Bő levű Rómeó

Oláh J. Gábor: Rap, Revű, Rómeó

Az, hogy a magyar populáris film fellendülőben van, lassan kezd közhellyé válni. Az már korántsem ilyen egyértelmű, hogy a mostanában elkészülő úgymond kommerszfilmek közül mindegyik beletartozik-e ebbe a felfelé ívelő irányba. Ilyen határeset az említett kategóriában Oláh J. Gábor Rap, Revü, Rómeó című műve is, amely érdekes és több szempontból szokatlan jelenség a magyar filmpalettán.

Visszakézből

Már önmagában a helyszín is ritkaságszámba megy. Talán a Közel a szerelemhez volt az utolsó olyan magyar mozi, amely ennyire hangsúlyozottan Budapest sűrűjében játszódott. A helyszín és a történet persze szorosan összekapcsolódik, igaz utóbbit azért nem mondhatnánk életszagúnak. Az alaphelyzet tiszta: Rómeó (Csányi Dávid) anyja tiltása ellenére dolgozni kezd Dodi bácsinak (Gálvölgyi János), és persze nyakig belekeveredik mindenbe, amibe nem kellene. Mindehhez csatlakozik még egy kínai lány (Nguyen Ha Phuong) és egy elszánt tanárnő (Ónodi Eszter), és számtalan, a helyzetet bonyolító mellékszereplő.

A jó alapötlet és a rendező minden törekvése ellenére az egészből – hogy képzavarral éljek – mégsem az életszag sugárzik. A film készítői ugyanis több alkalommal is beestek abba a bizonyos résbe, ami a két szék között van. Hiszen a történet bár hangsúlyozottan közép-kelet-európai, mi több, újmagyar törekvésekkel teli, mégis lépten-nyomon belebotlunk valami harmincas évek iránti nosztalgiába. A kettő kapcsolatát némileg – bár korántsem teljesen – igazolja Dodi bácsi, az alvilág „nagyöregének" az alakja, de a két világ nem áll össze egy egésszé. Elég erről annyi, hogy a revüt, mint olyat visszakézből csapja agyon a nagyszájú és teljesen fölösleges reppelgetés, akárcsak a film végén Gálvölgyit Stohl András és a verőlegények.

Oláh J. Gábor: Rap, Revű, Rómeó

A koncepció persze világos, csupa olyan figurával ismerkedünk meg a nyolcadik kerület mini-tablójában, akik nem találják a helyüket, és éppen ezért nincs is helyük az őket körülvevő világban. Túl jók, túl tehetségesek, vagy egyszerűen csak mást akarnak, és az ilyeneknek nincs helyük a világban. Valami ehhez hasonlóan vészjósló konklúzióra jut az ember az első pillanatban még vígjátéknak tűnő film végére. Az utolsó fél órában az addig kellemesen csörgedező, mulatós szociográfia ugyanis kezd olyanná válni, mint egy peches nap Afganisztánban. Mindenki meghal, öngyilkos lesz, felrobban, aki pedig nem, annak is minimum romba dől az élete, vagy kénytelen menekülni, s ráadásul a megélhetését jelentő kábítószert is összecseréli egy kamu bírósági végzéssel.

Karakterek

Eltekintve azonban a kissé túlságosan is vérrel átitatott és didaktikus végkifejlettől, a tényeket – és talán a szándékot – tekintve ez az elmúlt évek legborúlátóbb és legtragikusabb magyar filmje, amelynek a hatását azonban fölösleges volt elkenni a mostanában valamiért a nyolcadik kerületi életképhez már kitörölhetetlenül hozzátartozó vicceskedő, nagyszájú rapperkarakterekkel, akiknek a „vezetőjéről", Dobos Juditról (alias Kalányos Jolán) ráadásul ordít, hogy egy széltében-hosszában elméretezett szerepet játszik.

Ha már a szereplőknél tartunk, mindenképpen szót érdemel Gálvölgyi alakítása, amely akár jó is lehetne, ám az első pillantásra ötletes választás azért megkérdőjelezhető. Puszta jelenléte a stáblistán ugyanis eleve „röhögős filmként" predesztinálja a mozit, még akkor is, ha nem az. Ez van, ha valakire ráfagy a szerepe, és ráadásul Gálvölgyinek nincs is nagyon alkalma huzamosabban kibújni a kabarétréfa-szerepből. Egyszerűen nem tudjuk őt komolyan venni, mint ahogyan a „gonosz" Stohl Andrást sem, akit televíziós „karrierje" tett egyoldalúan ismert tömegcikké. A Stohl-Gálvölgyi vonalhoz tartozik még Tóth Zoltán (Gugu), aki az értelmi fogyatékosság határán mozgó idióta karakterével az Üvegtigrisbeli Sanyi reinkarnációjának tűnik, ám ő sem illik bele a keserédes szociográfiába.

