Véresen egyszerű

Matt Reeves: Let Me In

Sok filmrajongó kaphatott a szívéhez, amikor felröppent a hír, hogy Let Me In címmel amerikai remake készül Tomas Alfredson rekordidő alatt kultikussá vált svéd vámpírfilmjéből, az Engedj be!-ből. A pánik jogos volt, hisz olyan még nem fordult elő, hogy amerikai remake jobban sikerüljön európai eredetijénél. A trónfosztás ezúttal sem jött össze, de Matt Reeves író-rendező nagyon közel járt hozzá.

Nem volt rá sok esély, hogy az Engedj be! megússza remake nélkül. Miközben persze amerikai filmeket is dolgoznak újra világszerte, a folyamat inkább fordítva valószerű, jópár európai vagy ázsiai közönségsikernek készül (egy-egy kivételt leszámítva) gyengécske US-verziója. A John Ajvide Lindqvist regényén alapuló Engedj be!-t azonban elsősorban nem is zajos kritikai- és közönségsikere tette vonzóvá az amerikai producerek számára, hanem az, hogy vámpírfilmről van szó. A tévében nagyban fut a Vámpírnaplók és a megunhatatlan True Blood, a moziknak viszont a fáradó Alkonyat-saga mellé elkelt némi vérfrissítés, így nem csoda, hogy az Engedj be! remake-jogaira azonnal ráharaptak. Érkeztek azért biztató hírek is: a korábbi amerikai remake-eket általában motiválatlan, karrier-öngyilkos hajlamú iparosok vállalták, akik rosszabb esetben az eredeti filmek újat már csak büszkeségből sem mutató szerzői közül kerültek ki, de az Engedj be! a feltörekvő Matt Reeveshez került, aki korábban sikerrel abszolválta a Godzilla sztoriját az Ideglelés – The Blair Witch Project elbeszélésmódjával ötvöző Cloverfieldet. A gyártó stúdió személyében pedig a hosszú vámpírálomból ébredő Hammert köszönthetjük, aminek profiljához tökéletesen passzol e régimódi (ahogy a címből is kiderül, itt még a beinvitálás elavult kliséje is megvan) vámpírtörténet.

Kép a Let Me In című filmből

Reeves egyszerre vette alapul a svéd filmet és annak (még kiválóbb) regényeredetijét, de a történet fő vonalát illetően az előbbit követte. A helyszín immár a 80-as évek Új-Mexikója, ám hősünk ezúttal is egy problémás serdülő, aki született lúzernek számít az iskolában, amíg egy nap meg nem ismerkedik a szomszéd lánnyal, aki apjával együtt újonnan költözött a környékre. Rövidesen kiderül, hogy egyikük sem az, akinek látszik, miközben a városban bizarrabbnál bizarrabb gyilkosságok történnek. Lindqvist és Alfredson sztorija első látásra ugyan ponyvának tűnik, ezzel szemben az Engedj be! korunk legszebb, gyerekeknek semmi esetre sem ajánlott sötét tündérmeséje volt.

Kép a Let Me In című filmből

Az amerikaiak interkontinentális remake-jei általában mainstreamebb (a kevésbé jóindulatúak szerint „for dummies”, azaz butított) verziók, ami elsősorban a cselekmény és a karakterek egyszerűsítésében, a zsáneresedésben, a látvány- és hatáselemek felturbózásában érhető tetten. Ezek mind jellemzőek Let Me In-re is, viszont amerikanizált sorstársainál jóval kisebb mértékben. Reeves hű adaptációt készített, a svéd film nagyját kotta szerint forgatta újra, de apró újításai miatt sem nevezhető tipikus jenki remake-nek. Néhány változtatás borítékolható volt: kimaradt például a svéd film leginkább zavarba ejtő snittje, ami felfedi a vámpírlány igazi identitását, a karakter így kvázi kasztráción esett át. Főleg emiatt kihagyott ziccer a Let Me In: mivel a regény fabulájából rengeteg érdekesség (például a lány háttértörténete) nem került bele a svéd filmbe, Reeves részéről ésszerű döntés lett volna regényhű adaptációt készíteni, de ehelyett Alfredson filmjét követve redukálta tovább a cselekményt.

Kép a Let Me In című filmből

Vannak azonban konstruktív újítások is. Reeves protagonistája távcsővel kémleli meglehetősen romlott szomszédait, amiről az Amerikai szépség ugorhat be, ennek társadalomkritikája pedig tökéletesen illik a film hangulatához, így jobban át tudjuk érezni, hogy milyen életre mond nemet hősünk. Míg a regényben az „apa” antagonisztikus pedofil, a svéd filmben pedig jelentéktelen szolga, e verzióban már a vámpírlány kiöregedett gyerekszerelme, ami megelőlegezi hőseink nem túl fényes jövőjét is, ezzel fokozva a komor tónust.

Kép a Let Me In című filmből

Újításai alapján nehéz eldönteni, Reeves vajon a fősodorbeli történetmesélés íratlan szabályaival akart-e szembefordulni, hogy átmentse az eredeti film hangulatát, vagy csupán öncélúan bonyolít túl egy szimpla iparosmelót. Innovációi és konformitása nagyjából ellensúlyozzák egymást, a Let Me In így csak egy hajszállal gyengébb alapfilmjénél, eredetiségéért viszont már nem lehet megdicsérni. Olyan filmélmény, mintha az Engedj be!-t néznénk újra, pont annyi újdonsággal, hogy megint érdekes legyen.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.