Kiváló bemutatkozási lehetőség fiatal tehetségek számára

5. Filmstock Nemzetközi Filmfesztivál – Luton, 2004. június 1-15.

Öt évvel ezelőtt két fiatalember, Neil Fox és Justin Doherty elhatározták, hogy elhozzák Lutonba is azokat a filmeket, amelyeket addig jobbára csak Londonban lehetett látni. Azóta minden év június 1. és 15. között rendezik meg a Filmstock Nemzetközi Filmfesztivált, amelynek célja a kisváros kulturális életének a felpezsdítése. Különféle szekciókban, különböző tematikák szerint kínálnak régi és új filmeket, hogy a közönség minél szélesebb rétegeit csalogassák be a mozikba.

Az egyik legnépszerűbb eseményük a Montage szekció, amelyet az idén az a megtiszteltetés ért, hogy a brit thriller nagy öregje, Mike Hodges állította össze. Hodges egyébként személyesen nyitotta meg a fesztivált és mesélt közel két órán keresztül karrierjéről és inspirációiról, külön megmagyarázva, miért éppen az a tíz film volt rá a legnagyobb hatással, amelyet ő maga választott be a programba. (Az általa kiválasztott filmeken kívül egyébként egy Hodges rendezéseiből összeállított retrospektív vetítéssorozatot is láthatott a közönség.) A számos klasszikus mellett a fesztivál legfőbb erőssége és vonzereje a fiatal tehetségekben rejlik, akiknek kiváló bemutatkozási lehetőséget kínál a Filmstock. Nem csoda hát, hogy évről évre megsokszorozódik a filmesek száma, akik zömével a tengeren túlról érkeznek, és élvezik a fesztivál barátságos légkörét, a vetítések után pedig szívesen veszik a közönség kérdéseit. Bár alig több mint egy tucat most debütáló rendező által készített nagyjátékfilm volt jelen, mégis mind témaválasztásukban, mind ábrázolásmódjukban igen nagy eltéréseket mutattak. Elég ritkán fordul elő, hogy az első film hozza meg alkotói számára a nagy áttörést, azért semmi nem lehetetlen, főleg, ha olyan filmesről van szó, akinek már a bemutatkozó műve meglehetős érettségről és komoly technikai felkészültségről tesz tanúbizonyságot.

Idézetek

Ilyen volt például a mezőny vitathatatlanul legkiemelkedőbb filmje, a Clean, amelyet az amerikai Nyle Cavazos Garcia rendezett. Egy limuzin-sofőr történetét vitte filmre, aki testközelből, de mégis kívülállóként szemléli az általa szállított hírességek és gazdagok világát. Az amerikai álom helyett a kijózanító valóságot mutatja be, miközben a film csak úgy hemzseg az olyan alkotásokat felidéző képsoroktól, mint a Taxisofőr, Kutyaszorítóban, Mint a kámfor stb. Ez utóbbinak a különös vágástechnikájából merített sokat a rendező, aki vágóként, társíróként és társ-producerként is jegyzi a filmet, amely a 2004. június végén megrendezett New York-i Vision Fesztiválon megkapta a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb vágás díját, illetve a főszereplő Paolo Cascardo lett a legjobb férfi főszereplő.

Tony Spiridakis: Noise

A nagyvárosi élet paranoiája jelenik meg Tony Spiridakis filmjében, a Noise-ban, amelynek sikeres, fiatal és nem utolsó sorban gyönyörű hősnőjét lassan teljesen őrületbe kergeti fölötte lakó szomszédja. A kialvatlanság, a hallucinációk, a valóság és a képzelet, a nappalok és az éjszakák teljes összemosódása és az italhoz való menekülés következtében Joycenak kezd végérvényesen kicsúszni a lába alól a talaj. A filmet olyan művek ihlették, mint Roman Polanski filmje, a Rosemary gyermeke és az Iszony. A főszerepekben pedig a nyolcvanas évekből ismert Ally Sheedy, illetve a szupermodell Trish Goff látható, aki a Riverrun fesztiválon elnyerte a legjobb női alakítás díját.

Maszkmesterek

Ultra alacsony költségvetéssel, nyomasztó atmoszférát keltő fekete-fehérben még nyomasztóbb témát dolgoz fel az ausztrál Sam Voutas filmje, a Crash Test. Utópiájában egy nagyhatalmú autógyártó cég embereket rabol el, hogy élő tesztbábokká formálja őket autóinak tökéletesítése érdekében. Rémálomszerű vízió arról, hogy az emberi élet milyen kicsiny és jelentéktelen, ha a cég érdekeiről van szó, és ha a tét a tökéletes gép megalkotása.

Szintén rémálomba illő jelenetekben bővelkedik a The Lightning Bug című Robert Hall-film, amelynek hőse hollywoodi maszkmester szeretne lenni, de az álmait korántsem olyan könnyű megvalósítani, főként, ha a szegénység mellett az anyja alkoholista, és rendkívül brutális szeretőjével, illetve a kisváros bigott vallási közösségével és tenyérbe mászó seriffjével is meg kell küzdenie. Korunk digitális világában jó volt olyan filmeseket látni, akik ragaszkodnak a maszkmesterek hagyományos modellező munkájához, még ha a történet kissé túlzó is, és inkább csak aláfestésnek szolgál az alkotók technikai tudásának a bemutatásához.

