Félgőzzel

39. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál, 2004. július 2–9., Csehország

Mindegyik fesztiválnak megvan a maga hőse és főszereplője. Az A-kategóriás nemzetközi mustrák mezőnyében Karlovy Vary évek óta azzal veteti észre magát, hogy a finnyás sztárok és a médiacirkusz helyett a mozirajongó fiatalokra voksol. Idén a fesztivál befutófilmjének is az egyszeri néző volt a hőse: egy szemfüles srác, aki lecsap a bambán a pulton hagyott mozijegyre. Kedves, ám bumfordi ötlet, mégis illik a fesztiválhoz – a bohémság és az irónia mindig versenyképes.

Lelkésznő börtönben

Egy rangos filmfesztivál azonban a versenymezőny alapján is megmérettetik, ebből a szempontból pedig Karlovy Vary már jóval több bizonytalanságot árul el magáról. Nem az a baj, hogy a legnagyobb sztárok rendre Cannes-ba, Berlinbe vagy Velencébe viszik az új filmjüket, hisz sikerfilmeket a cseh fesztivál is halászott el szépen (pár éve például az Amélie csodálatos életét), és persze új arc, felfedezni való rendező bőven akad a kortárs filmvilágban. A karlsbadi versenyprogram azonban jó ideje mentes a kísérletezéstől, nyitás helyett inkább a kismesterek opuszaira épít – a biztos középszer azonban kevés izgalmat jelent. Jószándék, humanizmus, társadalmi igazságérzet voltak a hívószavak az idei mezőnyben: merészség, eredetiség és újítás nélkül azonban mindez egy idő után a legjobb szándékot is elnehezíti.

A fődíjas olasz film, a Gyermektörténet (Andrea Frazzi és Antonio Frazzi filmje) az érdes oldalt képviselte, ám az ágyhoz szegezett, beteg nagyanyja mellől az éjszakába járó és a bűnbe sodródó kiskamasz története sem nélkülözte a didaktikusságot. Trauma-filmek amúgy is szép számmal szerepeltek az idei programban – Janisch Attila filozofikus bűnfilmje, a Másnap korántsem volt egyedül e sorban. Valerij Todorovszkij Féltestvérem Frankenstein című filmjében brutális tévképzetek, titkok és félreértések kövezik ki a drámai utat. Egy régi kapcsolatból született, eltitkolt gyermek, aki nemhogy a semmiből, de egyenesen a csecsen háborúból, súlyos defektusokkal terhelten, fél szemére megvakulva bukkan fel új családja életében – igazi trauma-katalógus, talán túlságosan is az: a drámai effektek halmozása külsődlegesen motivált pszichológiai drámába fullad.

Traumák és azok feldolgozása a dán Dogma-filmek egyik kedvelt témája. A nálunk is ismertnek mondható dán színésznő, Paprika Steen rendezői debütálása, az Utána kiváló színészekre komponált, habár a könnyfacsarással is kacérkodó kamaradráma, melyben a fiatal, értelmiségi házaspár leányuk halálát (és nem utolsósorban kapcsolatuk krízisét) próbálja feldolgozni. Egy másik szekció erős darabja volt az idei berlini dán versenyfilm. Annette Olesen pszichológiai drámájának hőse, a frissen végzett lelkésznő egy női börtönbe kerül. Csodát remélnek tőle, ám közben a saját életében ő is határhelyzetbe, drámai döntés elé került, és csak a csodában bízhat… A kezedben minden áthallás ellenére sem Trier- vagy Bergman-utánérzés, és bár a Hullámtörés erejével nem vetekszik, az átlagból mégis kiemelkedik.

Paprika Steen: Utána / Lad de små børn

A kamaradrámáktól és társadalmi-történelmi kirakatfilmektől komor hangulatba a cseh versenyfilm próbált derűsebb pillanatokat csempészni. A Bajnokok a jó öreg falufilm-zsáner eléggé kiszámítható, ám kedélyes mozzanatoktól sem mentes darabja. Bumfordi hősei egy világvégi kis falu kocsmájában szurkolják-bambulják végig a cseh hokicsapat 1996-os nagy menetelését, világbajnoki győzelmét. Lent és fent, periféria és centrum, depresszió és nemzeti sporthisztéria: az ellentétek élesek, látványosak, ebből az alaphelyzetből a kisrealizmus és az irónia segítségével jobban ki lehet jönni, mint a társadalmi példázat erőltetésével. Marek Najbrt azonban sajnos keverni próbálja ezt a két utat, és ettől filmje több ponton is megbicsaklik.