Oláh J. Gábor: Rap, Revű, Rómeó

A címszereplő Rómeót alakító Csányi Dávid – aki a Piccolo Színház tagja – sajnos szintén nem remekel első nagyjátékfilmes szerepében. Lehet, hogy ebben nem ő a hibás, hanem az elégtelen színészvezetés, de ez a végeredmény szempontjából mindegy is: Csányi és a többi fiatal színész csapnivaló dialógusai inkább csak egy diákköri előadásban tűnhetnének életszerűeknek, egy filmben aligha. Náluk sokkal erősebb Rómeó édesanyjának (Monori Lili) és a tanárnő bolond apjának a szerepe. Talán az ő tragédiájuk a legerősebb és a legmegrázóbb, s karakterük kidolgozottsága, játékuk ereje is kimagaslik a környezetből, ami – tegyük hozzá – nem nehéz feladat...

A karakterek azonban túl fajsúlyosaknak íródtak, látni bennük, hogy szinte mindegyikükre egy teljes másfél órát szeretne szánni a rendező, de így együtt elvesztik életszerűségüket, és mellékszerep mivoltuk már-már karikatúraszerűvé teszi őket. A legjobb példa erre a bolond bíró, aki – mint az írott szinopszisból kiderül – az '56-os perekbe rokkant bele, ám szánalmasan és nevetségesen megalázó az, ahogyan, miután megnyálazta az LSD-bélyegeket, hogy gyűjteménybe tegye azokat, kiugrik az ablakon. És itt van még Rómeó húga, aki bár tehetséges zongorista, nem gyakorolhat, mert a családnak pénzzé kell tennie a hangszert. Ám, hogy neki miért kellett felrobbannia, és egyáltalán, hogyan került oda a bomba: örök rejtély (hogy a véletlenül elejtett detonátor banális kliséjét ne is említsük).

Aki nagyot markol...

Ha már nem jó a színészi játék, akkor legalább a fényképezés feldobja a filmet – gondolná az egyszeri mozibajáró. Ám ez sincs így. Érdekes képek vannak, ez vitathatatlan, ám sajnos időnként nem egyértelmű, hogy ez azért van, mert a rendező és az operatőr így akarták, vagy csak azért, mert a vágás során egyszerűen nem volt jobb, és így legalább rá lehet fogni, hogy művészi. További érdekesség a filmszakma iránt érdeklődőknek, hogy egy-egy keresetlen pillanatban rajta is kaphatjuk a stábot és a bámészkodó utca népét, mivel nem nagyon sikerült izolálni a forgatási helyszínt, ha mégis, az túlságosan is jól sikerült, tekintve, hogy a nyüzsgő belvárost benépesíteni képes statisztákra nem volt pénz.

Szóval lehetne még elemezgetni ezt az egész összegyurmázott valamit, de nem érdemes. Ami egyértelműen látszik, az az akarat, hogy a világosítóból lett rendező letegyen az asztalra valami olyan igazán „nagyot". Hogy ennek minek kellene lennie, arról a helyzet tanúsága szerint magának a forgatókönyvíró-rendezőnek sem volt határozott elképzelése – vagy talán túlságosan is sok volt?

Oláh J. Gábor: Rap, Revű, Rómeó

A Rap, Revü, Rómeó mindenesetre az elkésett elsőfilmek prototípusa: túl nagyot akar, de keveset fog, a rendező mindent bele akar sűríteni a filmjébe, amit valaha megálmodott, de az a sok minden egyszerűen nem fér bele a másfél órába. Nem lehet egy film egyszerre humoros gengszterfilm, anti-rasszista szerelmes-történet és nagy mélységű szociodráma, illetve lehet, de akkor ez lesz az eredmény: valami, ami viccesnek túl szomorú, szomorúnak meg túl vicceskedő, főszerepben egy Gálvölgyivel, aki keresztapának túl balek, baleknek meg túl nagyképű, és egy kínai Júliával, aki pedig túl néma ahhoz, hogy bármilyen szerepet hatásosan eljátszhasson. Kár, hiszen nagy szükség van arra, hogy életszagú, a tényleges magyar valóságot bemutató, fogyasztható alkotások szülessenek, mint ahogyan arra is, hogy az ilyen és hasonló témákhoz képesek legyünk ízléses humorral nyúlni. Ez azonban, ahogyan az utóbbi évek filmtermése mutatja, nehéz műfaj: az, hogy magyar filmben a jó humor ritka, mint a fehér holló, az hagyján, de az már érthetetlen, hogy miért ütközik szinte minden rendező megoldhatatlan akadályokba, ha a realitások talaján mozgó filmet kell készítenie.

Beletörött ebbe már a bicskája Miklauzic Bencének az Ébrenjárókban, Tóth Tamásnak a Rinaldóban, Sas Tamásnak a Rosszfiúkban, és most Oláh J. Gábornak is. Erre szokás azt mondani, hogy kár érte, hiszen az utcán heverő témából sokkal erősebb, jobban végiggondolt film is születhetett volna, ha... De itt sajnos egy olyan hosszú felsorolás következne, ami miatt csak nehéz szívvel, és az elsőfilmesek iránt érzett jóindulatból tudjuk azt mondani a Rómeóra, hogy nézhető. S hogy végszó helyett mégis valami pozitívummal zárjam, igazi hungaricum, és mindenkinek bátran ajánlható a film honlapján található itt a piros, hol a piros számítógépes verziója.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.