Feketék-fehérek, tarkák

3. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál – 2004. május 28–június 6. – Verseny szekció

A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál, úgy tűnik, képes lesz beváltani szervezői álmát, és regionális A kategóriás fesztivállá fog növekedni. Az idén harmadik alkalommal megrendezett fesztivál profizmusában, méreteiben és a filmek színvonalában is gyorsan erősödik. Idén ismét újabb helyszín (szabadtéri vetítő), több mint nyolcvan film tíz szekcióban, erős versenyprogram, sztárvendégek és harmincezer néző jelentette a TIFF-et. Kolozsvár tíz napra valóban a román filmes élet fővárosa lett.

Verseny szekció1

  • Santiago napjai / Días de Santiago (Josué Méndez, 2003)
  • Aaltra (Benőit Delépine – Gustave de Kervern, 2003)
  • Ifjú istenek / Young Gods (Jukka-Pekka Süli, 2003)
  • Haver / Buddy (Morten Tyldum, 2003)
  • Kanóc / Gori Vatra (Pjer Zalica, 2003)
  • Koktebel (Boris Khlebnikov – Alexei Popogrebsky, 2003)
  • Ha eljön az igazi / Wenn der richtige kommt (Oliver Paulus – Stefan Hillebrand, 2003)
  • Schultze Gets the Blues (Michael Schorr, 2003)
  • A nap órái / Las horas del dia (Jaime Rosales, 2003)
  • Féláron / Demi-tarif (Isild Le Besco, 2003)

Színnel és anélkül

Santiago napjai

Santiago hat háborús év után szerel le egy perui különleges alakulatból. És pillanatok alatt rájön arra, hogy kint nehezebb, mint bent. Néhány hét után máris összegyűl a régi különítmény nosztalgiázni. Meg akartak szabadulni a háborútól, de ez még rosszabb: senkinek lenni, mindent elölről kezdeni biztonsági őrként, sofőrként, rakodó-munkásként. Csinálni kéne valamit, bankot rabolni vagy... bármit, de nagyot.

Szerencsére a film nem olyan fordulatot vesz, mint amilyet várnánk. Santiagót kemény fából faragták, nem megy el másnap bankot rabolni, bár bajtársai megteszik. Megpróbálja rendbe tenni a házasságát, elkezd taxisként dolgozni, számítógépes tanfolyamra jár, mindent eltűr, mindent elfedez, és próbálja megérteni a világot maga körül. Pietro Sibille minimál-játéka Santiago szerepében több mint remek. A fekete-fehér és színes között váltakozó képkockák logikáját a Santiago és környezete viszonyában kereshetjük. Fekete-fehérek az idegen-idegesítő zajos utcai felvételek, a már szintén idegen szülői ház. Színes a tengerpart, a kis saját lakás, azok a helyek, ahol Santiago otthon érzi magát. Egy erős embert látunk, aki egyre kétségbeesettebben szeretne családot, munkát, miközben rohamszerelésben alszik, és esténként a tengerparton saját magának adott parancsokra fekszik és vetődik. A történetnek vége pedig: nincs. Santiagót látjuk, szájában a revolver csövével. Aztán a halántékához szorítja, majd a homlokához, az arcához. Ezt az életet nem lehet tovább folytatni. De a ravaszt sem lehet meghúzni.

Aaltra

Sejtetted, nyájas olvasó, hogy a tolószékesek sunyi, gonosz emberek, mi több, szervezetbe tömörülve dogoznak azon, hogy másokat is tolószékbe juttassanak? Ugye, hogy nem. Ezt én sem sejtettem, amíg meg nem néztem az Aaltra című francia-belga, egészen low budget koprodukciót, Benőit Delépine és Gustave Kervern rendezésében és főszereplésével. Hogy az alkotók az életben is olyan lököttek, mint a filmben, arról a fesztiválon való szereplésük megfelelő mértékben tanúskodott. A film főszereplői szomszédok, és ki nem állhatják egymást. Egy összetűzésük során egy Aaltra márkájú mezőgazdasági gép közreműködésével mindketten megnyomorodnak. Ekkor veszi kezdetét az ún. euro-road movie Finnországba, az Aaltra című gépgyárba, ahova sok fura kaland után eljutnak, és ahol természetesen mind tolószékes munkaerő működik, ahova végül maguk is beállnak – vagy inkább begurulnak – dolgozni. Bár úgy tűnik, a road-movie igazából a színeket szereti (tisztelet a kivételnek, például Jarmusch: Florida, a paradicsom), az Aaltrára ez nem áll. Morbid, északi, kaurismakis humora csak fekete-fehérben, szemcsézetten, rossz videófelvételként tud igazán élni.

Gustave de Kervern - Benoît Delépine: Aaltra

Én, a kamera...

