„Tobzódj csak nyugodtan”

58. Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztivál – 2004. augusztus 18–29.

„Olyan szerteágazó és figyelemreméltó a filmválaszték, amilyet csak remélhettünk, tehát tobzódj csak benne nyugodtan” – hívogatott az idén augusztusban immár 58. alkalommal megrendezett Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztivál. És valóban, tizenegy napig a mozirajongó közönség elmerülhetett a fesztivál változatos programjában, ahol garantáltan nem akadt olyan, aki ne talált volna valami kedvére valót.

Határtalanul

Aki pedig meglepetésekre vágyott, nos, annak is volt benne része, mert ugyan ki ne lepődne meg azon, ha lendületes ifjúsági filmet kap Kazahsztánból (Kis emberek / Malenkie Ljudi, r. Nariman Turebayev), fekete komédiát Iránból (Ke­serű álom / Kahb é Zalkh, r.Mohsen Amiryoussef), törté­nel­mi kalandfilmet Ukrajnából (Mamay, r. Oles Saniu), mé­reg­drága kalandfilmnek álcázott művészfilmet Kínából (Hős / Ying Xiong, r. Zhang Yimonu), szinte semmiből ké­szült fantasztikusfilmet Amerikából (Vörös Csótányok / Red Cock­roaches, r. Miguel Coyula) és buja Veszedelmes viszo­nyok feldolgozást Dél-Koreából (El nem mondott botrány / Seu-ken-deul: Joseonnamnyeo sangyeoljisa, r. Je-yong Lee).

A nyitófilm a Sundance nagy felfedezettje, Walter Salles A motoros naplója (Motorcycle Diaries) című filmje volt, amely Ernesto ’Che’ Guevara naplójegyzeteinek az adaptációja. A történet ezúttal azonban nem a forradalmárról szól, hanem Guevarának és barátjának, Alberto Granadónak az 1952-es vándorútjáról, amely során kilenc hónapig járták ke­resztül-kasul Dél-Amerikát. A film a kalandos utazást ele­ve­ní­ti fel, amely igazi mérföldköve a két fiatal felnőtté válásának.

Walter Salles: Che Guevara: A motoros naplója / Diarios de motocicleta

Szintén legendás alakok elevenedtek meg Stacy Peralta Óriáshullámok lovagjai (Riding Giants) című dokumentumfilmjében, amely a surf-kultúra legmerészebb úttörőit mutatja be, akik a természet félelmetes erőivel dacolva próbálják egyre kijjebb tolni az emberi test és a természet erőin való felülkerekedés korlátait. Peralta már előző filmjével, a Dog­town and Z-boys-szal is bizonyította elkötelezettségét az extrém sportok iránt, mostani filmjében pedig feleleveníti a surf-kultúra kialakulásának a történetét, megszólaltatva a sportág legmeghatározóbb alakjait. A film társ-producere Laird Hamilton, a világ leghíresebb szörföse, akinek a teljesítményét még senkinek nem sikerült túlszárnyalnia, narrátora pedig az Oscar-díjas Sean Penn.

Míg Stacy Peralta a sport kiválóságait sorakoztatta fel, addig Jim Jarmusch, az amerikai független film fenegyereke remek színészek és zenészek egész sorát szerepelteti a Kávé és Ci­ga­retta (Coffee and Cigarettes) című alkotásában. A rövid epi­zódokat a címben említett kávé és cigaretta motívuma fűzi össze. Különböző emberek, különböző sorsok, problémák, e­gyé­ni sikerek és kudarcok elevenednek meg olyan színészek tolmácsolásában, mint Cate Blanchett (itt zseniális kettős sze­repben), Alfred Molina, Steve Coogan, Bill Murray, Steve Bu­s­che­mi, vagy a két öregedő rock-ikon, Iggy Pop és Tom Waits.

