Halandzsa nyelven, a lényegről

Kerekasztal-beszélgetés a Tamara alkotóival

Az idei Filmtettfeszt-kerekasztal vendégei Hajdu Szabolcs rendező és Török-Illyés Orsolya színésznő, a Tamara című film alkotói voltak. Kettejük előző filmje, a Macerás ügyek évvel korábban teltház előtt ment a Filmtett születésnapi fesztiválján. Ezúttal az új filmről és a filmkészítésről, a filmszínészetről általában kérdezte őket Szilágyi-Palkó Csaba kolozsvári színész-rendező, főiskolai tanár. Sajnálatos műdön egy küszöbön álló sanghaji fesztiválbemutatkozás miatt a Filmtettfeszt közönsége nem láthatta a teljes filmet, csak néhány részlelet, melyért az alkotokkal folytatott izgalmas beszélgetés és egy őszi erdélyi mozibemutató reménye pótolt némiképp. Az alábbiakban részleteket közlünk a beszélgetésből.

(...)

SZABOLCS: A Tamara előbb egy színházi előadás volt a budapesti Stúdió K-ban. Ugyanez a négy színész játszotta. Ez egy halandzsanyelvű előadás volt, én pedig a színpad szélén ültem és magyarra fordítottam. A filmben aztán ez másképp lett, az állatok beszéltek halandzsanyelven, a szereplők viszont magyarul. Ahhoz, hogy egy színész halandzsanyelven beszéljen, hogy élőben improvizáljon, ahhoz rettenetes koncentrációra van szüksége. Nagyon kell figyelnie, és nem mondhatja, hogy bla-bla-bla, mert szavakat kell mondania...

ORSOLYA: Nem volt lehetőség arra, hogy az ember elővegye a farzsebéből a sablonokat. Mert a színházban nagyon nehéz, hogy az ember újra és újra ugyanazt a minőséget produkálja, ami egyszer megszületett. Sokszor beépülnek dolgok, ahogy ezt a mondatot mondtam, vagy ahogy odamentem. Nagyon nehéz tetten érni, hogy mi az, ami beépül...

SZABOLCS: A gesztusok, hangsúlyok ráragadnak az egyes emberekre, de nem csak egy előadáson belül, hanem előadásról előadásra öröklődnek. Azt lehet észrevenni, hogy sok színésznél ez már modorrá válik. Egy idő után olyan, mintha a személyiségéhez tartozna, pedig nem a személyiségéhez tartozik, hanem egy tanult dolog. Valamelyik előadásban ez előjött, talán sikeres volt, és talán úgy érzi, hogy ezt a második előadásban is használnia kell. Pedig nem biztos, hogy kell, hogy ahhoz is tényleg jól áll. Persze csak egyszer lehet megcsinálni a halandzsázást, és ez a forma nagyon segített abban, hogy előadásról előadásra mindig friss legyen a dolog, és mindig meglepetéssel szolgáljon nem csak a közönségnek, hanem a partnernek is. Meg saját magának is. Olyan hitelesen öngerjesztő állapot, ami élmény. Nekem is nagy élmény volt, pedig ezeket az embereket eléggé régóta ismertem. Minden hülyeségüket és praktikáikat tudtam és szerettem, meg utáltam is.

(...)

SZABOLCS: A szöveg meg volt írva magyarul rendesen. Ha valaki azt mondta, hogy „Valaki azt mondta, hogy...", akkor ezt a mondatot körülbelül ennyi szóval mondta el.

ORSOLYA: Nagyon kellett tudni a magyar szöveget, és azért is volt nehéz, mert ugye nem magyarul gyakoroltad. Mindig egy külön munka volt. Az ember a próbák folyamán tanulja meg általában a szöveget, és az beépül az összes többivel. De itt viszont nem tudott beépülni, hanem előadás előtt egy óráig még mondtuk öszsze a szöveget, mert másképp nem ment.

CSABA: Színészként mennyiben különbözött az előadástól a film?

ORSOLYA: Gyakorlatilag mindenben különbözött, de ha már ennél a halandzsánál tartottunk, akkor nekem ilyen jól még soha nem esett magyarul beszélni. Annyi minden bennem ragadt a halandzsával, ami most kibukhatott, de nem mondhattam éppen úgy, más volt. És olyan jólesett végre ezt magyarul elmondani.

SZABOLCS: Olyan, mint a focistáknál a labdaelvonás. Szaladtok, és majd két hét múlva megkapjátok a labdát.

ORSOLYA: Olyan szélsőségeket próbáltunk ki halandzsában, hogy ezáltal egy csomó minden sokkal finomabbra hangolódott magyarul. Sokkal könnyebben jöttek ki nagyon szélsőséges dolgok is, mert már volt egy furcsa gyakorlata az embernek.

