedv nem minősíthető teljesítménynek.

A csendes lemondás a film végére talán túlságosan érzelmeskedőre vált, többfelé szipogtak a teremben, amikor Remy sorra elbúcsúzik mindenkitől. Ennek ellenére – éppen ezért? – két Cannes-i díja mellé elnyerte a Legjobb Külföldi Film díját a 2004-es Oscaron.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.