Animációs rekviem, azaz a botanikus karikaturista esete a kávéscsészékkel

Priit Pärn, az észt rajzfilmguru

Az alacsony, szemüveges és kopasz Pärn maga is olyan, mintha egy rajzfilmből csöppent volna elénk, s csípős humorával, lenyűgöző karakterével hamar belopta magát mindenki szívébe. Az AniFest2 izgalmas versenyprogramja és a szórakoztató kísérőrendezvények közül ritka ínyencségnek számított a két kilencven perces Priit Pärn-retrospektív összeállítás.

A fesztivál díszvendégként és egyben a zsűri elnökeként is üdvözölhette az észt rajzfilmgurut, Priit Pärnt, aki ezúttal szinte összes munkáját elhozta magával, és harminc év animációtermését mutatta be a magyar közönségnek. A nemzetközi porondon is jelentős babérokat learató (Bronz Oroszlán, az ottawai és az oslói nemzetközi animációs filmfesztiválok fődíja) Pärnt Chris Robinson, George Grosz, a Monthy Python és Jean-Luc Godard „törvénytelen szellemi ivadékaként” emlegette. Az elvont filmjeiről ismert rendező főként az európai társadalmi változásokra reagált érzékenyen filmjeivel. A Hotel E a vasfüggönyzött kelet-nyugat viszonyt igyekezett feltárni, erős párhuzamot vonva a szovjet rendszer nyomasztó szürkesége és az amerikai álom között, míg a Magyarországon talán legismertebb műve, A répák éjszakája merész kritikának számít a számítógépek elhatalmasodásáról, s hírességektől megbabonázott világunkról.

A valaha botanikusnak tanuló animátor először illusztrációkat, karikatúrákat készített, majd 1976-tól foglalkozott komolyabban animációval. Egyik legkorábbi, 1978-ban készült munkáját, ... és még tréfál címmel a fesztivál csemegeként szolgálta fel a nézőknek a zárógálán. Két animációs blokk között, a filmszínház kávézójában sikerült néhány szó erejéig elkapni e fura figurát, s beszélgetni animációról, kávéscsészékről, fesztiválokról. A sikeres animációs szakember meglepően vallott az animáció jövőjéről, s szakmája nehézségeiről.

Vajon emlékszik-e az első rajzolással kapcsolatos élményére?

Természetesen a válasz nem. Az első élményemre semmiképpen sem emlékszem... viszont arra igen, hogy soha nem tudtam rajzolni. Talán pont ez volt a kiindulópont számomra. Az egyetemen lehetőségem nyílt előfizetni cseh és lengyel humormagazinokra. Általuk inspirálva kezdtem el firkálgatni. Mivel akkoriban nálunk nem volt lehetőség animációs suliba járni, valójában soha nem tudtam tanulni az animálást, teljesen magamra voltam utalva. A saját stílusom kialakulásához azonban idő kellett, s azt hiszem az csak 35 évesen forrt egységessé bennem. Persze az ötleteim már a kezdetektől léteztek, csak megvalósítani őket, no, az volt ám a keménydió, hiszen meg kellett tanulni valahogyan rajzolni, s az nekem igen sokáig tartott.

Az ilyen szenvedélyes rajzos miért akar mégis botanikus lenni?

Jelentkeztem én a művészeti akadémiára is, de mint már említettem, a rajztechnikám nem tudta felvenni a versenyt a többi képzett rajzossal, így nem vettek fel. Ekkor elmentem biológiára, hát kicsit más szemszögből, de mégiscsak az életről szereztem tapasztalatokat, s erre szükség is volt, hiszen az animáció is életből van. 1976-ig botanikusként működtem, majd hat év után jött valami, és az az érzésem támadt, hogy itt az idő, be kell vonulnom a stúdióba tökéletesíteni a rajztechnikámat. Újra karikatúrák rajzolásába kezdtem, s lépésről lépésre fejlődtem, először csak kis vonásokkal gyakoroltam, aztán egyre komplexebb figurák és alakzatok következtek.

Hogyan történt ez a váltás karikatúráról animációra? Milyen lehetőségek ragadták meg ebben a műfajban?

Talán a gondolkodás módja. Amíg a karikatúrában csak egy parányi történetre van lehetőség egy-két kockában, addig az animáció ettől sokkal gazdagabb, hiszen a történetmesélés egy magasabb szintjét képviseli. Ott a sztori még csak a vázat jelenti, akárcsak egy csontváznál, amely hús nélkül nem megy semmire. Erre kerül aztán fel a tartalom, tehát az animációban van lehetőség különböző szinteket kidolgozni. Ettől lesz kihívás!