Ha pedig a bravúros színészi teljesítményeknél tartunk, Christian Bale alakítása, és még inkább hihetetlen átala­kulása A gépész (The Machinist) című Brad Anderson filmben mindenképpen említésre méltó. A Bale által megformált karakter csonttá és bőrré fogyva próbálja kibogozni, hogy ki is ő valójában, és miért nem tud már egy éve aludni. Furcsa dolgok történnek vele, látomások gyötrik, például egy mun­katársról, akit rajta kívül senki nem lát. Vajon összeesküvés áldozata lett, és az őrületbe akarják kergetni, vagy csak a fá­radtságtól megzavart elméje űz különös játékot vele? El­határozza, hogy utánajár a dolognak, bár minél többet tud meg az igazságról, annál inkább azt érzi, jobb lett volna tudatlanságban maradnia.

Bonctanórák

Az Első szerelem (Primo Amore) című Matteo Garrone filmnek a hősnője is lassan már csak önmaga árnyéka a kímé­letlen fogyókúrának köszönhetően, amelybe barátja hajszolja bele, hogy az általa elképzelt ideálnak megfelelően alakítsa. Meddig mehet el valaki a szerelemért és azért, hogy a reklámok által diktált, valószerűtlen szépségideálhoz hasonlítson, feszegeti a kérdést a film. Éppen ellenkező kúrát folytat viszont a McDonald’s kedvenc Morgan Spurlock, aki a Super Size Me című dokumentumfilmmel Edinburgh-ban nem a kilóit, hanem a díjai számát szaporította. Annak, aki pedig végképp megcsömörlött a gyorskajáktól, ott volt New York kihagyhatatlan étterme, a Shopsin a Szeretek legyeket ölni (I Like Killing Flies) című dokumentumfilmben, és igazi konyhafilozófus séfje, Kenny, aki amellett, hogy több mint kilencszázfajta ételt készít, sohasem rest megosztani nézeteit a politikáról, az életről, a főzésről vagy éppen a szexről. Matt Mahuri rendkívül alacsony költségvetéssel forgatta filmjét a kis családi étteremről, amely az elmúlt harmincöt évben Greenwich Village egyik fő attrakciójává nőtte ki magát.

Sajnos sokakat érintő probléma a családon belüli erőszak, amely a spanyol szocialista realizmus egyik legkiemel­kedőbb rendezője, Icíar Bollaín Vedd a szemem (Te Doy Mis Ojos) című filmjének a témája. Spanyolországban csakúgy, mint nálunk még csak mostanában kezdett felszínre kerülni a probléma. Bollaín filmjének az érdekessége, hogy nem ha­gyatkozik olyan közhelyekre, mint az erőszak túlzott hangsúlyozása, hanem sokkal inkább a karakterek összetett jellemére koncentrál, a bonyolult pszichés zavarokra, amelyek egy különös függőségi viszonyt alakítanak ki férj és feleség között, amelynek poklából egyik sem tud vagy akar kilépni. Egy másfajta pokol, a szexualitás pokla áll a legújabb Catherine Breillat film középpontjában, A pokol anatómiájában (Anatomie de l’enfer). A film a rendezőnő nemrégiben megjelent Pornocracy című könyvének az adaptációja, amely a női test és lélek rejtelmeinek a felfedezésére tesz kísérletet. Breillat új filmje talán még korábbi alkotásainál is provokatívabb, és még messzebbre megy a szexualitás ábrázolásában.

