Szellemidézések

Juan Antonio Bayona: El Orfanato / Árvaház

A horror tulajdonképpen az anyák filmje. Mert szenvedni, aggódni, félteni tudni kell, ha a horrorfilmes katarzist akarja az ember. Mert egy jó horrorfilm alatt apait-anyait beleszorong a néző. Az Árvaház 2007 legsikeresebb, egyébként Oscarra is jelölt, spanyol filmje. Méltán számíthattam (volna) igazi borzongásra.

„Intelligens horror”, a „keleti filmek feszültségkeltésének hatékony adaptálása”, a „film túlmutat a horror műfaján” – idéződtek fel bennem a kapott ajánlások. És ahogy az mindig lenni szokott, elkezdődött a film, lenyűgözve néztem.

Árvaházban játszanak a világ kis bánthatói, s nincs is jobban eltalált helyszín – gondolom én. Játékuk pedig igazi hátborzongató társasjáték: ha visszaidézzük, tulajdonképpen legtöbb gyermekkori társasjátékunk igazi horrorba illő alaphelyzetből indult ki. A bújócska, vagy a fogócska, s e két játék összes többi alműfaja (mint a szembekötősdi, vagy a film eleji kiszámolós stb.) igazi rémdrámák: valaki mindig elindul a többiek megkeresésére vagy elkapására, s a csapat többi tagja menekül vagy elbújik. Közben persze hihetetlenül intenzív pánikhangulat uralkodhat el, mert az üldözőből bármikor üldözött válhat (mint a zombi- vagy vámpírfilmekben).

Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy ebbe az árvaházi miliőbe üt be a ménkő, az árvaházat megvásárolja Laura, AZ anya, egy egykor itt lakott árva lány, hogy családjával együtt beköltözzön. Az árvaháznak azonban titka van, átok ül rajta, s majdnem annyira súlyos és feloldhatatlan, mint a sematizmus nagy szellemfilmes átka. Nem lövöm le a poént, de körülbelül az történik, mint amit a zseniális főcím előrevetít: „láthatatlan”, fürge gyerekkezek „tépik le a tapétát” a film végére. Laura örökbefogadott kisfia, Simon, aki mellesleg AIDS-es is, a magányos tengerparti házban (és környékén) felfedezi „képzetbeli barátait”. Az anyuka aggodalmasan figyeli a gyerek folyamatos eltávolodását a racionalitástól. A gyermeke iránti szeretet és féltés hozza mozgásba a tárgyakat: az udvaron a különböző játékok lassan kimozdulnak nyugalmi állapotukból, az ajtók és ablakok olykor maguktól becsapódnak – a fenyegetés realizálódik. A horrorfilmek tipikus „szélcsend”-kamerája ebben a filmben talán még lassabban, még nyomasztóbban tesz hol vertikális, hol horizontális mozgásokat az „otthon” körül. Simont magánya lényei elrabolják, mire az anya, meggyőződve arról, hogy gyerekét még visszaszerezheti, vérfagyasztó játékba kezd a csöppet sem mulatságos Casperekkel. Aki bújt, bújt, aki nem, nem – elindul az evilági díszletek lehámozása, a kisfiú keresése. Azzal viszont számolni kell, hogy a hunyót mindenki látja, hiszen előle rejtőznek. Nagy kár, hogy valamiért ez a játék mégsem válik olyan izgalmassá, mint amilyen egy igazi bújócska volt gyerekkorunkban…

Szellem járja be Európát, de sajnos csak a sematizmus szelleme. A fenti történet alapján akár jó is lehetne a film, de sajnos csupán attól, hogy az idegesítő(bb) butaságok szerencsésen kimaradnak a filmből, még nem tudok hálás lenni. Ez is tipikus filmes példa arra, hogy mennyire jó, de minek. Van egy tengerparti ház, világítótorony, szellemek, sötét, maszkos skalpgyűjtő, bizarr gondnokasszony, lopakodás, egy médium, aki közvetít a két világ közt (Geraldine Chaplin személyében, ez legalább nagyon tetszett): minden van. Egy nemzetközileg is számontartott rendező-producer is van, Guillermo del Toro (Hellboy, A Faun labirintusa alkotója). Ügybuzgás is van: a szellemes műfajt immár végképp megtelepíteni Európában. De mégis, a Másvilág után ezt most minek, miért, kinek? Ehhez jön még a film lehangoló „megoldása”, ami roppant olcsó, műszentimentális giccs.

Kár, hogy a ravaszság, a pofátlan-huncut (nevezzük ahogy akarjuk) megoldások, félrevezetések hiányoznak a filmből, s helyette a nagyon buta amerikai horrorokból kölcsönzött „ha spiritualista szeánsz, akkor mindent szabad, úgyis beveszik” kezdetű teóriát alkalmazzák. Pedig benne lenne egy jó film lehetősége.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.