Marek Najbrt: Bajnokok / Mistri

Nemcsak Karlovy Varyra jellemző, hogy a kreativitást a versenymezőny szolid unalma helyett a független filmek szekciójában érdemes keresni. Épp ezért szerencsétlen, ha a szekció legjobb filmjének egy erősen konvencionális alkotást választanak. Márpedig idén ez történt: Mark Milgard Pitypang című kamaszfilmje az elegáns fényképezés és színészvezetés ellenére legfeljebb gyártási hátterét tekintve nevezhető függetlennek – szellemében a fősodor legközepén haladt. Hiába erős az atmoszféra, az álmos és tétlen közép-nyugati kisvárosban ténfergő fiatal srác szokatlan fordulatokat vevő sorsdrámája a nyúzott sémák és az indokolatlan fordulatok kettős csapdájában vergődik. Mark Milgard filmjének a szépség és a finomság túlzott akarása a veszte – a Pitypang a giccshatáron talán, az originalitáson pedig bizonyosan innen virágzik.

Régi és új vendégek

A versenyszekció és a független filmes kirakat mellett Karlovy Vary mindig is ügyelt arra, hogy programjába felvegye az elmúlt év legnagyobb fesztiválsikereit. A trendfilmek idén is kicsemegézhetőek voltak a műsorból, így aztán mindazok, akik nem jutottak el a többi vezető fesztiválra, kényelmesen pótolhatták a lemaradásukat – kérdés persze, hogy vajon Michael Moore, Almodóvar és a Coen testvérek új filmjének hazai mozipremier előtti vetítései miatt érdemesebb Karlovy Varyba járni, vagy inkább az ismeretlen címek és alkotók tömkelegét felvonultató független filmes és kísérőszekciók labirintusában vesszen el az ember. Hiszen például az elmúlt években favoritnak számító latin-amerikai darabok között idén kevés emlékezetes akadt, az iráni film nagy menetelése sem olyan lendületes immár – a távol-keleti keménységben azonban még bízhatunk.

Kim Ki-duk visszajáró vendég a cseh üdülővárosban, idén versenyen kívül mutatták be legújabb, szerencsére idehaza is játszott, illetve premierre váró alkotásait (Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz; A szamaritánus lány); ám aki e csendes-szép darabok helyett a koreai mester vadabb munkáit idéző hangulatra vágyott, az Park Chan-wook ütős és klausztrofobikus bosszúfilmjét, az Oldboyt választhatta.

Park Chan-wook: Oldboy

Félig-meddig retrospektív miniblokkot szentelt a fesztivál a kortárs iráni film egyik nagymesterének számító Mohsen Makhmalbaf lányainak. Az apa filmjeiből nemrég a Duna Televízió vetített egy erős válogatást (Salaam Cinema, Gabbeh, A szerelem ideje), a nyugati fesztiválkörökben azonban már egy ideje nem is ő, hanem két leánya számít a legizgalmasabb sztárnak. A Karlovy Varyba személyesen is ellátogató Samira Makhmalbaf erős politikai töltetű példázatokkal hívta fel magára a figyelmet. Az Alma hősei a családi házba bezárt, onnan születésük óta ki nem engedett lányok; a Tábla az iráni kurd területeken a menekültekkel együtt bolyongó tanár iskolapéldáját mutatja fel; a Délután öt órakor pedig protest-filmbe oltott románc, melyben egy csinos afganisztáni lány a család, a vallás és a szokás parancsa ellenére elhatározza, hogy ő lesz az ország első elnöknője. Ez utóbbi film forgatásáról Samira Makhmalbaf tizennégy éves húga, Hana készített dokumentumfilmet (Az őrület öröme). A Makhmalbaf családi vállalkozás (mert forgatókönyvíróként, vágóként vagy producerként leányai majd’ mindegyik filmjében az apa is közreműködött) zavarbaejtő, s egyben tanulságos filmek sorát mutatja fel. Zavarbaejtő, mert érezni, hogy e filmek célközönsége legalább annyira az értékeiben bizonytalan, a gyarmatosítás miatti bűntudatát máig fel nem dolgozó nyugati értelmiségi elit, mint a hazai közönség (mindebben persze a cenzurális játszmák is szerepet játszanak); és tanulságos, mert ezek a gyönyörű képekbe csomagolt, didaktikusan, puritán módon egyszerű tanítómesék azt a Kelet-Európában is jól ismert helyzetet példázzák, amikor a folklór, a politika és az esztétika nehezen kibogozható ellentmondásba keveredik egymással.

Samira Makhmalbaf: Délután öt órakor / Panj é asr

Karlovy Vary az elmúlt években megnyerte magának a fiatalokat, meghódította a közönséget, és ezzel maga mellé állította a szakmát is – most már csak élnie kell a saját maga teremtette lehetőségekkel. Az idei gyengébb szezon csúcspontjait a filmtörténeti válogatások (az iskolateremtő amerikai dokumentarista Albert Maysles retrospektívje, minden idők legjobb török filmjeinek szemléje, no meg a Cassavetes-emlékcsomag) jelentették. A hosszú és langyos átmenetet élő, lendületét kereső kelet-európai filmvilágban ez a fesztivál tudja, hogy mire és kire kell építenie; s ez többet jelenthet, mint egy véletleneken is múló, felemás, félgőzös évad. Főként, hogy jövőre a jubileumi negyvenedik mustra minden bizonnyal díszes tűzijátékot hoz majd.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.