Realitásváltás


Délutáni csúcsforgalom a maga sajátos, londoni szürrealizmusával. A sűrű felhőréteg a fejünk felett valahol ott kezdődik, ahol a kipufogógáz felhői véget érnek.

Menekülök sokadmagammal az IMAX filmszínház futurisztikus épületébe, ahol ismét Ron Fricke Baraka című filmjét vetítik. A mozi csendjében a kinti világtól való elszakadásunk azonban nem teljes, hiszen az IMAX rendszer sajátos, a szem látómezejét kitöltő vetítővászna, és fura hangosító berendezései éppen azon agyontechnologizált világ termékei, amely elől menekülünk, ám a Baraka nyitánya ezt azonnal elfeledteti velünk.

A 24 országban közel két évig forgatott Baraka kolosszális multimédia metaforába rendeződő képsorai és egyedi zene kollázsai hipnotikus hatásúak bármilyen formátumban, csak találgathattam, milyen lehet IMAX tálalásban. A már legendássá vált nyitó képsorok meggyőznek arról, hogy nem szabad elemezni, figyelemmel követni a látottak földrajzi koordinátait vagy a zene térbeli és időbeli gyökereit. Ez a film útleírás ugyan, de semmiképpen sem hagyományos értelemben véve. A természet és az ember által a világra hozott megfoghatatlan, éteri szépségek és sejtjeinkig megrendítő szörnyűségek sorain kalauzol végig a rendező. Korábbi remekműve (ahol meg „csak" operatőr volt), a magyarul Kizökkent világ cím alatt ismert Koyaanisqatsi arra oktatott, hogy a civilizáció csak rosszat hozott és hozhat a világra. De a Barakában már lépten-nyomon érezni, hogy többről van szó. A film páratlan víziói egy kozmikus méretű szertartás dokumentumaivá nőnek, azt a benyomást keltve, hogy ezen szertartásban a természet gigászi ciklusaitól az intim vallásos ceremóniákon át a metropoliszok dehumanizáló napi rítusaiig minden egyetlen univerzális, ugyanakkor rejtett ritmusra hallgat. Elsőre úgy tűnik, hogy a Baraka mindössze a szemnek, fülnek szédítő esztétikai élményt nyújtó alkotás, de aztán tudatosulnak a képsorokat összekapcsoló szimbólumok, a jelképsorozatok pedig egy lenyűgöző eposzt mondanak el, amelyben az ember oly fontos, ugyanakkor oly végtelenül parányi szereplő.

Míg számomra ideiglenesen megszűnt a kinti metropolisz világa, amely a lehető legrosszabb értelemben véve naponta leigáz, rájöttem, hogy (bármennyire paradoxonként is hangzik) a Baraka minden percével felemelően megaláz. Ez a klausztrofóbia totális ellenpontja. Elmét, és – restellkedve vallom be ezen cinikus világban – lelket masszíroz. Hatása, szavakba nem önthető érzés- és érzelemvilága még inkább elhatalmaskodik rajtam, mikor a mozi 93 perc után visszazökken az azonosítható tér- és időkoordinátákba, miközben alvajáróként, hunyorogva, a többi nézőhöz hasonlóan vonakodva kiszédelgek a nagyváros autótorlaszoktól hangos realitásába.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.