Komor sziklák és bohó filmek országa

3. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál – 2004. május 28–június 6. – Auróra - Focus Izland szekció

A tavalyi fesztiválon szereplő 101 Reykjavík sikere után a szervezők az izlandi filmművészetet idén öt, 2001 és 2003 között készült mozgóképpel mutatták be. Az összeállítás gyűjtőneve, Auróra – ha sarki fényt nem is, de egyéb egzotikumot bőven hoztak az izlandi filmek, melyek már témaválasztásukban is eltérnek az átlagostól: rockegyüttesről, halászfaluról, alkoholistákról, egy szó szerinti átváltozásról, no meg manókról, tündérekről, láthatatlan emberekről esett szó. A helyi különlegességekre figyeltek a rendezők, annyira komolyan, hogy az már a bolondozás határát súrolta – a filmek így a dokumentarizmus és a mítoszképző fikció között ingadoztak, függetlenül attól, hogy milyen műfaj konvencióit idézték meg.

Izland láthatatlan lakói

Az Élő halott Ham például egy katolikus rockot és nagyon vad métáit egyaránt játszó együttes pályáját eleveníti fel. A dokumentumfilmben megszólított nyilatkozók szerint – akik között csak úgy mellékesen Björk is megjelenik – a Ham a leghíresebb izlandi rockegyüttes, Thorgei Gudmundsson, Örn Marinó Arnarsson és Thorkell Hardarson rendezők pedig a nyolcvanas évektől 1994-ig, az együttes megszűnéséig korabeli videoklipekkel, jelenkori visszaemlékezésekkel építenek meg egy, a titokzatosságba és menő imidzsbe burkolt történetet. Az Élő halott Ham dokumentumfilmes eszközökkel dolgozik, de olyan interjúkat is bevág, melyekben az együttes a mitikus rockzenész imidzsét konstruálja éppen – mint amikor azt nyilatkozzák, soha nem is láttak iskolát, vagy hogy Freddy Mercury halála után sajnos ők maradtak a földkerekség legjobb zenészei. Ezeken az interjúkon kívül is látható a filmen a Ham egyfajta idealizálása, amely összefonódik hanyatlásának és megszűntének tragikumával, hiszen az együttes pályája egyértelműen az izlandi rockzene hőskorszakaként jelenik meg.

Jean Michel Roux: Láthatatlan világok vizsgálata / Enquéte sur le monde invisible

A másik dokumentumfilm, ami a műfajok határvonalán mozog, a Láthatatlan világok vizsgálata címet viseli (r. Jean Michel Roux), és az igen sajátos izlandi filmek közül is kitűnik bohóságával. Ugyanis nem másról szól, mint elfekről, trollokról és más mitikus lényekről, akiknek közös tulajdonságuk, hogy – a dokumentumfilm narrációja szerint – Izlandon élnek. Tolkien állítólag ebből a hitvilágból (is) merített, amikor megalkotta A gyűrűk ura mitológiáját, és a maguk során az izlandiak is lelkesen fordulnak a sci-fihez, fantasyhez, amikor a fizikai léten túli élményeiket kell megfogalmazniuk: éppen olyan a földönkívüliekkel való kommunikáció, mint a Kapcsolatban, a halott ember lelkét úgy látom, mint a Hatodik érzékben – mondják a látnoki képességekkel rendelkezők. A láthatatlan lényeket ugyanis kevesen érzékelik, de abban a megszólalók mindannyian egyetértettek, hogy csakis az izlandi sziklákban lakhatnak, melyekben könyvtár, egyetem is működik az elfek számára, az információ pedig, mesélte az egyik látnok, háromdimenziósan lebeg közöttük. Többek között egy útépítő vállalat vezetője is nyilatkozott arról, hogy mikor a láthatatlan lények negyedéhez érnek, két hétig szünetel az útépítés, így el tudnak költözni a lakók – ez a legkevesebb, amit megtehetünk, mondta egészen komolyan, nyakkendőben. Kedves hitvilág, mindenféle fura lényekkel, akikről a dokumentumfilm szerencsére csak rajzokat, festményeket mutatott, ezzel bizonyos mértékig megőrizte hitelességét. A rendező ugyanakkor a dokumentum jelleget aláásó játékokat is megengedett magának, a nyilatkozók őszinte hitét a szellemlényekben egy-egy képpel kommentálta, egyik látnok feje például villanyégővé változott, miután a megvilágosodásról szóló szokványos szöveget igen meggyőzően elszavalta. Az átváltozás csak néhány pillanatig tartott, éppen elég ideig arra, hogy a New Age-es, ufós hangulatot elkomolytalanítsa.

Cápafalatok helyett hamburger

Az utolsó megálló című 2003-as dokumentumfilm (r. Ólafur Sveinsson) tisztábban hozza a műfaj konvencióit, sem manók, sem angyalok nem jelennek meg a vásznon. Egy reykjavíki buszmegállóról szól, ahol megint mindenféle különös emberek szólalnak meg, leginkább alkoholisták, de ugyanoda járnak fogyatékosok is, hajléktalanok, meg egy volt alkoholbeteg, aki a náci ideológiában találta meg szenvedélyének újabb tárgyát. „A társadalom peremére sodródott emberek" történet izlandi variánsa, ami arra hajaz, mennyire nem lehet mégsem egy mondatban, egy filmben összefoglalni azoknak az életét, akik a nagyvárosok buszmegállóiban ücsörögnek, reménytelenül.

Olafur Sveinsson: Az utolsó megálló / Hlemmur

A két fikciós nagyjátékfilm, a (r. Bradley Rust Crant) meg a Tenger (r. Baltasar Kormákur) olyan értelemben kapcsolódna a fenti dokukhoz, hogy az izlandi életmódról hoznak újabb adalékokat: a hegyekről, a gejzírekről, a halászfalvakról, az óriási elszigeteltségről, és az ebből fakadó unalom ellen kidolgozott önkínzó védekezési stratégiákról. Azt már Baltasar Kormákur 2000-es filmjéből, a 101 Reykjavíkból tudtuk, hogy Izlandon elképesztően kevesen laknak, mindenki mindenkit ismer, és az alkohol- és kábítószer-fogyasztás éppen ezért az átlagosnál jóval magasabb – ezek az adatok természetesen sokkal inkább egy fiktív, a filmekből összeálló Izlandra vonatkoznak, ami nem föltétlenül azonos a földrajzi Izlanddal. A Tengerben egy halászfaluból származó család három generációjának történetein teszteli a rendező, mennyi létjogosultsága van a hagyományos mikroközösségeknek, ahol az egyén nem igazán boldog, mert életét a halászaton kívül a szabadjára engedett, néha vérfertőző szexuális kapcsolatok és az alkohol tölti ki, ami, ha mással nem, a merev északi szokásrenddel összeütközésbe kerül. Ebből az erkölcsi küzdelemből, amibe a Tenger szereplőinek nagy része belerokkan, csak a tizenéves gyerek tudja kivonni magát, aki cápafalatkák helyett hamburgert kér, és betör egy üzletbe, hogy ott háborítatlanul püfölhesse egész éjszaka a játékautomatát.

Baltasar Kormákur: A tenger / Hafið

Eltűnőben levő cápafalatkák, sziklaegyetemek az elfek számára, horrorisztikus videoklipek, önpusztító, de barátságos alkoholisták elképesztő kavalkádja a rendezett, nyakkendős, kimért beszédű felszín alatt, természeti csodák szomszédságában – ez a filmes Izland, ami a TIFF-en vetített öt történetével jobban csábít, mint bármilyen utazási prospektus.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.