CSABA: Volt-e olyan előadás, amelyik szinte leállt a halandzsa miatt?

SZABOLCS: Emlékszem egyre, ezt pont itt játszottuk Erdélyben, Gyergyószentmiklóson. Én tartottam a kezemben a szöveget, és szinkrontolmácsként fordítottam a közönségnek, hogy a színpadon mit mondanak. Ment a jelenet, fordítottam a dialógust, és közben eszembe jutott, hogy egy bizonyos mondat helyett mást kellene. Bemondtam a mondatot, a történetben az volt, hogy az egyik szereplő nem akar kimenni külföldre, viszont erről nagyon nehéz meggyőzni a bátyját, mert a bátyja nagyon szeretné, hogy kimenjen külföldre. Azzal az indokkal állt elő – és ekkor jutott eszembe a mondat –, hogy azt álmodta, Jézus Krisztus jött egy fürt banánnal és azt felkínálta.

ORSOLYA: Illés szövege ez volt: Jött Jézus Krisztus és azt mondta, hogy „Ne menj ki!", és én azt mondtam, hogy „Jő, nem megyek", erre ő adott egy fürt banánt.

SZABOLCS: De a szereplő nem tudta, hogy ez következik, elmondott egy mondatot, én pedig teljesen mást fordítottam. Mondta, hogy „Ne menj ki!", én is fordítottam, hogy „Ne menj ki!", erre ő adott egy fürt banánt. Akkor a színész kezdett el nagyon-nagyon röhögni. Kimondta a mondatot, de még nem tudta, hogy mit mondott ki. Azt már csak én mondtam meg neki, hogy ő mit mondott ki. Persze a röhögés átragadt a másik színészre is, a közönségre és rám is, eltelt néhány perc, amíg visszatért a medrébe a dolog.

CSABA: Körülbelül hányszor játszottatok ezt?

ORSOLYA: Az előadást körülbelül tizenötször játszottuk.

SZABOLCS: Bemutattuk a Stúdió K-ban, játszottuk egy évadot, és bemutattuk a POSZT-on [Pécsi Országos Színházi Találkozó], de már jött utána a film, a forgatás és majd a vágás pedig már annyira lekötötte az energiáinkat, hogy már felújítani sem tudtuk.

ORSOLYA: Szerintem a forgatás után már egy egészen más előadás született volna, meg a filmhez Szabolcs még hozzá is írt jeleneteket, amelyek nem voltak az előadásban, sőt betett olyan jeleneteket is, amelyek még az improvizációk során megvoltak, később az előadásból kimaradtak, de a filmbe bekerültek.

SZABOLCS: A díszletről érdemes egy-két szót ejteni. Az utolsó kép, amit az imént láttatok, ahogy megy előre a kamera, és ott a ló – az operatőr itt hihetetlen dolgot produkált, nagyon ritka, hogy egyáltalán filmben lehessen ilyet látni... Ebben a filmben vannak olyanok, hogy egy belsőben vagyunk, és kilátunk az ablakokon. Ez a filmekben azért nem szokott lenni, mert sokkal több fény van kint, mint bent, és rengeteg lámpára van szükség, hogy a belsőket bevilágítsuk. Nem csak lámpára, hanem szaktudásra is, hogy az ne egy telibevilágított lószar legyen, hanem tényleg szép legyen.

CSABA: Miért pont Székelyföldön forgattátok a filmet?

SZABOLCS: Két oka van, hogy magyarok miért forgatnak Romániában filmet: azt hiszik, hogy olcsóbb, de közben kiderül, hogy Székelyföldön egyáltalán nem olcsóbb, hanem drágább. És a székelyek rájöttek arra, hogy el lehet kérni annyit, amennyi akarnak. Mi ezeket a díszleteket próbáltuk felépíteni székely ácsokkal, nem lehetett. Más megyéből kellett hozni, mert drágább lett volna, mint Magyarországon. A másik része az, hogy a hegyvidéken és főleg azon a részen, ahol mi forgattunk, van egy állandó széljárás, ami kiviszi a port. Ez a Kárpát-medencében, az Alföldön nem jellemző. Tavasszal, ősszel, amikor nagyobb szelek vannak, akkor általában egy-két hétig vannak jó fények, de arra nem lehet alapozni egy forgatást. Egy forgatásnál legalább két hónapig jó fényeknek kell lenni. Székelyudvarhely környékén, a Hargitánál elég jó fények vannak, mert folyamatosan fúj a szél és kiviszi a port, és ennél a filmnél nagyon kellett ez, mert nagyon színes filmet akartunk. Akkor élnek igazán a színek, hogyha nincs por. Amikor az operatőrrel kimentünk, láttuk, hogy ez lesz a megfelelő helyszín. És hiába találnék házakat Magyarországon, az nem lenne ilyen színes. Nem tudnánk a külsőket ilyen színekben megcsinálni. Ősszel azért nem, mert az időjárás folyamatosan a bolondját járatja velünk. Persze itt is ez volt, de itt legalább lehetett arra számítani, hogy jó fények vannak. Ez a két szempont volt. Az olcsóság egyáltalán nem jött be.