Nem kevésbé, de teljesen más okokból kifolyólag provokatív Jehane Noujaim filmje, A kontroll szoba (The Control Room), amely nemcsak a nézőket osztotta meg, hanem jelentős vitát váltott ki az amerikai elnöki kabinetben és a Pentagonban is, hiszen az Al Jazeera televíziónak köszönhetően olyan ké­peket mutat meg az iraki háborúból, amelyeket az ame­rikai kormány nem akart a nemzet színe elé vinni. A háborúk során a kormányok ugyanis szeretik az ellenfelet elvontként emlegetni, mert mennyivel egyszerűbb és kényelmesebb po­zíció ez, ráadásul a közvélemény támogatását is könnyebb így megnyerni és megtartani. Noujaim dokumentumfilm­jében az ellenség hús-vér, gondolkodó és érző emberekben ölt testet, családokat, gyerekeket és áldozatokat lát­hatunk a háború sújtotta övezetben. Rendkívül bátor alkotás a Kontroll szoba, felkavaró, és sok szempontból megváltoztathatja az emberek megítélését, hiszen mindjárt másabb a kép, amikor az ellenfél nem csupán elvont fogalom többé.

Park Chan-wook: Oldboy

És mi van akkor, ha nem tudjuk, ki az ellenség, és egyáltalán, azt sem tudjuk, hogy mit vétettünk, amiért ilyen nagy árat kell fizetnünk? Teszi fel a kérdést Park Chan-wook bizarr koncepciójú és rendkívül brutális thrillere, az Öregfiú (Oldboy), amely Cannes-ban a zsűri nagydíját kapta. Zseniális szí­nészi játék, váratlan fordulatok és mesterien megszerkesz­tett narráció jellemzi a filmet, amelynek hőse egy hét­köz­napi, a lánya születésnapjára induló emberből a sze­münk láttára válik minden indok nélkül 15 évre egy hotelszobára emlékeztető cella rabjává, majd szabadulása után kegyetlen és bosszúszomjas fenevaddá.

Zseniálisan zagyva

Bosszú, cselszövés, intrika és szerelem a legfőbb elemei Cho­derlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című regé­nyé­nek, amely ezúttal a 18. századi Koreában elevenedik meg Je-yong Lee El nem mondott botrány (Seu-ken-deul: Joseonnamnyeo sangyeoljisa) című filmjében, amely a fesztivál zárófilmjévé lépett elő (mivel az eredeti tervben szereplő 2046 című Wong Kar-wai film jelenleg nem létezik vetítésre alkal­mas változatban). A nálunk is nagy népszerűségnek örvendő Stephen Frears féle feldolgozást jeleníti meg Je-yong cso­dálatos kosztümökkel, ragyogó színekkel és festménysze­rű­en komponált képekben, még több bujasággal és erotikával.

A szexualitás, egy tini fiú vágyai és képzelgései, levélben megfogalmazott fantáziák és az „irodalom” állnak a középpontjában a Kedves kispárnám (Dear Pillow) című amerikai ti­ni­filmnek, amely digitális kamerával, rendkívül kis költség­ve­téssel készült, mégis a fesztivál egyik kedvenc vígjátéka volt. Mivel a mozibajáró közönség legnagyobb részét a tiné­dzserek teszik ki, a fesztiválról sem hiányozhattak a nekik ké­szült tinikomédiák, amelynek másik példája Brian Dannelly Megmentve! (Saved!) című alkotása, amely egy baptista kö­zépiskola diákjainak a példáján keresztül próbál a maga politikailag inkorrekt módján a vallásos elvakultság ellen tilta­kozni. Meglehetősen sarkított, fekete-fehér karakterekkel, tan­mese-szerű Jesus loves all of us mondanivalóval és olyan tini sztárokkal, mint például Macaulay Culkin és Mandy Moore.

Igencsak közönségcsalogatónak bizonyult, főleg a fiatalok körében a Metallica együttesről szóló Joe Berlinger és Bruce Sinofsky film, a Metallica: valamiféle szörnyeteg (Metallica: Some Kind of Monster), amely azonban nem szokványos ro­cku­mentary. Nem a jól megszokott koncertfelvételekből áll ugyanis, kulisszák mögötti interjúkkal tarkítva, hanem egy merész és eredeti kísérlet arra, hogy megmutassa a világ egyik legkeményebb rock-bandájának egy másik, kevésbé ma­csó oldalát. A film végigköveti a tagokat azon a kétéves csoportterápián, amelyet azért vállaltak, hogy megoldják az egymás közötti konfliktusokat a közös jövő és az új album érdekében. Láthatjuk, hogyan tárják fel érzékeny oldalukat, vallanak alkohol-problémájukról, arról, hogy hogyan pró­bál­ják összeegyeztetni a családot a munkával, és beszélnek nem utolsó sorban a bandatagok közötti hatalmi villongásokról.

