Verziók a filmre

Kovács András Bálint: A film szerint a világ

Kovács András Bálintnak, a magyar filmkritika egyik maghatározó egyéniségének, a filmtudományok és a mozgóképoktatás egyik jelentős alakjának legújabb, sorrendben a negyedik könyve közel két évtized szellemi munkájáról ad képet.

A tanulmánykötetben a különböző filmes lapokban, illetve tankönyvként már korábban megjelent szövegeken kívül új írásokat is olvashatunk. A film szerint a világ egyaránt szól a filmbarátokhoz és a szűkebb szakmához. A könyv laza tematikája egyértelművé teszi, hogy Kovács nem egy nagyra törő célt, mint például egy átfogó médiumértelmezést tűz ki maga elé, inkább konkrét problémákat vet fel, és példákkal jól illusztrált elemzéseken, a kérdésfelvetések sokszínűségén keresztül kívánja felvázolni a film sajátos látásmódját. A kötet kétségtelenül szerénytelennek tűnő címe egyértelműsíti azt a kimondatlan alapfeltevést is, mely szerint a filmművészet – bár nem homogenizálja a világról való tapasztalatainkat – ember és világ kapcsolatát mégis újraformálja, és annak rendszerezése során újfajta mozgatórugókat tár fel: a világ széttöredezésével, fragmentálásával szembesít.

A megannyi lehetséges kérdés közül Kovácsot leginkább a filmes elbeszéléstípusok és -elméletek alapvető fogalmainak a vizsgálata/tisztázása, illetve az elmúlt negyedszázad magyar filmjére jellemző fejlődési stádiumok és irányok áttekintése érdekli. Az első tematikus egységben, a Film és elbeszélés című fejezetben a filmtörténet nemzetközi klasszikusainak kanonizált alkotásait elemzi. Eközben az egyes elbeszéléstípusok formai jellegzetességeit, azok változásait, fejlődését felvázolva az elbeszéléstörténet evolúciós pályájának nagyobb ívű, filmtörténeti jelentőségű hangsúly-áthelyeződéseit vizsgálja. Az elbeszélés természetében bekövetkező paradigmaváltások feltérképezésekor Gilles Deleuze egyedi posztstrukturalista gondolatvilága, filmre vonatkozó argumentumai és fogalmai válnak Kovács fő szövetségesévé; a kötet három tanulmányát akár Deleuze-kommentárokként is olvashatjuk. A kötet Deleuze legeredetibb szellemi hagyatékát – a szubjektum dinamikusságának, kaméleonszerűségének gondolatát, az én önmagában feloldódni képes voltát használja fel, amikor a modern filmművészet – többek között Antonioni Nagyítás, Az éjszaka, illetve Greenaway A rajzoló szerződése című filmjeinek – önreflexív szövegvilágát elemzi.

A modernizmus és a posztmodern filmtörténeti jelentőségének a megkülönböztetését Kovács a művész történetmesélő fantáziájának megváltozott természetéhez köti, melynek értelmében a posztmodern művész már közvetlen módon beszél a metanarratíváitól megszabadult individuum identitásvesztéséről, amennyiben egyedül a hiányt, a dolgok között húzódó végtelent, a Semmit értelmezheti és mesélheti el. Kovács a Semmi többszörösen összetett, transzdiszciplináris és mindenekelőtt evolutívként jellemzett fogalmát a deleuze-i taxonómia egyik lényegi elemének tekinti, és a cselekmény ábrázolására vonatkozó paradigmaváltást, azaz a mozgás-képből az idő-kép irányába tartó átmenetet egy konkrét filmtörténeti kategória, a film noir elemzésével szemlélteti. Célja annak a formaváltási mozzanatnak a teoretizálása, amelyben a klasszikus, a cselekvés szenzomotoros logikáját kifejtő elbeszéléstípus alárendelődik a szereplők mentális állapotait kifejtő kristályos elbeszéléseknek és víziószerű, „szellemi" képeknek. Ennek a váltásnak egyik kulcsszereplője a film noir, melyre ugyan még nem volt jellemző az érett idő-kép látásmódja, mindenestre Kovács szerint kijelölte a klasszikus elbeszélés lebontásának egyik lehetséges irányát, és azt is egyértelműsítette, hogy a mozgás-kép és az idő-kép közötti váltás sohasem abszolút.

A Magyar változatok című fejezet tanulmányai a hetvenes évektől térképezik fel a magyar film ábrázolási konvencióit és a kulturális szereplőként értelmezett filmművészet olykor bizonytalan, máskor egyértelmű válaszait a korszak valóságának morális-politikai kérdésfelvetéseire. Külön figyelmet kap a hetvenes évek meghatározó filmjeit készítő dokumentarista filmiskola, részletes elemzést olvashatunk Dárday Jutalomutazását, Sándor Szabadíts meg a gonosztól és Jeles A kis Valentino című filmjeiről. A nyolcvanas évek elemzésekor Kovács a filmgyártás hierarchikus struktúráit, illetve a korszakban megkülönböztethető tendenciákat tematizálja, meghatározva azokat a jellegzetes motívumokat is, melyek a kanonizált és az újonnan színre lépő filmes generációkat jól körülhatárolható csoportokba szervezték. Az „amatőrök táborából" három szerzőportrét vázol fel Kovács: Jeles András dekonstrukciós filmes praxisait, Bódy Gábor analitikus strukturalizmusát és Gothár Péter a magyar film politikai hagyományát megújító moziját.

Külön tanulmányban olvashatunk Tarr Béla ugyancsak a nyolcvanas években kialakult egyedi stílusvilágáról és esztétikai frissességéről, mely ugyan nem tudta Tarrt kimozdítani a magyar kulturális életben betöltött marginális helyzetéből, ám a kelet-európai létélmény univerzális vízióit közvetítő filmjeivel komoly nemzetközi hírnévre tett szert. A nemzeti és az egyetemes filmtörténetben egyaránt klasszikusnak számító Jancsó Miklósról szóló esszéjében Kovács az elidegenedés Antonioni-féle ábrázolásának az egyéni történelemszemléletéhez igazításában, a történelmi elidegenedés koroktól független mechanizmusait megfigyelő és regisztráló művészi programban látja Jancsó eredetiségét. Ez a személyes program az életmű során a politikai értelemben vett hatalomgyakorlásról az esztétikai, univerzális, mitologikus rezsimek vizsgálatára helyezte át a hangsúlyt, mindemellett filmről-filmre egyértelműsítette Jancsó sajátos filmnyelvének autentikus voltát.

A kötet szemléletükben, érvrendszerükben, stílusukban és hangulatukban különböző szövegeken keresztül rekonstruálja azt a sokrétű diskurzust, amely a világ filmszerű elgondolását szükségessé, a filmművészet megértését pedig lehetővé teszi. A könyv legnagyobb érdeme az az argumentatív stílus, melynek köszönhetően Kovács nemcsak kontextusba helyezi a felvetett problémákat, hanem azok továbbgondolására, a kritikai „mélyfúrások" folytatására ösztönzi olvasóit.


Kovács András Bálint: A film szerint a világ. 339 oldal. Palatinus Kiadó, Budapest, 2002.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.