Miért maradnak le időnként a hősök a képről?

Celluloid képarányok

A 35 mm széles, perforált szélű cellulóz filmszalagot az Eastman Kodak cég szabadalmaztatta és használta először a fényképezőgépeiben. Az Eastman Kodak által használt formátumot 1889-ben szabványosították a filmiparban. Az idők folyamán a film színes és hangos lett, de alapvetően csak a nyersanyag kémiai összetétele változott. Ma is ezt a filmet használjuk a hagyományos fényképezőgépekben, erre forgatják a mozifilmek jelentős hányadát, és ez a filmszélesség határozta és határozza meg az 1,33:1 (vagy ha úgy tetszik 4:3) képarányt, amely a nem szélesvásznú filmek, a televízió és a számítógépes monitor képernyőjének oldalaránya.

A némafilm korszakában a kép a filmszalagon perforációtól perforációig ért, 24,89 mm x 18,67 mm méretű volt. Ezt nevezzük teljes (néma) képmezőnek. Ekkor még nem volt megoldva a film hangosítása, ezért a filmszalag teljes egészében a kép rendelkezésére állt. A hangosfilm megjelenésével új szabványt rendszeresítettek, az úgynevezett „akadémiai” (normál hangos) képkaput. Ezt 1932-ben vezette be az Academy of Motion Picture Arts and Sciences. A képméret arányos csökkentésével helyet biztosítottak a filmszalag szélén elhelyezkedő hangcsíknak, így a kép ugyan zsugorodott, de az 1,33:1 oldalarány megmaradt.

A szélesvásznú mozifilmek elterjedése óta a filmeknek csak elenyésző hányada készül 1,33:1 formátumban. A legelterjedtebb képformátumok ma 1,85:1 és 1,66:1 oldalarányúak. Ezek az úgynevezett „takarásos” eljárások. A filmkamera optikája mögé egy kis szűkítő képkaput helyeznek, ezáltal a filmszalagon a képkockáknak biztosított hely nem teljes egészére, hanem egy kisebb területre egy szűkebb (szélesvásznú) képet exponálnak. Az Egyesült Államokban az 1,85:1 oldalarányú képrögzítés terjedt el, ezzel szemben Európában az 1,66:1 oldalarány a használatos, de ma már számos európai film készül az amerikai szabvány alapján. Bár a mozifilmek esetében ez a legelterjedtebb képfelvételi technológia, nem nehéz belátni, hogy nem ez a legtakarékosabb eljárás, mivel a filmszalag jelentős hányada kiexponálatlan marad.

A CinemaScope eljárás

A filmeket úgynevezett szferikus (gömbfelületekkel határolt) lencsék használatával rögzítik, amelyek a filmen torzításmentes, arányhű képeket hoznak létre. Szinte kivétel nélkül ilyen lencsék találhatók a fényképezőgépek és a videokamerák optikájában. 1952-ig képrögzítéskor csak ez a lencsetípus volt használatban. Ebben az évben jelent meg az úgynevezett CinemaScope eljárás, amelyet a 20th Century Fox vezetett be, nem minden előzmény nélkül.

A technológiát Henri Chrétien már 1927-ben bemutatta. Az abban az évben elkészült kísérleti filmet nem követték újabb próbálkozások, egészen az ötvenes évekig, amikor a CinemaScope alapvetően változtatta meg a mozifilmek képvilágát. Lényege, hogy a felvételkor a hagyományos szferikus lencse helyett úgynevezett anamorf lencsét használnak, amely a képet vízszintesen összezsugorítja, de a magasságát nem változtatja meg. Vetítéskor egy ugyanilyen anamorf lencsével a képet széthúzzák az eredeti méretére, így elérhető az, hogy egy 35 mm széles filmre annyi képi információt sűrűsíthetünk be, mint amennyihez egy legalább 70 mm széles filmszalagra lenne szükség. (Tehát az anamorf lencse a 70 mm-es képet oldalirányban összetolja 35 mm-es képpé, vetítéskor pedig ugyanez a lencse az eredeti szélességűre húzza szét a képet.) A CinemaScope képkapuja átlagosan 2,35:1 méretű. (Korai változataiban ez az arány 2,66:1 és 2,55:1 volt.)

Az ötvenes éveket követően rendkívül elterjedt az anamorf lencsés eljárás, minden ország és minden filmgyár saját formátumot hozott létre. Magyarországon és Svédországban a CinemaScope megfelelője az AgaScope, a Szovjetunióban a Sovscope volt. A CinemaScope-ra válaszul a Paramount kifejlesztette a VistaVision eljárást, amelynek lényege, hogy a film a kamerában nem függőlegesen, hanem vízszintesen fut, így egy normál filmszalagra torzítás nélkül szélesvásznú filmet lehetett fényképezni. A képarány 1,66:1 és 2:1 között volt változtatható. Mára a CinemaScope és a VistaVision eljárás erősen háttérbe szorult.

