A vadnyugat öregkora

Joel és Ethan Coen: True Grit / A félszemű

A Coen fivérek rendszerint egyszerre törnek hagyományt és építenek kánont. Ezt új filmjük, A félszemű is bizonyítja: a darab eleinte klasszicista westernként tálalja magát, a felszínen elhivatott törvényszolgák és becstelen haramiák konfliktusáról, korán érő gyermeklányról és hősiességről szól; mélyszerkezetileg viszont fanyar műfajkevercs, amelyet a banálisan elrajzolt karakterek, az átironizált hangulat és a gyomorháborgatóan keserű narráció ellentéte működtet igazán.

Charles Portis 1968-as regényéből egyszer már készült adaptáció: akkor Henry Hathaway komponálta filmre a vadnyugati bosszútörténetet, a főszerepben pedig a viharvert John Wayne próbált lazítani konzervatív pózzá merevült önimázsán. A félszemű seriff meglehetősen hanyagul kezelte az eredetit: Mattie Ross, az apja haláláért elégtételt követelő kamaszlány alakját a forgatókönyvíró másodhegedűssé fokozta le (pedig a lektűr egyik alapvonása volt, hogy egy éretlen tinédzser szemüvegén keresztül, mégis illúziómentesen adott számot a sivárrá vált Nyugatról), a szikár hangulatot ódivatú optimizmussal habosították fel, és végül az egészet a karrierje alkonyához érkezett Wayne művi magánshowjára futtatták ki („Duke” ezért az alakításáért meg is kapta az Oscar-díjat, de az Akadémia gyaníthatóan inkább a legendás életművet süvegelte meg ezzel a nemes gesztussal).

Kép a True Grit / A félszemű című filmből

Ami a friss moziváltozatot illeti, a Coen-testvérek jó előre beharangozták, hogy az ő alkotásuk híven követi majd a forrásművet – nos, az elhintett kedvcsináló csak félig bizonyult igaznak. A történet mindenesetre változatlan: miután a hidegvérű bandita, Tom Chaney (Josh Brolin) orvul lelövi a 14 éves Mattie (Hailee Steinfeld) apját, az felbéreli a környék iszákos békebíráját, Rooster Cogburnt (Jeff Bridges), hogy segédkezzen a férfi kézre kerítésében. Kalandjukon egy texasi ranger, La Boeuf (Matt Damon) is elkíséri őket, akinek szintén akad elszámolnivalója Chaney-vel. Ugyan kezdetben csikorogva haladnak a vadregényes tájakon, és egymás közötti megállapodásaikat szinte percenként felrúgják, egy váratlan fejlemény folytán végül mégis felfedezik az elvetemült bűnbanda táborhelyét.

Kép a True Grit / A félszemű című filmből

Az alkotópáros legtöbb filmjéhez hasonlóan A félszeműn is a hagyománytörés és a kánonépítés kettőssége dereng át. Egyrészt belesimul a manapság dívó trendbe (Az ajánlat, Börtönvonat Yumába, Appaloosa – A törvényen kívüli város), s így kesernyés neowesterként is eladható (hiszen borús világképében a kötelességtudó gyermek az egyetlen makulátlan figura, de ő is csak azért, mert a vidéki élet még nem kaparta le róla az ártatlanság héjait), ugyanakkor az egészet a maró irónia szalagja köti át. Amikor a néző azt várná, hogy a triumvirátus tagjai közti feszültség tettlegességbe torkollik, szinte az arcába robban a görcsoldó humor. Sőt, a különféle hangnemek nemcsak szaporán váltakoznak, de sokszor össze is hajolnak, különösen sűrű levegőt teremtve ezzel (jó példa erre az a jelenet, amelyben La Boeuf elfenekeli a szerinte túlságosan neveletlen Mattie-t, az addig vidáman dudorászó Cogburn pedig rezzenéstelen arccal ráfogja a fegyvert fiatalabb kollégájára, utasítva, hogy fejezze be, vagy meghúzza a ravaszt).

Kép a True Grit / A félszemű című filmből

De hasonlóképp oldja a toronymagasra srófolt feszültséget La Boeuf pöszesége, miután elharapja a saját nyelvét, a félrészeg Cogburn találomra rendezett célbalövősdije, valamint a magasra akasztott hulla talánya. Coenék egy-egy anekdotikus jelenettel, riposztos párbeszéddel, a jellemek szelíd iróniába való elhajlításával is elérik, hogy törzsközönségük még ebben a nyomott közérzetű westernben is felismerje markáns elbeszélői stílusukat. A félszemű ugyanakkor a mítoszrombolás pamfletje is: Coenék – Hathaway-nél sokkal hangsúlyosabban – a klasszikus ideák hamisságát hirdetik, és még a törvényes oldalon álló hősökbe is mélyen emberi, gyarló tulajdonságokat diktálnak. Az egész filmet átható melankólia a felnőtt Mattie mélabús narrálásában csúcsosodik ki, és nincs ember, akinek ne ülne gombóc a torkán, amikor zárszó gyanánt megtudja, hogy a félkarú vénlánnyá cseperedett hősnő még élete alkonyán is mennyire függ Cogburn és La Boeuf emlékétől. Míg az 1969-es feldolgozásban John Wayne diadalmasan elvágtatott új lovával a havas hegycsúcsok felé, addig A félszeműben Bridges Cogburnjének különös hattyúdala már-már a revizionista Altmant idézi (Buffalo Bill és az indiánok).

Kép a True Grit / A félszemű című filmből

Dacára annak, hogy a vásznon töltött ideje alapján egyértelműen főszereplő, Hailee Steinfeld mellékszereplőként kapott Oscar-jelölést. Alakítása ettől függetlenül maga a tökély: zsenge kora ellenére arcmozgása és kisugárzása azonnal elfeledteti Kim Darby hajdani amatőrizmusát. Természetesen az is színésziskola, amit a nagyszerű Bridges művel (dacára annak, hogy bizonyos tekintetben csak az Őrült szív iszákos zenészét kellett áthangolnia): kásás dörmögései és öreges tohonyasága egy vérbeli karikatúrajellemnek ágyaznak meg. Míg annak idején Wayne-nek már a szeszáztatta tekintetétől is menten összeestek a szerencsétlen zsiványok, addig Bridges olvasatában a megcsömörlött békebíró csupán egy emberibb kor ittfelejtett nagykövete, akit valójában már feszít a pisztolytáska, és rég a koporsóban lenne a helye. Josh Brolin és Barry Pepper (ő már a Melchiades Estradában is nagyszerű gazember volt) átszellemült játéka már csak hab a tortán.

Kép a True Grit / A félszemű című filmből

Roger Deakins és Carter Burwell ezúttal is úgy dolgoznak a testvérpár keze alá, hogy munkájuk egy-egy érzéki dimenziót képvisel a filmben. Míg Deakins gyönyörűen megkomponált képei hibátlanul idézik meg a korhangulatot, és végig vezetik a tekintetet, addig Burwell visszafogott zenéje „csak” az éjszakai fináléra érik be igazán. Valójában csak egyvalamit sajnálhatunk: hogy a szokásosan ügyetlen magyar fordítás jóvoltából a cím ismét a marcona békebíróra rezonál. Ha már mindenképp ódzkodtak a regény magyar címétől (Szilaj vér), dönthettek volna akár a A félkarú mellett is. Az legalább a film valódi főhősére utalt volna.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.