Nem lánynak való vidék

Debra Granik: Winter’s Bone – A hallgatás törvénye

Amerika zegzugos peremvidékeiről mostanában főként a kortárs westernfilm szokott kíméletlen diagnózissal szolgálni. Debra Granik érdes traumafilmje, a Winter’s Bone - A hallgatás törvénye annyiban tartozik más lapra, hogy nem érzékbizsergető metaforacsokorban és nyílegyenes dramaturgiával tálalja magát: koraérett hősnőnk elkeseredett detektívesdije csupán rafinált ürügy arra, hogy a komor hangú rendezőnő sokkoló röntgenleletet adjon egy primitív normákra felhúzott kisközösségről.

Mi sem bizonyítja ékesebben a vidéki kisközegbe ágyazott atmoszféramozik látványos elharapódzását, mint a puszta tény, hogy a tavalyi Sundance Filmfesztiválon három ilyennek is sikerült berobbannia a köztudatba. Az Animal Kingdom egy ausztrál bűnözőfamília nyomasztó belviszonyaiba kalauzolt, a The Killer Inside Me egy kisvárosi pszichopata kórtörténeteként vaskos brutalitásával ragadta torkon a nézőket, míg a Winter’s Bone egy félárva kamaszlányról szól, aki nyomtalanul eltűnt apja, a kisstílű drogüzér után kutat egy hegyvidéki nyomortelepen. Noha mindhárom darabnak megvan a maga jól kitaposott főtémája, mégis közös bennük, hogy elszigetelt közösségekkel operálnak, amelyek szükségszerűen kiűzik a nemes ingereket a jobb sorsra érdemes protagonistákból. Ezekben az alkotásokban a sivár vidék a modern néplélek elkeserítő metaforájává válik, tehát ennyiben a felsorolt filmek határozottan a kortárs neowestern (Melquiades Estrada három temetése, Az ajánlat, Nem vénnek való vidék, Red Hill) motívumkincséből táplálkoznak. Bár ez az állítás nem teljesen igaz Debra Granik húsbavágó körkép-mozija esetében – a Winter’s Bone ugyanis leginkább szociográfiai igényű helyszínrajzként állja meg a helyét, míg a karakterábrázolás sajnos csökevényesen nyer polgárjogot.

Kép a Winter's Bone című filmből

Bár a történet nagyjából Ree (Jennifer Lawrence) eltökélt nyomozására épül – melynek sikerétől otthonuk jövőbeli sorsa is függ (ugyanis ha az elkóborolt apát nem sikerül időben kézre keríteni és bíróság elé citálni, Ree-ék ütött-kopott deszkaházát nemes egyszerűséggel elárverezik) –, mégis hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a dramaturgia végső soron nem a tékozló szülő előásását célzó szellemi műveletekre lesz kifuttatva. Sőt, a néző a narratíva egy bizonyos pontján túl már jó eséllyel tippelheti meg, milyen véget is ér majd a koravén tinédzserlány botladozó detektívmunkája. Ezt természetesen nem is lehet hibaként felróni egy olyan filmnek, amely elsősorban lélektani mozzanataival és környezetrajzával stimulálja a nézőjét. Azt viszont már annál inkább, hogy Ree figurájából semmiféle érték- vagy magatartásmódosulást nem váltanak ki a szörnyűséges élmények.

Kép a Winter's Bone című filmből

Nem arról van szó, hogy Graniknek a felnőtté válás folyamatábrájával kellett volna bíbelődnie, hanem arról, hogy a protagonistát a westernallúziókban is szakadatlanul dilemmák ostromolják: szinte minden pillanatban állást kell foglalnia a közösségi normákkal kapcsolatosan. (Gondoljunk csak az Animal Kingdom Josh Cody-jának felfokozott választási kényszerére, vagy a The Killer Inside Me bárgyú tekintetű seriffből rezzenéstelen kéjgyilkossá torzuló Lou Fordjára.) Ree – jóllehet alkalomadtán nem rejti véka alá érzelmeit – ezzel szemben végig alabástromszerű, talányos kamaszlány marad, aki nem kérdőjelez meg semmit, nem lázadozik, a miértek iránt vak közönyt tanúsít, és csupán szenvtelen kötelességetikájában bízik. Granik minden bizonnyal sajátságos koncepciót látott a csöndes-sztoikus főhősnő illúziótlan bemutatásában, de ebben a filmben néha a csendéletek is vontatottak, feleslegesek, s nem csoda, hogy nem képesek utat nyitni a zavaróan egynemű főszereplő pusztán felszínileg ábrázolt belvilágába.

Kép a Winter's Bone című filmből

A közegábrázolás terén viszont kétségtelenül jelesre vizsgázik a Winter’s Bone. Ree pedig nem összetett lelkületű főhősnőként, hanem a széttagolt tanyavilág esendő médiumaként szolgálja leghívebben a történetet: torokszorító nézni, amint a makacs lány egyre sűrűbbre hatol a primitív törzsszövetségként az egész peremvidéket ellenőrzése alatt tartó szomszédság titokkal terhelt atmoszférájába, és a saját bőrén tapasztalja, hogy az íratlan farkastörvények kortól, nemtől függetlenül mindenkire egyaránt érvényesek. Granik olvasatában ez a külsőre bárdolatlannak tűnő közösség (amelynek tagjai lelakott fészerekben ököllel csapnak a kíváncsiskodó tinédzserlányok arcába, majd ugyanazzal a semleges ábrázattal segítenek felpakolni őket az időközben megérkező nagybácsi terepjárójára) egyáltalán nem a modern civilizáció „megcsúfolásaként” ábrázolódik. Bozontos, nádszálvékonyra fogyott, hiányos fogazatú képviselői csupán a felvilágosult ember számára érthetetlennek és követhetetlennek tűnő világmagyarázatok elkötelezettjei. Se nem jók, se nem rosszak: egész egyszerűen a hallgatás törvénye, a túlságosan nagyra értékelt betyárbecsület az egyetlen kötőszövetük, ami egymással és a világgal érintkezésbe lépteti őket.

Kép a Winter's Bone című filmből

Granik pedig döbbenetes precizitással kínálja fel nekünk ezt a lehangoló mikrokozmoszt: a mattsötét képvilág találóan illusztrálja a hegyvidéki kriptamiliőt, és néha tényleg úgy érezzük, hogy az Ozark-hegység szennyes levegője vadul a nyakunkba sóhajt. Ha pedig a rosszarcú, csatakos színészekre pillantunk, legszívesebben már utalnánk is az adónk egy százalékát. A Winter’s Bone vonzereje tehát főként kendőzetlen rögrealizmusában keresendő, a western-allúziók formálódó védjegyét, a mozgalmas értékvilágot, az elnyomott felszín alatt örvénylő konfliktusrendszert viszont nem szabad, és nem is lehet számon kérni rajta. Mindazonáltal kifejezetten szívderítő, hogy vizeletlangyos közérzetfilmek (A közösségi háló), uralkodói jogart lengető történelmi mozik (A király beszéde) és leszbikus mellékízzel bolondított romkomok (The Kids Are Allright) mellett a díjszezon folyamán ilyen, kevésbé ínycsiklandó témával előálló darabok is labdába rúghatnak.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.