Mit testbeszélnek a médianagymenők?

Televíziós személyiségek a képernyőn

A képernyő kisistenei olykor észrevétlenül is irányítani próbálnak bennünket egyrészt szavaikkal, másrészt nem verbális úton. Ez utóbbi veszélyesebb, mert ismernünk kell a testbeszéd jeleit ahhoz, hogy felismerjük médiakedvenceink hátsó szándékait.

Aránylag kevés kutatás foglalkozik napjainkban a nem verbális kommunikációval, és még kevesebb azoknak az elemzéseknek a száma, amelyek a képernyő nem verbális jelzéseit mérik. Mivel azonban a szavakra alapozott nyelv, illetve a vokalizációk mellett még számos „más nyelven” is beszélünk, úgy gondolom, mindenki számára hasznos, ha kódolni és dekódolni tudja ezeket a jelzéseket. Kutatások igazolják, hogy a kommunikáció során az üzenetek hatása mintegy 93%-ban a nem verbális elemeken múlik. Ez a százalékos kimutatás is bizonyíték arra, hogy milyen fontos jól ismerni ezeket a jeleket. E kódoknak az alkalmazása többnyire ösztönös. Tudatosításuk azonban nagy mértékben fokozza az üzenet hatékonyságát.

Árulkodó mozdulatok

A televíziós személyiség napjainkra istenséggé nőtte ki magát, hiszen akár egyszerre több példányban is jelen tud lenni, testi és tudati valóságában. A nézők pedig istenítik, sztárolják őket még akkor is, ha azok néha befolyásolni, manipulálni próbálnak bennünket. Vannak a tévések között természetesen olyanok, akik profi módjára teszik mindezt, de olyan is akad, akinek már az első mozdulata minden szándékot elárul. A nem verbális kommunikáció ugyanis ösztönös megnyilvánulásaink közé tartozik, még a képernyő „régi motorosai" sem mindig képesek eltitkolni érzelmeiket, az elmondottakhoz fűződő gondolataikat. Éppen ezért annak a személynek, aki ismeri a metakommunikáció elemeit, olykor örömére szolgálhat látni, hogy egy televíziós beszélgetés során mennyire ellent tud mondani a testbeszéd a szavaknak.

Reflektorfényben a testjelzések

Maga a nonverbalitás lényegében az emberi viselkedést jelenti. Minden motívumnak, minden késztetésnek külön jelei vannak, amelyek kiolvashatók a viselkedésből. Nem abból, amit mondunk, hanem ahogyan mondjuk. Árulkodik rólunk a mimikánk, gesztusaink, mozgásunk, árulkodnak egyéb megnyilvánulásaink, és beszédmódunk is. A „rivadalfényben" a legkisebb hiba is felerősödik, így sokszor látni lehet a zavart tekintetet, a kezek ideges mozgását, a fejkapkodást, érzékelni lehet a hang elcsuklását, vagy a követhetetlenül gyors beszédtempót – akár a tapasztalt képernyősöknél is. Vegyünk egy példát: Marius Tucă az Antena 1 Tucă Show-jának közismert profi moderátora, egyik műsora közben folytatott telefonos interjújában képtelen volt eltitkolni nemtetszését, idegességét. Először csak mimikája árulkodott az elhangzottakkal kapcsolatos véleményéről, kajánul mosolygott a kérdezett válaszain, majd elhúzta a száját. Aztán a szemöldökök játéka kezdődött el, majd folyamatosan mocorogni kezdett a székén. Többszöri közbeszólását mutatóujjának felemelésével kezdte, amely bunkósbotszerűen előre jelezte a beszélgetőpartnerre való „lecsapás" szándékát. A felemelt mutatóujj jelzésértékéhez hasonlóan, a nagy terpesznek is sajátos jelentése van. Uraim, vigyázat tehát, ugyanis azt mondják, hogy minél nagyobb a terpesz, annál kisebb az agy!