Ifjú istenek

Első szabály: felvesszük az összes szexuális kalandunkat. Második szabály: az első szabályról senki másnak nem szabad tudnia. Harmadik: ha valaki mégis elárulja, az ő kazettáit nyilvánosságra hozzuk. Ezt a játékot a Klub tagjai, négy fiatal finn srác találja ki, és nagyon komolyan gondolják. Minden héten találkoznak, de a dolog elég nehezen megy. Hol a lányok vesznek észre valamit, hol a kamera borul fel, hol a szalag jár le épp a legizgalmasabb pillanatban. Pedig még ajándék szobrocskát is kap a legjobb „filmrendező". A négy fiú pedig egyre görcsösebben, egyre őrültebben ragaszkodik egy „igazi" film összehozásához, bármi áron. Aztán kiderül, hogy a dolog nem gyerekjáték, az ember csúnyán pórul járhat, elveszítheti igazi barátnőjét vagy... az életét.

Jukka-Pekka Siili: Hymypoika - Kitünő tanulók / Young Gods

A valós tények alapján keletkezett forgatókönyvet elsőfilmes csapat hozta össze. Az operatőrnek második filmje volt, de a feladat is sokkal nehezebb, hiszen nemcsak a filmkamerát, de a hősök amatőr kameráját is kezelnie, komponálnia kellett.

Haver

Ebben a filmben is a kamera játssza a főszerepet, ezúttal vidámabb végkifejlettel. Kristoffer, a plakát-ragasztó videónaplót vezet. Önmaga és lökött haverjai minden élményét rögzíti, amíg egy nap véletlenül egy tévéadó kezébe nem kerül néhány kazettája, és fel nem ajánlanak neki egy műsort. Ekkor persze minden megváltozik, barátnője visszatér, pénz áll a házhoz. Igen ám, de a konzerv-anyag egyszer csak fogyni kezd. Újabb film kell. Ekkor tevődnek fel olyan kérdések, hogy mit lehet, és mit nem lehet megmutatni barátaink magánéletéből a nagyvilágnak. A jól szövögetett konfliktus-szálak – amelyekbe nő gabalyodik, mindjárt kettő is – egy igazán szellemes ifjúsági filmet adnak ki, melyből megtudhatunk egy néhány sajátos udvarlási tippet is: például, hogy egy plakátolónak az a legkézenfekvőbb, ha óriásplakátokon vall szerelmet szíve hölgyének.

Morten Tyldum: Haver / Buddy

Balkán

Kanóc

Mi történhet egy bosnyák kisvárosban, ha kiderül, hogy egy hét múlva érkezik az amerikai elnök látogatóba? A rendőröknek fel kell számolniuk a korrupciót, vagyis saját mellékkeresetüket, a prostitúciót át kell alakítaniuk kultúrprogrammá, az esküdt ellenség csetnikekkel pedig közös, baráti tűzoltógyakorlatot kell bemutatniuk. Igen, egy igazi balkáni vígjátékkal van dolgunk, ami néhol döcög, de szép lassan mégiscsak pörög felfelé a csúcspontig, amikor is minden szál összeér, az autójából épp kiszállni készülő Clintont pedig egy távoli aragáz-robbanás zaja riasztja el – minden bizonnyal – örökre a boszniai Tesanj-tól. A film egy nagy középső ujj-felmutatás a Világrendőrnek. Azt sugallja, hogy bár a bosnyákok a szerbekkel háborúztak, velük mégis hamarabb fognak kibékülni, mint a baráti amerikaiakkal. Rendezője, az ismert bosnyák dokumentumfilmes Pjer Zalica, a szarajevói Filmművészeti Egyetem tanára, rendelkezik némi tapasztalattal a téren.

Pjer Zalica: Égő tűz / Gori vatra

Mentek, mentek, mendegéltek

Koktebel

Csak apa és fia. Tehervonaton, majd gyalog a Krími félsziget felé. Egy város felé, amit állítólag Koktebelnek hívnak, bár a térképen sem szerepel. A nagynénihez. Időnként bekérezkednek valahova, megszállnak, tetőt javítanak, éhbérért. Anya, lakás, megélhetés már rég nincs. Szépen fényképezett szép tájakon játszódik a film, olyannyira, hogy a hideg, az éhség, a hatalmas zord sztyeppe és a szótlan szereplők ellenére mesévé válik a történet. Igazi orosz mesévé. Aztán megjelenik egy újabb nő, és eltűnik a fiú. A film végére elérnek Koktebelbe, ott ülnek a tengerparton. Csak apa és fia.