Szót kell még ejtenünk a Super 35 felvételi technika adta lehetőségről is. A következőkben majd látni fogjuk, hogy a tévében vetített mozifilmek képmérete szükségszerűen csonkul. Ezt elkerülendő használhatják a Super 35-öt. A felvételkor az operatőr egyszerre két képet komponál, egy 1,33:1 és egy 1,85:1 (vagy 2,35:1) oldalarányút. A teljes kép (1,33:1) alkalmas a televíziós forgalmazásra, az ebből kiemelt 1,85:1 vagy 2,35:1 oldalarányú kép a mozikban vetíthető. Így fordulhat elő, hogy a tévé képernyőjén többet látunk, mint a mozivásznon. (Az utóbbi években James Cameron élt gyakran ezzel a lehetőséggel.) A vetítési méret a Super 35-től függetlenül is eltérhet az eredetileg felvett képmérettől, mivel a vetítőgép képkapuja nem egyezik meg a kamera képkapujának méretével, kisebb annál. Ezt a tényt a film készítésekor az operatőrnek figyelembe kell vennie. Korábban a kisebb, technikailag kevésbé vagy hiányosan felszerelt mozikban ez komoly problémákat okozott. Olykor előfordult, hogy a vetítés során a vászonról bizonyos képelemek egyszerűen lemaradtak.

Mozifilmek tévéképernyőn

Hasonló (sőt sokszor drámaibb) a helyzet a moziforgalmazásra készült filmek televíziós sugárzásakor. Mivel a televízió-képernyő méretaránya adott, nem flexibilis (a kivételekre később kitérünk), ezért a legtöbb esetben nem láthatjuk a filmkép minden részletét. A szélesvásznú filmek problémáját gyakran a legegyszerűbben úgy oldják meg, hogy csak a képmező középső részét közvetítik. Nem nehéz elfogadni, hogy ebben az esetben olykor jelentős részletek maradnak láthatatlanok. Bizonyára mindenki látott már olyan CinemaScope westernt, amikor a film csúcspontjának számító párbajjelenetben a kép két szélére komponált szereplő közül egyik sem látszott. Vagy egy dialógus alatt csak a két egymással farkasszemet néző szereplő orra hegye volt látható. (Ez olykor komikus lehet, de élvezhetetlenné is teheti a filmet.) Abban az esetben, ha csak egy részét mutatják be a teljes filmképnek, lehetőség van arra, hogy megválasszák az adott jelenet legfontosabb képelemeit, és a kép pozicionálásával azt a részt teszik láthatóvá. Ez gyakran a rendezői elképzelés rovására történik, mivel ez megváltoztatja az eredeti képkivágásokat, ami felborítja a jelenetek képi világát. (A legtöbb operatőr figyelmet fordít a kép megkomponálásakor arra, hogy a filmet később televízióban is bemutathatják.)

Természetesen módunkban áll szinte a teljes képet is megmutatni a tévé képernyőjén. Emlékezzünk vissza, hogy régebben még figyelmeztettek is minket, hogy „a film szélesvásznú, ezért a kép felső és alsó részén széles fekete csík látható”, ám ebben az esetben is ritkán fordul elő, hogy egy 2,35:1 formátumú film két széle nem vágódik le. Mivel különböző gyártóktól különböző tévékészülékek vannak forgalomban, még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy a televíziónk mekkora részt vág le az 1,33:1 képarányból. Szinte minden televízió esetében mást tapasztalhatunk, nem beszélve a régebbi készülékekről, amelyeknek a képcsöve még nem sarkított. Ezért a kifejezetten televíziós forgalmazásra szánt filmeket úgy készítik, hogy a képen belül meghatároznak a cselekmény számára egy „biztonságos cselekményterületet”, és ezen belül a feliratok számára egy „biztonságos feliratterületet”. Ezeken kívülre fontosabb képi információ, illetve szöveg nem kerülhet.

A modernebb televíziós készülékek képesek a 16:9 arányú képek bemutatására is, sőt vannak olyan készülékek, amelyeknek a képernyője ilyen oldalarányú.

A különféle tévécsatornák és a VHS kazetták kínálta filmek képformátuma adott, ezeket nem befolyásolhatjuk. Ezzel szemben – ha tévékészülékünk megengedi – a DVD-n lévő filmek képformátumát magunk választhatjuk meg. Egy 1,85:1 formátumú filmet megtekinthetünk 1,33:1 képaránnyal, de eredeti méretben is. A DVD kiadványok a filmek összes képi elemét tartalmazzák, de a teljes kép megjelenítése csak olyan berendezéseken lehetséges, amelyek képesek a 16:9 oldalarányú kép bemutatására. Ha a 16-ot elosztjuk a 9-cel, 1,77-et kapunk, tehát ez a képarány 1,77:1 arányként írható fel. Láthatjuk, hogy ez nem egyezik az eddig megismert képarányokkal. Ez a forma valójában kompromisszum, amely a leggyakrabban használt arányok között valahol félúton van. Ha a filmet 1,85:1 arányban készítették és 16:9-ben sugározzák, akkor – hogy a kép torzításmentes legyen – még két keskeny sávot (alul és felül) be kell iktatniuk a képmezőbe. Ugyanígy járnak el a CinemaScope filmek esetében is. A baj a 1,66:1 oldalarányú filmekkel van, mivel ezeket nem lehet torzításmentesen bemutatni egy 16:9-es keretben. A torzulás vagy az információveszteség, ha nem is látható módon, de szükségszerűen bekövetkezik.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.