Marc Levie: Le festin de la mante / The Praying Mantis

Hasonlóan az előző filmhez, a Le Festin de La Mante című Marc Levie-film vonzereje sem annyira a történetében rejlik, hanem sokkal inkább a vizuális ábrázolásmódjában, illetve fiatal szereplőinek szexuális kisugárzásában. Hősnője ártatlan, ugyanakkor provokatív szépségével varázslatot sző a férfiak köré, hogy miután kielégítette szexuális étvágyát, elpusztítsa őket. Olyan, mint az imádkozó sáska, aki a párzás után párját elfogyasztva nyer új erőt.

A játékfilm kategóriában az idén meglehetősen kevés volt a vígjáték. Az egyetlen, a műfaj igazi értelmében vett példa talán csak Stacey Childers Delivery Boy Chronicles című filmje volt. Szívet melengető vígjáték pár jó barátról, akik egy étterem futárjaiként csak átmeneti pénzkereseti lehetőségnek tekintették munkájukat, jobb híján valahogy mégis ott ragadtak. Bár a futárok élete és az őket alkalmazó cég világa meglehetősen őrültnek tűnik, hőseink hamarosan kénytelenek rájönni, hogy az őket körülvevő való világ sem sokkal normálisabb.

Meztelenül a sivatagban

„Amerikában minden megtörténhet” – az előbb említett Delivery Boy Chronicles mottója akár Brian Ging bemutatkozó alkotásának, az American Yearbook-nak is mottója lehetne. A film az iskolai lövöldözéseket veszi nagyító alá, megmutatva, hogy mi is lehet a hátterében annak, ha egy addig teljesen normálisan viselkedő kamasz fegyverhez nyúl, és több diáktársa életét is kioltja. A rendező szerint a válasz az iskolatársak kegyetlen ugratásaiban keresendő. Szinte nincs olyan, akit ne csúfoltak vagy bántottak volna sokszor fizikai értelemben is az iskolás évek alatt, de vitathatatlanul vannak olyanok, akik az átlagnál jóval többet kénytelenek elviselni. A kérdés csupán az, hogy hol telik be a pohár, és mikor mondja az áldozat, hogy eddig és ne tovább.

Brian Ging: American Yearbook

Bár nem vígjátéknak, hanem dokumentumfilmnek készült, a fesztivál leghangulatosabb filmje mégis minden kétséget kizáróan a Nothing Without You volt. Rendezője, Ted Mattison arra vállalkozott, hogy teljesen meztelenül, víz és élelem nélkül indul neki a Nevadai sivatagnak, és kizárólag a Burning Man Fesztivál résztvevőinek adományaira hagyatkozik. Bár elsőre teljes őrültségnek hangzik az ötlet, Tednek sikerült bebizonyítania, hogy lehet az emberek adakozásában és jóérzésében bízni, hiszen a kezdeti alapvető adományok, mint a víz, fényvédőkrém, ruha és élelem után hamarosan az egyik legjobban felszerelt táborhelyet mondhatta magáénak, ahol még azt a luxust is megengedhette magának, hogy koktélpartit adjon a barátainak, illetve, hogy videókivetítő (!) segítségével vonzza oda a bulizni vágyókat. Szintén merész vállalkozásnak indult a jóval komolyabb témájú Somalia’s Handbook című spanyol-szomáliai dokumentumfilm, amelynek a rendezője, Dominique Mollard annak szeretett volna utána járni, vajon léteztek-e, léteznek-e még al-Kaida kiképző bázisok Szomáliában. Ebben a törvény és isten háta mögötti országban zajlott ugyanis állítólag a terrorista csoport tagjainak a kiképzése, mára azonban úgy tűnt, csak az elhagyatott barakkok maradtak, azt tanúsítva, hogy ez nem csak mendemonda volt.

Tartalmas hétvége

A fesztivál legnyüzsgőbb eseménye a versenyprogramban szereplő rövidfilmek hétvégéje volt, amelyen több mint száz rövidfilm került bemutatásra, illetve a közönség szavazatai alapján elbírálásra. A filmek különböző szekciókban, több kategóriában versenyeztek. Mint bebizonyosodott, a rövidfilmes műfaj népszerűsége óriási a fiatalok körében, ráadásul történetmesélésben, kivitelezésben sokszor lekörözik az egészestés filmeket. A legtöbb fiatal filmesnek ujjgyakorlat, egyfajta bemelegítés ez a nagyobb projektek előtt, éppen ezért némelyikük alkotójának a nevét nem árt megjegyezni, mert filmjeik alapján úgy tűnik, hallani fogunk még róluk.

