Az olvasó mind csalódik végül

Adoptációk. Film és irodalom egymásra hatása.

Kétségkívül elriadna az olvasó, ha az Adoptációk című tanulmánykötet többnyire fiatal filmkritikus és irodalmár szerzői túlzott magabiztossággal nyúlnának az irodalmi és filmes nyelv kölcsönhatásának izgalmas kérdéséhez. (Az olvasó kicsit fél azoktól, akik jól tudják a válaszokat).

Másfelől azonban a „mondják meg nekem végre, hogyan is vannak a dolgok a film és irodalom kapcsolatával" olvasói elváráshorizonttal is számolnunk kell, amelyet nem elégítenek ki a „Venni kell egy zseniális regényt és konzseniálisan kell belőle filmet csinálni." típusú mondatok.

A könyv szerzői az elmúlt évtizedek néhány nagy hatású magyar filmrendezőjének (Gothár Péter, Jeles András, Tarr Béla, Sólyom András, Pacskovszky József, Szász János, Molnár György, Ranódy László) irodalmi adaptációit vizsgálva tárják fel az összes olyan problémát, amelyet az irodalmi művek megfilmesítése vet fel. Úgy tűnik, még mindig Balázs Béla a legtöbbet idézett tekintély a kérdésben. Bár adaptációértelmezése a tartalom és forma dualizmusára építő szemléletben gyökerezik (,A filmfelvevőgép lencséje röntgensugárként világítja át az irodalmi műveket [...]. A cselekmény csontváza megmarad [...], ennek a csontváznak a régitől alapvetően különbözőhúst és bőrt kell magára öltenie, hogy film szülessék, hogy vizuális alkotást lehessen formálni belőle."), mégis az ő megállapításából indul ki az első tanulmány (Nánay Bence: Túl az adaptáción), és ehhez tér vissza az utolsó (Vincze Teréz: A csontváz hamvas bőre).

A filmes és irodalmi elbeszélés különbségei mindenki számára jól érzékelhetőek, ezért meglehetősen nagy az adaptációt övező előítéletek száma. Hadd említsünk néhányat: jó könyveket nehéz adaptálni, míg a jó irodalmi adaptációk silány irodalmi anyag alapján készülnek; léteznek megfilmesíthetetlen alkotások; feltétlenül sérül a szöveg autonómiája, ha filmalkotás ihletődik belőle. A tanulmányok ezeket az előfeltevéseket kísérlik meg leépíteni, miközben egyre áthatolhatatlanabbá szövik a téma körüli sűrűt. Mert hiába fogadjuk el azt, hogy léteznek rangos irodalmi adaptációk, mégiscsak gondot okoznak azok az irodalmi művek, amelyekben a „formainak" nevezhető elemeknek kiemelt szerepük van. Hogyan lehet például Esterházy Péter nyelvjátékokra és idézetekre épülő prózáját cselekményesíteni, a filmes elbeszélés konvencióiba illeszteni? Varga Balázs éppen azt mutatja be, hogy három rendező, a Tiszta Amerika és az Idő van, az Anna filmje, valamint az Érzékek iskolája rendezői (Gothár Péter, Molnár György, Sólyom András) különféle utakat bejárva, miként találnak rá Esterházy szövegvilágának, nyelvezetének, stílusának filmes megfelelőire.

A könyv szerzői azzal a kézenfekvő kérdéssel is foglalkoznak, hogy vajon szolgai módon kell-e a rendezőnek az adaptálandó mű mondataihoz viszonyulnia, vagy éppen önző módon, ahogy az előszóíró Janisch Attila teszi, kifosztva a szövegek verbalitását, hogy saját képeihez jusson. „Legutóbbi bűnünk – írja –, amelyet kettesben követtünk el Forgách András barátommal, Alain Robbe-Grillet Le Voyeur című regényének a kifosztása volt. Ám kell-e nagyobb feloldozás a kifosztás bűnével szemben, mint az író dicsérete, amely éppen annak szólt, hogy a magam világát láttam meg az ő írásában: egy csodás kiállítótermet, ahol a bennem kavargó képeket bemutathatom." Pacskovszky József Esti Kornél csodálatos utazása című filmjét pedig éppen az eredeti Kosztolányi-szöveghez való „értelmező viszonyulás, az interpretáció határozott vállalása teszi [...] sikerült alkotássá"– mondja Vincze Teréz, ám Gothár Péter Haggyállógva Vászkája sem tekinthető kevésbé értékes műnek, annak ellenére, hogy sértetlenül ágyazódik bele a szerzői szöveg.

Ugyanakkor az adaptálandó anyag alapvetően meghatározza azt, hogy az elkészülő mű „egyszerű" megfilmesítés (a cselekmény bemutatása az elsődleges, vö. a Jókai-regényekből készült filmekkel), vagy izgalmas adaptáció lesz, amely megnyitja az irodalmi mű értelmezésének új lehetőségeit, elmélyíti, új színekkel árnyalja a szembetűnő kézenfekvő olvasatokat (lásd Vincze Teréz írását).

A kötet a tökéletes adaptáció titkát keresi. Szerencsére nem találja meg. Így a film és irodalom kölcsönhatásának kérdésében gyors, gondolkodásmentes válaszra váró, de a könnyed válaszokat gyanúsan szemlélő olvasó egyaránt csalódik végül. Ismétlésképpen: az Adoptációk jó könyv.


Adoptációk. Film és irodalom egymásra hatása. Szerkesztette: Gács Anna és Gelencsér Gábor. József Attila-kör, Kijárat Kiadó, 2000.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.