Altalajkincs

Rodrigo Cortés: Buried / Élve eltemetve

Ha kíváncsi vagy arra, hogy milyen érzés, ha élve el vagy temetve, van egy mobilod, de nincs kit hívjál (mert vagy nem veszik fel, vagy nemtörődöm idióták vannak a vonal túlsó végén), és helytelenül beszélő rohadékok a pénzedet akarják, akkor vagy költözz Romániába, vagy nézd meg a Buried című filmet. Egyetlen játékszabály van: mielőtt tovább olvasnál, nézd meg a filmet! Komolyan mondom, nézd meg ezt a filmet! Most! Ennyi.

A sztori röviden annak, aki azt hitte, hogy rá nem vonatkozik az egyetlen játékszabály: Paul Conroy (Ryan Reynolds) amerikai civil kamionsofőrnek rossz napja van Irakban: a főcím után rögtön egy koporsóban ébred, összekötözve. Van egy öngyújtója, pár korty pálinkája, egy ceruzája, egy kése és egy mobiltelefonja. Mobilja van? Akkor minden rendben, nem? Nem.

Kép a Buried című filmből

Rodrigo Cortés filmjében a kommunikáció ugyanolyan jó eszköz problémamegoldásra, mint a füstölt hering tölgyfavágásra. Miután Paul megszabadul a kötelektől, nyilván telefonálni kezd, de a vonal végén vagy üzenetrögzítőt, vagy közönyös ismerőst, de főleg értetlenkedő bürokratát meg automatikus hívásátirányító rendszereket talál. Az egyetlen bejövő hívás sem sok jóval kecsegtet. Elrablói hívják, és durván másfél órás határidőt szabnak neki, hogy 5 millió dolláros váltságdíját összeszedje valahonnét. Nyilván a föld alól, ugyanis az amerikai kormány terroristákkal nem tárgyal föld alatti értékekről – legalábbis ha szegény kamionsofőrökről, és nem valami sokkal értékesebb, szintén egykori élőlényekből származó altalajkincsekről van szó.

Kép a Buried című filmből

A film valós időben követi Paul utolsó másfél óráját úgy, hogy soha egy pillanatra sem hagyjuk el a koporsót. Nem a szokásos túszdrámát kapjuk a kétségbeesett tússzal, a rejtőzködő, utolsó pillanatban leleplezett, vagy az elejétől jelen levő gonosztevővel és a bátor, okos, segítőkész rendőrökkel; a külvilág pusztán egy hang a telefonban. És a hang nem túl biztató. Csak azért sütöm el a „Paul csak magára számíthat” közhelyet, mert Paul is olyan, mint egy popcornmozi ajánlószövege: nem túl szimpatikus, nem túl erős, és nagyon kilógna egy okosabb környezetből. Teljesen átlagos kétlábú, tollatlan állat; ő bármelyik másik Ryan Reynolds-film ideális célközönsége, a legkisebb közös nevező. Cortes filmjében éppen ezért működik nagyon jól a figura: mivel 90 percen keresztül össze vagyunk zárva vele, rövid idő alatt elkezdünk azon gondolkodni, hogy mi mit tennénk a helyében – mert okosabbnak képzeljük magunkat nála. Például ott van a bicskája, azzal kiáshatná magát, nem? Vagy mint Uma Thurman a Kill Billben, áttöri a deszkát, oszt' kimászik. Vagy kistraktort készít a mobilból, a gyógyszerekből és az alsógatyájából, mint McGywer. Ezen a ponton azonosulunk mindannyian Paullal: szar filmek nézése közben elhülyült fajankók vagyunk, akik nem akarják elhinni, hogy hamarosan meg fognak halni. Nem, Paul nem próbálja meg kiásni magát, nem épít kistraktort, de mélypontjai után mindig feléled, az utolsó pillanatig reménykedik, és vele remélünk mi is, vele ülünk az érzelmi hullámvasúton, és a karfát szorongatjuk. Ugye nem? Ugye nem? De.

Kép a Buried című filmből

Érdemes lesz Rodrigo Cortés karrierjét követni. Ez a második nagyjátékfilmje, és ha nem is lenne ennyire jó, már maga a vállalkozás tiszteletet parancsol. Egyetlen szereplővel, valós időben, rendkívüli szűk helyszínen egy nyomokban Kafkát tartalmazó művet készített. A műfaji besorolással kicsit bajban vagyok, a thriller adja magát, ugyanúgy, mint a fekete komédia. Várj, komédiáról eddig nem volt szó! Pedig de, sokat nevettem ezen a filmen, és nem azért, mert cinikus mizantróp állat vagyok. Na jó, nem csak azért: Karinthy nyomán állítom, hogy a nevetés az aktuális kultúrában egy icipicit félre van értve. Az arc eltorzul, a légzés szaggatott, fuldokló, a rekeszizom görcsösen ráng, a vérnyomás felmegy. Ha ezeket a tüneteket bármelyik másik állatfajnál figyeljük meg, senkinek sem jutna eszébe egy jól működő, egészséges pszichikumra és fizikumra asszociálni. Valami hibát jelez a rendszerben, az érzékelt dolgok olyan szintű összeférhetetlenségét, amit a szervezet normál körülmények között nem képes kezelni, ezért sokkba kerül, ami az agyban endorfint szabadít fel a fájdalom legyőzésére (boldogsághormon, a Megasztár-nézők kedvéért). Pont úgy, mint amikor elvágod az ujjad. Vagy mint a tragédiák. Az endorfinban az a legjobb, hogy függőséget vált ki. Gondolkodj el ezen: 7000 év kultúrája, mint fizikai függőség.1 Szóval ezért nevetsz Kafka szövegein, például. Vagy Paul Conroy viszontagságain. A hollywoodi komédiákon meg azért, mert hülye vagy. Szívesen.

Kép a Buried című filmből

Nem fejezhetem be ezt a szöveget anélkül, hogy ne dicsérjem Eduard Grau operatőri munkáját, elvégre a pasas 95 percet filmez végig egy koporsóban (!), a sötétben (!!!) úgy, hogy vizuálisan végig érdekes tud lenni. Daruzás, 360 fokos körbekocsizás, hosszú leíró svenkek, halálpontos és kreatívan használt fókusz egy nagyon szűk helyen úgy, hogy közben nagyon finoman játszik a képi világ által keltett hangulattal, a teljes bezártság fóbiájától az esztelen reményig. Kompozícióinak egy része a helyszínből adódóan is Mantegna híres Krisztus-festményének extrém rövidülésére emlékeztetnek, ennek variációi, amit már annyi filmben láttunk, hogy megkockáztatnám, hogy ez az egyik legkézenfekvőbb intellektuális parasztvakítása a filmtörténetnek, de itt a bezártságérzet felkeltéséhez járul hozzá, így működik. Meg aztán, az amerikai kritikusok bármennyire is hasra vannak esve Reynolds alakításától (tényleg nem rossz), minél kevesebbet látunk a pasasból, annál jobb.

Nézzétek meg.


1 Freud is írt erről, de most kire hivatkozzak, a 20. század egyik legnagyobb gondolkodójára, az emberi lélek pontos ismerőjére, vagy egy szivarozó osztrák ipsére?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.