Ilyen például Simon Dennis, akinek Iota című filmje a fesztiváligazgató választása díjat nyerte. Lírai módon elbeszélt történet egy süketnéma kislányról, aki különös kapcsolatot teremt a szellemvilággal és halott testvérével. Hasonlóan megkapó történet egy kislány és egy haldokló ember kórházban szövődő barátságáról a Stephen Unger által rendezett The Paper Castle című közönségdíjas alkotás, amely már több rangos amerikai fesztivál díját is magáénak tudhatja. Andrea Arnold tavaly Edinburgh-ban bemutatott Wasp című filmje egy, a gyermekeit egyedül nevelő anya kétségbeesett próbálkozása, hogy a magánéletet és a kicsikről való gondoskodást összeegyeztesse. A szintén Edinburgh-ban bemutatott Love Me or Leave Me Alone Duane Hopkins rendezésében jól példázza, hogy bizony a kapcsolatok kamaszkorban sem zökkenőmentesek, sőt! Massimilliano Manceri a C’era Una Volta Un Re-ben két különböző szemszögből mutatja be ugyanazt az epizódot egy fiatal pár életéből.

Duane Hopkins: Love Me Or Leave Me Alone

Nancy Stein Stealing Innocence című filmje két lány barátságának a története, akiket az izraeli-palesztin konfliktus tragikus módon elszakít egymástól. Szintén háborús konfliktus, illetve inkább a háború elleni tiltakozás áll Neal Coady Dub Ya War című filmjének középpontjában, amely a 2003-as Londonban lezajlott háborúellenes tüntetés pillanatait örökíti meg ütős Dub zenei aláfestéssel. Az, hogy a zene mennyire húzós tud lenni, jól példázza Gianni Poggi Romeo and Juliet című animációja, amelyet Prokofjev zenéjére komponált, és amely a legjobb animáció díját vihette haza, de ott volt még Craig Van Dyke filmje, a Lemmings, amely a legjobb hangeffektus díját kapta, vagy éppen Ramsel Ruiz közönségdíjas munkája, a The Question. Bár a legjobb vizuális megjelenítés díját a japán Masahito Araki kapta az Irony Mode 008-ért, szerintem Claudio Cingoti Sciare De Focu című filmjének álomszerű képsorai, a női szépség és a borzalmas cselekedetek szürreális látomásának képi megjelenítése jobban kiérdemelte volna a díjat.

Osztott képernyőn

Voltak természetesen szép számmal komikus alkotások is, mint például az idén már Cannes-ban is bemutatkozott, Edward S. Marks által rendezett Punching Hitler, amely a legjobb komédiának kijáró díjat kapta megosztva Adam Procter L’entretien d’un chat című animációjával. Szintén nagy népszerűségnek örvendett a korábban a Sundance-en bemutatkozó Pol Pot’s Birthday, Talmage Cooley rendezésében, amely a legjobb ötlet díját kapta megosztva a szintén amerikai Ronnie Cramer 30 Miles című filmjével. A megosztás már csak azért is kulcsszó itt, mert Cramer filmje osztott képernyőn mutatja be a címben említett 30 mérföldes útszakaszt huszonhárom év különbségével. Szintén közönségdíjas lett Cameron Fay filmje, a Fishing for Trauster, amely egy hóbortos nagyapa és kamaszkorú unokájának története, valamint Mattias Sandstrom munkája, a Sisten i är en skit (Last One Is a Rotten Egg), amely a kiskamaszok strandélményeit mutatja be. A legjobb egyéni alakítás díját a szintén a Sundance-en bemutatkozó Margaret Harris által rendezett Exit 8A-nak a férfi főszereplője kapta őrületes ámokfutásáért, míg a csoportos alakítás díja a belga Damien Chemin által rendezett Rendez-Vous színészgárdáját illette.

Talmage Cooley: Pol Pot's Birthday

Bár nem szerepeltek a Filmstock díjazottjai sorában, mégis meg kell említeni még néhány jelentős darabot, mint például Ellen Gerstein Waiting for Ronald-ját, Lucas Peltonen Golddigers’ Rush című filmjét, Scott Rudolph The Collector-ját, Daniel Small-tól a Time and Again című filmet, a Sibling-et Todd Luoto rendezésében, Tsaiyun Mou Love Sick című animációját, a Sundance Fesztiválon bemutatkozó Larry Kennar által rendezett Spokane-t, valamint a rövidfilmhez képest meglehetősen hosszúra sikerült, John King által rendezett Milk-et és a Justin Leonard Stauber által rendezett Did You Ever című filmet.

Sajnálatos módon viszonylag kevés közép-európai alkotás szerepelt a programban. Ezek közül a legszórakoztatóbb a közös román–angol produkció, a Stuff That Bear Bruno Coppola rendezésében, és a leglátványosabb a szintén romániai Iluzii optice (Optical Illusion) Eugen Erhan rendezésében. A fesztivál szervezői a jövőben szívesen vennék, ha több közép-európai filmet tűzhetnének műsorra, legyen az játék-, dokumentum- vagy rövidfilm. (Az érdeklődők megtekinthetik a jelentkezés feltételeit és határidejét a www.filmstock.co.uk honlapon.) Terveik között szerepel továbbá, hogy a fesztivál méltán oly népszerű rövidfilm programját világkörüli turnéra vigyék, amelynek állomásai Stockholm, Kalifornia és esetleg Budapest lennének.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.