Hogyan indult el a 70-es évek elején egy fiatal animációfilmes?

A szovjet fennhatóság alá tartozó Észtországban államilag működtetett stúdiók voltak, és munkafázisokra lebontva mindenkinek megvolt a maga dolga, a vágóktól kezdve a figurákat mozgató emberekig. Így ha nem is értettél semmihez, de volt egy kiváló ötleted, akkor csinálhattál animációt. Persze állandóan várni kellett a számítógépekre, mert kevés volt belőlük, a pénzzel együtt. Valószínűleg ez is közrejátszott, hogy hat évig nem animáltam. Az agyamban levő szerkezetek azonban nem hagytak nyugodni, mert izgatott, hogy amit összeeszkábáltam, az vajon működne-e filmen. Annak azonban csak egy módja volt, hogy kiderítsem: meg kellett csinálni a filmet.

Miként fogadták a filmjeit?

Hát, akkoriban fel kellett vinni minden kész filmet Moszkvába bemutatásra. Az első munkám igen rossz kritikát kapott. Ugye, általában a rajzfilmek gyerekeknek készültek, míg az én animációim valami egészen másról szóltak, mint bugyuta történetek tíz éven aluliaknak, a rajzstílusomról nem is beszélve. Persze ezek után a stúdió meg akart szabadulni tőlem, mivel a „nagyfőnökök” lehúzták a filmem. Erre én, idiótának tetettem magam, mint aki nem érti meg, hogy nem látják szívesen, s addig kopogtattam a szerkesztőnél a forgatókönyveimmel, amíg rá nem bólintott valamelyikre.

És a közönség? Nem okozott problémát nekik, hogy hozzászokjanak ahhoz, hogy az animáció elsősorban nem gyerekfilm, hanem inkább felnőttmese. Mennyi ideig tartott ez a „nyelvtanulási” szakasz?

Nem tudom. És hozzáteszem, nem is érdekel. Nem hiszek abban, hogy nekem kellene törődnöm a közönséggel, hogy mit szeret és mit nem, hogy mit ért meg és mit nem. Az nem az én dolgom, az az ő dolguk. Ha valaki elkészít egy filmet, attól kezdve a műve és ő teljesen külön életet élnek. Én abból indultam ki, hogy tudtam, hogy nem akarok gyerek- és mesetémát animációra ültetni, mert minek. Az túl egyszerű lett volna, s nem is érte volna meg bemenni csak azért a stúdióba. Valami komolyabbra vágytam, amibe belevihetem a saját egyéniségemet is. Vegyük például itt ezt a kávéscsészét, ami persze nem csak egy egyszerű kávéscsésze. Ám mitől lesz ez csak a tied? Hogyha például kapcsolsz hozzá egy élményt, hogy ez a nagyid antik készletének darabja, amit tegnap ittfelejtett az asztalon. Így egyenként kidolgozod a tárgyaid egyediségét, s egy egész saját rendszert építesz fel. Ezt elméletileg teljesen ugyanúgy lekódolhatja a néző, ahogy az a te agyadban megszületett, de miért lenne erre szükség. Hiszen akár többszáz különböző interpretáció létezhet, nincsenek fix jelentések, mert szabad a kép, szabad a gondolat.

Belerajzolta valaha saját magát a filmjeibe?

Nem. Azt hiszem nem, legalábbis tudatosan nem. Habár sokan azt mondják, hogy a karaktereim úgy mozognak, mint én. Ez azért érdekes, mert a figurákat nem én mozgatom közvetlenül, hiszen vannak erre megfelelő emberek. Persze ki tudja, a gondolat olyan mélyen beleitatódott a karakterekbe, hogy ha nem is érek hozzájuk, akkor is bennük vagyok valamennyire. Lehet, hogy tényleg igaz…

Hogyan látja a mai animációs filmek helyzetetét?

