Piéta, effektekkel

Mel Gibson: The Passion of the Christ / A passió

Furcsa élénkséggel emlékszem arra a pillanatra, amikor egy gyenge nyomdatechnikájú műsor- és pletykamagazin tudomásomra hozta, hogy egy minden eddigitől eltérő Jézus-történet készül, a történeti hűség kedvéért olyan „bibliai" nyelveken, mint a latin vagy az arámi. Ha emlékezetem nem csal, Mel Gibson és Monica Bellucci neve ott bujkált a produkció háza táján, az utóbbi, a Maléna-élmény hatásának köszönhetően, már akkor is határozottan bírta a támogatásomat. Csöndben készülődő tettestársára más sors várt.

Előzetes

Nem tudom, ki kivel szokott Mel Gibsonról „Nekem tetszett" – „Nekem nem" csatákat vívni, esetemben elég vehemens küzdőtársak akadnak, akik férfias szépsége és akcióinak adrenalinszintje miatt nem hajlandók velem egy táborba sorolni. Engedékeny hangulatomban azt írnám, hogy úgy a Hamlet-alakitása, mint a Rettenhetetlen szoknyás hurrikánja eléggé felejthetőek, bár annyit mindenesetre jeleznek, hogy legalábbis egy szerepeit mérlegelő szupersztárral hozott össze a sors. Az imdb.com szerint Mel Gibson azzal csapott bele a skót vezér szerepét felkínáló produceri mancsba, hogy rendben, ha a direktori széket is a magáénak tudhatja. Ez a gesztus hozott is két Oscar-díjat (legjobb rendező, legjobb film 1995-ben) az ausztrál atyafinak, valamint a filmenkénti 25 millió dolláros gázsi lehetőségét is valóra váltotta a 2002-es Jelek esetében például. Pályaképnek elmegy, de hol itt a radikálisan más Jésua-ábrázolás csírája?

Időközben a marketing malmai csendben piacra dobták a katolikus egyház különféle kontinens-változataihoz tartozó teszt-papok rosszalló, ambivalens reakcióit, majd jöttek a hírek a kényszerű vágás megannyi keserű pillanatáról. Mel barátunk és produkciós cége, az Icon 30 milliós végső költségvetést tettek nyilvánossá, és számos további anekdotot indítottak útjára akkor, amikor úgy döntöttek, hogy – a Scorsese és Willem Dafoe kínálta vízióhoz képest a Krisztus utolsó megkísértésében – a Megváltó kínjai távolról sincsenek kimerítve. Sarah Parker (talán) a Kansas állambeli Wichitában szívroham okán hagyta el a vetítőtermet, amikor az Egyesült Államokban többezer vásznon belőtték a filmet 2004. március 19-én. A mexikói bemutatót előre kellett hozni egy héttel, mert az amerikai premierek után elterjedő kalózmásolatok komoly bevétel-kieséssel fenyegettek. A Jézust végigszenvedő Jim Caviezelt valóban sújtogatta egy kisebbfajta villám a keresztre feszítés során, és ténylegesen vállsérülést szenvedett, amikor a római zsoldosok a jó öreg módszerrel próbálták fedésbe hozni a Megváltó tenyerét a kereszten ütött lyukkal. Csak még egy történetecske, mert ez a kedvencem: a Szűzanyát megtestesítő Maia Morgenstern állapotosan játszott (1. azóta életet is adott harmadik gyerekének, egy kislánynak, 2. ezen egybeesés több, mint ironikus olvasata a kereszténység alapmítoszának), de ezt kevesen tudták a stábból. Jésua akkor értesült róla, amikor a forgatások előrehaladtával a színésznő román akcentussal és tört angolsággal hozzáhajolt, és azt súgta: „I have baby. In stomach."

A film szította reakciószükséglet méreteiről a budapesti bemutatót követően kezdtem elmélkedni: barátnőm a premier előtt öt nappal elzavart elővételben jegyet vásárolni, és a pénztárnál beláttam, hogy ez nem egy megkérdőjelezhető ballépés, hanem hatásos stratégia volt a részéről. A bemutató napján a Blaha Lujza téri padokon feltünedeztek a www.apassio.hu feliratú matricák, a Freemail nyitóoldalán pedig akkor már haverként bólogatott a vérző koponyájú, töviskoszorús főhős.

A romániai premiert övező atmoszférát két tényező definiálta: a Szűz Máriát alakító román-zsidó származású Maia Morgenstern személye, valamint a film antiszemitizmusa és a hit lényegét meg nem mutatni képes volta, illetve ezen minőségek tagadása. Mivel az előre jelzett moziprogramokhoz képest is egy hetet késett a Nagyhétre tervezett premier, a film felbukkant minden jelentősebb asztaltársaságban és közbeszélgetésben, állásfoglalásokra és vitákra kényszergetve a jelenlevőket. Az általam végignézett későesti Passió-előadás hangulatát egyetlen másikhoz tudnám hasonlítani: a Mátrix harmadik részének hihetetlenül felturbózott, hisztérikus atmoszférájú vetítéséhez. A mozi halljában különféle keresztény társaságok képviselői könyveket, szórólapokat és bibliákat osztogattak – most is előttem van az egyik szórólap, amelynek a folyatását a román nyelvű www.krisztusszenvedesei.ro oldalon lehet olvasni – a terembe érvén pedig valódi vásári, bábeli jelenet fogadott. Ez az együttlélegző, hurrázó tömeg igen lényeges volt a sokszáz Smith ügynökkel való sikeres szembenálláskor, de kételkedtem abban, hogy a krisztusi passió kibontakozhat egy ilyen közönség szorításában. Az ortodoxia elsöprő többsége volt-e az oka vagy a film hatásmechanizmusa, de tény: a fojtogatóan párás olajfaligettel kezdődően – ha lehet ilyet állítani egy romániai monstrum-moziról – egy pisszenés sem hallatszott, a mobilcsörgések is feltűnően megritkultak, a sírástól ütemesen rázkódó hátsó sor pedig határozottan újdonság volt a budapesti vetítéshez képest.