Amikor a műsorvezető türelmetlen

A türelmetlen, unatkozó, „indulni akaró” műsorvezetőt, aki csak látszólag társalog szívesen meghívottjával, általában a hadaró beszédtempó, valamit az ülésmód árulhatja el a legfeltűnőbben. A magyarországi Satelit televízió sztárja, Bárdos András, például úgy vezeti le Mit szól hozzá? című műsorait, hogy közben folyamatosan indulásra kész helyzetben ül. Jobb lábát előre teszi, bal karját széke karfáján tartja, miközben megemeli könyökét, és kezével megragadja a karfa alsó részét. Ha az üléshelyzetéből kellene kitalálni szándékát, gondolkodás nélkül az indulni akarásra voksolnánk.

Nehéz leleplezni az agresszivitást

A Magyar ATV Újságíróklub című műsorában egy alkalommal Aczél Endre, valamint Mészáros Tamás újságírók is meghívottak voltak. Amíg Aczél hevesen támadta az akkori kormányon levő pártot, Mészáros Tamás szemmel láthatóan kivonta magát a beszélgetésből. Hátradőlt a székén, ujjaival idegesen dobolt az asztalon, majd az előkészített vizespoharat ütögette. Kis idő múlva mindkét kezével a poharába „kapaszkodott", majd az asztalra könyökölve ökölbe szorított jobb kezét a bal tenyerébe helyezte. Ellenséges, nemtetszést kifejező mozdulat, az ökölbe zárt kéz pedig agresszív magatartásra vall.

Pár perc múlva kezével megérintette orrát, amely a szájőrzés gesztusának mesterkélt változata. Ez a mozdulat azzal magyarázható, hogy amint egy negatív gondolat eszünkbe jut, agyunk utasítja kezünket, hogy takarja el a szájat. De hogy ez ne legyen annyira szembeszökő, a kéz elhúzódik az arcról, és az utolsó pillanatban egy orrot érintő röpke mozzanat lesz az eredmény. A szájőrzés gesztusával igyekszik a hallgató kifejezni kételkedését az elhangzott szavakban. Egy-egy pillanat erejéig az is látható volt, ahogy megdörzsölte a szemét, tologatta a szemüvegét, valamint többszörösen is megérintette a nyakát, mintegy önmegnyugtatásként. Tehát nemverbális jelek útján akaratlanul adta tudtunkra az újságíró, hogy véleménye nem egyezik az elmondottakkal. Amikor azonban az ő véleményét kérdezte a moderátor, Aczél Endre magatartása változott: mereven maga elé nézett (mint aki nem is hallja az ellenvéleményt, mintha egészen mással lenne elfoglalva), látható zavartságát pedig ujjai simogatásával próbálta leplezni.

Darwin is tudott már valamit

Nem szabad elválasztanunk a nem verbális kommunikáció elemzését a vizualitás fogalmától sem. Pszichológiai elemzések szerint, ismereteink 85%-át vizuális benyomások útján szerezzük. Ezt az arányt természetesen növelte a televízió, multimédia elterjedése is.

Már az 1800-as évek végén Darwin is vizsgálta az érzelmek arckifejezéssel történő megnyilvánulását. A kérdést azonban Ekman kutatta a legmélyrehatóbban. Összesen hét érzelemfajtát különböztetett meg, amelyek az arcon tükröződnek. Ezek az öröm, a meglepetés, a félelem, a szomorúság, a harag, az undor és az érdeklődés. A mai vizsgálatok szerint is kétségtelen, hogy vannak biológiailag meghatározott érzelemkifejezési mimikák, amelyek kultúrától függetlenek, és az emberiség minden tagjának sajátjai. Az ő vizsgálódásai már egyenesen a kommunikáció problémakörébe sorolják a mimikai kifejezéseket. Ezek lényegében viszonyulást, érzelmi állásfoglalást jelző kommunikatív elemek. Jelértékkel bír például a szemöldök összehúzása, a száj elhúzása, ami nemtetszést, elégedetlenséget fejez ki. A mimikai kommunikációban a jelzéseket a szem és a száj körüli izmok összehúzódása kelti. Ezek a jelzések részben akaratlagosak, tudatosak, ám többnyire ösztönösek. A televízió képernyőjén szereplők például kemény gyakorlatok, tréning útján tudatosítják e mozzanatokat. Ebből következik, hogy a mimika tudatos manipulációja is lehetséges, de csakis professzionistáknál.