Hát, elég negatívan. A független animációnak nem nagy jövőt jósolok. Ott vannak a frissen diplomázó fiatalok, akik az animációs főiskolás diplomafilmjeikkel nagy díjakat hoznak el különböző fesztiválokról, majd eltűnnek a süllyesztőben, többet soha nem hallunk róluk. Akik pedig a szakmában maradnak, valószínűleg átmennek a reklámosokhoz, mert ott legalább fizetést is kapnak érte. Azt látom, hogy inkább iparrá növi ki magát az animációs film, mintsem művészetté. A legnagyobb probléma, amivel minden animációfilmes rendezőnek szembe kell néznie, az a pénz. Még ha vannak is állami és kulturális financiális alapok és alapítványok, ezek mindössze egy-egy ember filmjére tudnak eleget adni. Így az olyan filmek, mint az enyémek, amelyek elsősorban művészi igényeket elégítenek ki, nem pedig a kasszákban csilingeltetetik az eurókat, egyre visszaszorulóban vannak, mert nem lehet őket elkészíteni: nincs miből, nincs pénz rájuk. Ezért lesz egyre több emberből reklámszakmás. És még ha független filmesként sikerül is pénzt szereznem, akkor? Jobbik esetben évente bemutathatom a filmem egy-egy fesztiválon, durván kétezer ember előtt. A moziknak eladni nem lehet, mert rövidfilmre nincs érdeklődés, főleg egy párperces filmre egymagában. Amíg a rendes filmesnek a rövidfilm csak egy állomás a karrierjében, s ugródeszka élete első nagyjátékfilmjéhez, addig az animációsoknak a rövidfilm, az a végleges forma. Nincs hova tovább.

Csupán ezen pénzügyi dolgok miatt közeleg a független animációsok utolsó napja?

Van itt más is. Lehet, elég pesszimistán hangzik, de minden műfaj eléri egyszer a határait. Pár évvel ezelőtt a karikatúránál éreztem, hogy már nincs benne több, vége, kilőttünk mindent, már mindent láttunk, mindent megmutattunk. Sajnos ez fog történni az animációval is. Régebben ültem a fesztiválokon és evett az avas, hogy te jó ég, bárcsak én csináltam volna ezt meg. Mára már teljesen alábbhagyott ez az izgalom. Új nevek jönnek, de a témák maradtak. Elveszett az az ösztönző féltékenység, hogy bár ezt én tudtam volna megcsinálni előbb...

Gondolom, azért nem ezzel biztatja a fiatalokat az egyetemen?

Nem, tényleg nem. Általában azzal indítok náluk is, amivel én is kezdtem akkoriban. A karikatúra kiváló gyakorlásnak, így például a múlt évben a turkui egyetemen ez volt az alapozó képzés az elsőéveseknél. Nem csak a rajzolás szempontjából játszik fontos szerepet, hanem mert nem kell rögtön egy egész stábbal együttdolgozniuk. Először csak történetfoszlányokat dolgoznak ki, rövid műfajjal indítanak, nem ülnek rajta több hónapig, és egyedül dolgoznak, így nyomon lehet követni a fejlődésüket is. Első éven tehát tilos egy egész filmtervet elkészíteni, csak kis ötletekkel dolgozunk, hiszen az alapozó kurzus a gondolatok összerendezéséről szól. Úgy ahogyan a nyelvet is lépésről lépésre tanítják, mi is az animáció abécéjével indítunk. Az általam kifejlesztett tanítási módszernek, amelyet már több mint 10 éve alkalmazok, az a lényege, hogy ne csak várjunk az inspirációra, hanem tanuljuk meg magunk összegyűjteni azt abból, ami körülvesz bennünket.

Mi a benyomása a feltörekvő friss generációról? Ők talán megmenthetik az animációt?

Nem hiszem. Egyébként is, nem attól függ, hogy valaki jó animációt csinál-e, hogy hány éves… Inkább azt figyeltem meg, hogy a mai fiatalok teljesen elrugaszkodtak a valóságtól: unalmasak, mert nem az életről szólnak. Vizuálisan teljesen rendben vannak, animálnak, de csak szimplán mozgó képeket látok, nem látom az élettel való kapcsolatot. Nem azt mondom, hogy egy animáció legyen dokumentarista jellegű, de egyszerűen nem hatnak meg, annyira távoli dolgokkal foglalkoznak.

Mit gondol a fesztiválról magáról?

Hát, csak pár órája vagyok itt, nem volt időm nagyon belemélyedni, s a fiatal filmesek munkáit is csak eztán fogom megtekinteni... A fesztivál egy jó dolog, a szervezők immár másodszor is tető alá hozták ezt a rendezvényt, megszerezték a pénzt, látom fanatikusak, imádják, amit csinálnak, s ez nagyszerű dolog. A helyi közönséget, s főként a filmkészítőket sikerült megmozgatniuk. Ez egy jó módja annak, hogy a fél életét animációs stúdiókban töltő emberek összejöjjenek egyet ünnepelni, kidugják a fejüket és találkozzanak egymással, egymás munkáival… S végülis, ha már úgyis hamarosan „kihal az animáció”, akkor ennyi ünneplés és felhajtás kijár neki, nem?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.