Szintén hatalmi harcokról szól, de más korban és teljesen más formában az év legszebben megcsinált filmjének aposzt­rofált a Hős (Ying Xiong) című Zhang Yimonu film, amely valóban lenyűgöző látványvilágát nagyrészt Christopher Doyle opera­tőri munkájának köszönheti (aki egyébként idén a fesztivál Reel Life sorozatának az egyik vendége volt). A film egyszer­re idézi a Tigris és Sárkány-t és Kurosawa A vihar kapujában című filmjét, ez utóbbit leginkább a narratív felépítése miatt. Az elbeszélés itt is relatív, melynek minden újabb mozzanata ellentmond az előzőekben látottaknak, hallottaknak, vagy éppen megkérdőjelezi azokat, amelynek köszönhetően sokkal több ez, mint egy egyszerű látványorgia, valójában a „legdrágább művészfilm, amelyet valaha is készítettek”.

Bár az előbb említett film történetét sem könnyű összerakni, a Gyújtókészülék (Primer) című, extra kis költségvetésű Shane Carruth film történetét viszont egyenesen lehetetlen megfejteni, én legalábbis eléggé bajba lennék, ha meg kellene mondani, miről is szól ez a tömény, végeérhetetlen és teljességgel követhetetlen dialógusáradat, amelynek egy kétségtelenül egyedülálló alkotás az eredménye. Arra a kér­désre, hogy miről is van szó a filmben, a rendező maga csak ennyit mondott: „leginkább valamiféle használt autó áráról” – nagy segítség! De ugyan mit is várhatunk egy ilyen zse­ni­álisan zagyva film alkotójának a szájából? A világ minden tájáról érkező filmek széles skálája láttán sem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy a fesztivál elsősorban a brit filmgyártás éves termésének elsőszámú bemutatója, ahol az idén nem kisebb filmesek jelentkeztek új al­kotásokkal, mint Ken Loach az Egy szerető csókkal (Ae Fond Kiss), amely a rendező immár harmadik, Skóciában forgatott filmje, és amely az ott terjedő rasszizmust veszi nagyító alá. De itt volt Shane Meadows új filmje, a Halott ember cipője (Dead Man’s Shoes), amelynek forgatókönyvét a főszereplő Paddy Considine-nal együtt írta, és ami sajnos az év egyik legnagyobb csalódása volt. Nem úgy, mint a kosztümös Színpadi szépség (Stage Beauty) Richard Eyre rendezésében, amely bár sokban idézi a Szerelmes Shakespeare-t, mégis szó­rakoztató, szexi, és nincs híján a remek színészeknek; már most megjósolható, hogy az év egyik legnagyobb brit sikerfilmje lesz.

Ken Loach: Ae Fond Kiss... / Még egy csók

Természetesen mi, magyarok is büszkék lehetünk, hiszen az idén három kiemelkedő alkotással képviseltettük magunkat Edinburgh-ban. A közönség felpörgetéséért és magával raga­dásáért Antal Nimród Kontrollja volt a felelős, amely méltó társa volt a számos akciódús, pergő ritmusú ázsiai mozinak. Teljesen más hangvételű Janisch Attila Másnap című filmje, amely egyszerre tette próbára a nézők éberségét a linearitást teljesen nélkülöző cselekményével és nyűgözte le őket csodálatos képi világával. Tarr Béla rövidfilmje, a Prológus is szerepelt a programban, a kísérleti filmek szekciójában, amely a fesztivál programkínálatának egyik újdonsága.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.