A ruha is teszi....

Nőnemű műsorvezetőknél elsősorban az alakra kell tekintettel lenni. A divatot csak addig a mértékig követhetjük, amíg az alaknak, az ízlésnek, a korunknak megfelel. A szoknya sem a divattól, hanem az testalkattól függ. Ez mellé pedig a kiscipő jelenti az ildomos viseletet. Ma is érvényesek – kiváltképp televíziós személyiségek esetében – ifj. Gonda Béla szavai 1919-ből, miszerint „...a legtöbbet veszít szépségéből az a nő, aki kihívóan öltözködik, viselkedik. Nincs az a szépség, kinek ezt megbocsátani lehetne”. Sajnos, többször is megfigyelhettem nem épp karcsú hölgy moderátorokon a „tenyérnyi” szoknyát, amely láthatóan csak zavart okozott. Ugyanis folyton próbálták lennebb húzogatni, nem tudták hogy tartani lábaikat, ráadásul a pimasz operatőr kolléga (férfi lévén) sem kímélte őket. Állandóan olyan szögből filmezett, hogy látni lehessen mindent – kivéve a szoknyát. A tanulság ebből az, hogy csak olyan ruhadarabot vegyen fel a képernyőn szereplő, amiben jól érzi magát, ami kényelmes, ami megfelel alakjának, korának, és persze a jó ízlés határain belül van. Aki pedig felveszi a rövid szoknyát, vállalja is azt!

A férfi műsorvezetőknek általában „öltöztetőik” vannak. Ezeknek kell tehát tudni, hogy csak sötét cipőt szabad ráadni a sztárra, szandált vagy világos félcipőt viselni ízléstelenség. Ha még netán világos zokni is társul ezekhez, az egyenesen „bűntény”. A legvisszataszítóbb mégis az, amikor a moderátor lábszára kilátszik a szandál és a fehér zokni közti résen (volt már rá példa!). A nadrágtartó sem látszódhat, soha nem illik levenni róla a zakót, mint ahogy a mellényről sem. Hiszen az is csak egy kiegészítő öltözet. Nem tudják ezt azonban az Antena 1 román kereskedelmi adó stilisztái. Ellenkező esetben Marius Tuca, a Tuca Show házigazdája sem jelenne meg folyton nadrágtartóban.

Summa summárum!

Mivel a televíziós személyiségek nemcsak a közvéleményt, hanem a közízlést is formálják, ilyen vonatkozásban is nagy a felelősségük. A televíziós személyiség is ember? – tesszük fel néha a kérdést. Nem, ő elsősorban televíziós személyiség! Bármennyire is hangoztatják mindenfelé, hogy ugyanolyan emberek, mint a tévénézők, nem egészen igaz. Ő is a tömeget képviseli, mint a politikus. A képviselt emberek pedig nem feltétlenül azt várják el tőle, hogy olyan legyen mint ők, hanem büszkék szeretnének lenni rá. A közszereplő egyszerre több millió embernek kell, hogy tetsszen, ezért stílusának – értem ezen a testbeszéd, a ruházat, az image összességét -- kidolgozottnak és nem spontánnak kell lennie. És...

Figyelem, kedves „mindennapi” tévénézők! Ha ismerjük a fentebb csak nagyvonalakban említett testjelzéseket, könnyebb észrevenni a beszélgetés mögött rejlő érzelmeket, indulatokat. Ugyanakkor egy-egy televíziós műsor közben a komoly hangvételű eszmefuttatások mellett jól szórakozhatunk az „ösztönök show-ján" is.

(A grafikák Jánosi Andrea képzőművész munkái)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.