Az asztallap puhasága


1986 őszén történt. Sorállományú katonai szolgálatomat teljesítettem. Éppen hétvégi eltávozásra engedtek haza, péntek délután volt tehát. A barátnőmnél várt néhány gimnáziumi osztálytársunk is. Moziba akartak menni. Én szívesebben maradtam volna kettesben a lánnyal, de beleegyeztem a közös programba, azzal a feltétellel, hogy megvárják míg civil ruhát veszek.

A fogaskerekű vasút utasaiként araszolunk felfele a Széchenyi-hegyre. Ez gyerekkori kirándulásokra emlékeztetett, amikor apámmal együtt szánkózni mentünk. Olyankor már hó is volt, most csak a szelek kezdtek hidegebben fújni.

A helyszín különleges: Rege mozi névre hallgat, de lényegében a rendőrtiszti iskola előadótermében vetítik a filmeket. Elég ésszerűtlennek látszik, hogy nagy nehezen kijövök a laktanyából, és egy másik fegyveres testület központjába megyek be. Úgy teszek mintha ez nem is zavarna. Szabadságon vagyok.

Azért jó a hely, alig vagyunk, nem ül elénk senki. A padok előtt széles asztallap fut végig, amit napközben nyílván íráshoz használnak. Most jól esik az összehajtott pulóveremre tenni a fejem, s úgy nézni a film nyugalmasabb részeit. Magamban megállapítom, hogy ez a rendőrsulis terem a legjobb mozi, ahol valaha is jártam.

Amikor kiszabadulok a katonaság monokróm színvilágából, minden látvány jól esik. Minden, és mindenki feltűnően szép ebben a városban. Az éhezés teszi ezt. Kiéheztem rá, hogy színeket, önfeledtséget, mosolyt lássak. A film keretéül nem csupán a vászon szélein körbefutó fekete sáv szolgál, hanem a történet a zárójelenettel kezdődik. Egy szerelmi háromszög egyik férfi tagja – egy néma állatkerti ápoló – néhány késszúrással látja el a másik férfitag gyomortájékát – egy szépen induló, de karrierjét popzenei pályára cserélő zongorista halálát okozva ezzel. Kicsit megharagszom a rendezőre: gyomorba vág mindjárt az első jelenetben, és az ütés nyomával bensőmben kell végigülnöm a filmet. Miért ilyen kegyetlen hozzám? Mit vétettem, hogy elrontja nekem ezt a jól induló estét?

A filmben ellenpontként jelenik meg egy zongorakoncert és a Balaton együttes eszköztelen nihilzenéje. A történet finoman az üresség felé halad. Az egyik férfiról a másikra lassan átcsoportosuló szerelmi mozzanatokban a silányulás tetten érhető, a viszonyulás nihilérzelemmé válik, aminél még egy gyilkos késszúrás is tartalmasabb. Az utolsó jelenetet felismerem a hasam összerándulásáról, de nem tűnik fel saját viszonyaim szegényessége.

Csendben bandukolunk lefele a hegyről, nem sietünk, az őszi este friss levegője egészen átitat. Jó ez a lebegés a film súlyos súlytalansága után. Az utca lejtése is hozzásegít a lépteim könnyűségéhez. A barátnőmet akkor még nem szerette el tőlem senki. Csak néhány héttel később.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.