Borisz Hlebnyikov - Alekszej Popogrebszkij: Road to Koktebel / Koktebel

Ha eljön az igazi

Oliver Paulus és Stefan Hillebrand filmje egy kísérlet. Paula fiatal takarítónő egy irodaházban. Aztán felbukkan egy kedves török, Mustafa, udvarolgat egy ideig, majd eltűnik. Paula elindul őt megkeresni egy teljesen idegen országban. A rendezők bevallása szerint a film története napról napra alakult, fejlődött a színészek improvizációja hatására. Az elején még azt sem tudták, hogy Mustafának el kell tűnnie, és hogy Paula utána fog menni Törökországba. Meg hogy Mustafa családi nyomásra addigra megházasodik, így aztán napról napra alakult a film, egyszer csak szóltak a producernek, hogy meg kell venni a repülőjegyeket Törökországba. A dogmás stílusban vágott, kézikamerával felvett film erőssége nem a jól kitalált, lecsiszolt történet, hanem a friss, üde színészi játék. Sok esetben a saját életterükben, életszituációjukban játszatott amatőr szereplők miatt a film inkább egy izgalmas dokumentumfilm hangulatát kelti, mintsem egy játékfilmét.

Stefan Hillebrand, Oliver Paulus: Ha eljön az igazi / Wenn der Richtige kommt

Schultze Gets the Blues

Kedves olvasó, el tudsz képzelni egy érdekes filmet, amiben semmi nem történik? Mert a Schultze Gets the Blues ilyen. Tíz perc alatt kiderül, hogy bármi is történnék ezután, semmi izgalmasra vagy érzelmesre nem számíthatsz. Adva van egy hatvan körüli, százhúsz kilós nyugalmazott bányász, akinek egyedüli szórakozása, hogy a helység hagyományos zenei ünnepségén előadja tangóharmonikáján a hagyományos polkát. Aztán egy nap szörnyű dolog történik: meghall a rádióban egy fura dallamot, az Egyesült Államok déli részén honos zydecót. És elkezdi játszani. És sokak megbotránkozására a hagyományos zenei ünnepségen is előadja. Aztán nyakába veszi a világot, és elmegy Amerikába. Ahol továbbra sem történik vele az égvilágon semmi, csak olyanok, hogy egy kicsit eltéved a mocsárban, aztán benzint kell szereznie a motorcsónakhoz, aztán megvendégelteti magát egy néger asszonnyal. S mindezt többnyire némán, vagy csak egy-egy gátlásos „hello"-val, „ja"-val fűszerezve, merthogy az angol tudásából többre nem telik. Aztán táncol egy nagyot és meghal. Boldogan. Vége.

Michael Schorr: Schultze Gets the Blues

Miért?

A nap órái

Két film volt, amit kihagytam volna a versenyprogramból. Az egyik A nap órái című spanyol opusz, amelyben egy bolti eladó magánéleti és szakma kudarcai miatt néha teljesen váratlanul meggyilkol véletlenül kiválasztott áldozatokat. És nem kapják el. És semmi sem történik. Egy lassú, vontatott film a gyilkolás hétköznapiságáról, vagy egy gyilkos hétköznapjairól, vagy a gyilkos hétköznapokról. Alex Brendemühl, a gyilkost alakító színész arca viszont képes ott tartani a vászon előtt száztíz percig. Főleg, ha nem kell valami buta dialógust elmondania.

Isild Le Besco: Féláron / Demi-Tarif

Féláron

A film rendezője egy huszonkét éves, jó nevű francia színésznő, aki dokumentumfilmet készített a szomszéd gyerekekről. Akiket enyhén szólva elhanyagol az édesanyjuk. Vagyishogy látunk egy szőke és két barna tündért – egy kisfiút, két leánykát, akik boldogan élnek a rühök, a levágott villanyvezeték, az anyai meg a fűtőtestekből áradó meleg hiányában is, valahol Párizsban. Ha éhesek, lopnak a szupermarketből, ha pisilni kell, megteszik a főutcán is. Az anyukát nem látjuk egyszer sem, pedig állítólag hazatér néha, egy-két hónap után, és az a gyerekeknek álomjó, de gondolom, nem rajongott volna a film ötletéért, ugyanis az sokszor nagyon meztelenül mutatja meg gyermekeit – a szó szoros és átvitt értelmében is (egy kis etikai probléma). Annál többet halljuk a színésznő-rendezőt, aki búgó hangján végignarrálja az egész filmet, nehogy akár egyetlen pillanatra is belefeledkezhessünk ebbe az akárjóislehetettvolna filmbe, így aztán se történet, se gyerekvilág, csak meztelen gyerekek, még jobban levetkőztetve. Féláras film, kis jóindulattal.

 


1 Antal Nimród Kontroll és Christoffer Boe Rekonstrukció című versenyfilmjeiről már irtunk a Filmtett korábbi számaiban.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.