Ötvözet

Érdekes módon úgy írok a filmről, mintha beszélgetést folytatnék, és minden leírt szavamra ellenvetések vagy továbbgondolások hangzanának el: épp ezért mellőzöm a meggyőzés hangnemét, hisz egyenlőtlen küzdelem ez így. Mi több, nem kívánom érinteni a film vallástörténeti, hitéleti, társadalmi vagy a jelen történéseire vonatkoztatható mozzanatait sem: és mindezt azon egyszerű oknál fogva, hogy a legemlékezetesebb vonásai számomra (és gondolom nagyon sok más néző számára is) másutt rejlenek.

Mel Gibson közismert dramaturgiájú rendezése egy olyasfajta dimenzióját teremti meg a kereszténység alapmítosza ábrázolásának, amelyet eddig talán a festészet alkotásaiban tapasztalhattunk meg. Ezúttal azonban a 21. századi mozgóképi technika teljes fegyvertára állt a stáb rendelkezésére, akik ezt felhasználva egy már-már orgiasztikus, érzékeinket teljesen felborzoló verziót nyújtanak arról a történetről, amelynek beláthatatlanok a spirituális vonatkozásai. Feltehetően sok néző figyelme elsiklott azon jelenetsornál, amikor a Kajafás főpap által Júdásnak odahajított bőrzacskóból lassítva kiperegnek az ezüstök, és mi egyszerre forgunk a pénz örvényében, látjuk Júdás arcát és figyeljük Kajafás nyugalmát. De sokan lehettünk, akiket megcsapott ezen elcsépelt cselekménylánc újszerű képi megjelenítése, akárcsak akkor, amikor a kiküldött zsidó katonák koreografált körtámadást indítanak Jézus és tanítványai ellen a gőzölgő olajfaligetben. Igen, láttuk ezeket a megoldásokat, és nem máshol, mint a Mátrixban vagy a Gyűrűk urában. A képi és hangeffektusok mesteri használata révén A passió egyszerre apellál felgyorsult képekhez, váratlan szögekhez és asszociációkhoz szokott hétköznapi mozinézőénünkhöz, és az isteni szeretet misztikumát megérteni/ízlelni kívánó értelmünkhöz, legbenső énünkhöz.

Szintén gördülékenynek, hatásosnak tartom a kötelezően kettős cselekménysík közötti íveket, Jézus dicsőségének és kínzatásának a kontrasztját, amelyet mindig egy-egy apró elem – egy vízcsepp, az elesés gesztusa – tart össze. A festészeti-ikonográfiái tradíció legismertebb mintái minduntalan visszaköszöntenek a filmvászonról, a legerősebben a zárójelenetben, amikor Piétává merevül az életben maradtak gyásza. Ez a szinte láthatatlan villódzás a festmények szótlan alakjai és A passió bemozduló főhősei között különösen kedves mindenki szívének, aki szeret elábrándozni kedvenc festményei világában. Ehhez a képzeletpróbáló gyakorlathoz tudnám hasonlítani Mel Gibson filmjének rám gyakorolt hatását: mintha El Greco apostol-festményeibe adatott volna meg belépnem, vagy az ezerszer látott Madonna és gyermeke közötti meghitt hangulatba. A film számtalan módon belevarr a világába – ha megfigyeljük, szinte mindegyik látott képet valaki szubjektív szemszögéhez társíthatjuk –, és ezáltal válik elviselhetetlenné a Jésua szenvedéseinek aprólékosan cizellált áradata. Nemigen van ahova hátrálnunk, hisz mögöttünk is ott vakít a kamera.

Régóta hangoztatjuk, hogy az utóbbi évtizedek az emberi test reprezentációjának számtalan konvencióját bomlasztották fel, és valami ilyesmivel szembesülünk A passió nézése közben is, amit persze fokoz az is, hogy nem akárkinek, hanem kultúránk és hitünk központi alakjának a testéről van szó. A bíbor daróc alatt sebláztól vacogó, trancsirozott húsú Jésua alakja valóban nem egykönnyen befogadható és felejthető. De ugyanígy sajátos az anyjával évődő felnőtt férfi megjelenítése is: pici változások ezek a domináns (filmes) Jézus-képhez viszonyítva, de adva lévén a film nézettsége, hatásuk nem elhanyagolható. Mel Gibson rendezése – színészeinek, operatőrének, Caleb Deschanelnek, vágójának, John Wrightnak (és még sorolhatnám a neveket) köszönhetően – valóban újszerűt hoz azáltal, hogy egy ízig-vérig spirituális témát százszázalékos látvány-centrikussággal ötvöz. Hogy a lélek és az anyag ilyesfajta közösségére vevők vagyunk-e: azt hiszem, A passió tekintetében ez az igazi kérdés.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.