(...)

CSABA: A halandzsázó állatok ötlete honnan jött?

SZABOLCS: Nem tudom, hogy miért, de a filmjeimben mindig van narráció. A Tamara kapcsán jutott eszembe, eddig nem tudatosult, hogy eddig minden film, amit csináltunk, az narrációs. Valahogy ott van a narráció, nem tudom miért van ez, úgy tartom jónak, hogy legyen valami fajta hang, aki mesél. És úgy éreztem, hogy a Tamarába is kell, de nem volt az úgy jó, hogy a szereplők közül valaki, mert akkor túlságosan állást foglalok valaki mellett, és ezt nem szerettem volna. Ez pont egy olyan történet, ahol nem lehet valaki mellett letenni a voksot, hogy valakinek igaza van vagy nincs igaza, hanem ez folytonosan lebegtetve van. Kicsi, finom dolgokon dől el, és szerintem ahány nézője van, annyi értelmezése a filmnek. Ezért jött ez, hogy ne is ember és teljesen neutrális hang mesélje ezt, hanem színesre festett különös lények, akik a maguk tompa intellektusával, de nagyon pontos ráérzéseikkel sugallják a történetet. Nem elmondják, nem mesélik, nem kommentálják, hanem sugallják. Éppen csak annyit mondanak, amennyi egy picit a fantázia csakráit megnyitja.

CSABA: Most megint az előadásról kérdeznélek. Mondtad, hogy improvizáltatok. Ez miben állt? Kimondott helyzetekre improvizáltatok, már tudtátok a jelenetet, vagy viszonylag szabadon történt?

ORSOLYA: Úgy kezdődött az egész, hogy jött Szabolcsnak ez az ötlete, hogy van egy testvérpár, egy művészember és az öccse. Ennek a művészembernek – akkor még nem tudtuk, hogy mivel foglalkozik pontosan – van egy felesége vagy barátnője, és náluk lakik ez a testvér, aki hoz egy új embert, egy nőt, és ez érzelmileg megbonyolítja a kis közösséget. Ebből persze mindenkinek ezer ötlete jött, kezdve ott, hogy együttélés, féltékenység, harmadik ember, negyedik ember. És Marosvásárhely mellett, Ákosfalván volt édesanyámnak egy nagyon nagy háza, amit a rendelkezésünkre bocsátott, és ott próbáltunk két hétig, maratoni improvizációk voltak reggeltől estig. Ezeket vagy felvettük diktafonra, vagy leírtuk. Próbáltunk szelektálni, de rengeteget kipróbáltunk, és Szabolcs később ezek alapján írta meg a darabot.

SZABOLCS: Ez egy huszonnégy pillérjelenetből álló jelenetsor volt, amit először megbeszéltünk, és utána végigimprovizáltunk.

ORSOLYA: Először kipróbáltunk helyzeteket, és akkor Szabolcs megmondta, hogy ez marad, ez a vonala a történetnek, és akkor ezt most csináljuk meg végig, mintha egy előadás lenne, de végül is egy improvizáció. Tudjuk, hogy milyen helyzetek következnek egymás után. De az nagyon érdekes volt.

(...)

CSABA: Balázs említette, hogy színész is voltál. Színészként még akarsz dolgozni?

SZABOLCS: Nem kezd a torkomban dobogni a szívem, amikor azt mondják, hogy gyere egy szereplőválogatásra, mert kellenél ebbe vagy abba a filmbe. Régebben, amikor csak ez érdekelt, akkor rettenetesen izgultam ezekben a helyzetekben. Most már lazán el tudok menni. Legtöbb esetben én is előre szelektálom a dolgot, megnézem, hogy ki hív, mi az anyag, mire hív, és mennyit fizet. Mert sok esetben ebből is kell megélnem.

CSABA: És kisebb szerepekre sem gondoltál a filmjeidben?

SZABOLCS: Az a baj, hogy színészként annyira nem bízom magamban, hogy saját magamra bízzam saját magamat. Ha csinálok egy filmet, akkor a maximumra törekszem, és attól félek, hogy nem biztos, hogy meg tudnám azt csinálni, amit magamtól elvárnék. Én nem látom magamat kívülről, és egy színésznek irtózatosan nagy szüksége van egy olyan emberre, akiben megbízik. Én nem merem magamat most már felvállalni. Nem zárom ki a lehetőségét, de a nagyobb filmeknél már nem jelentem meg.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.