„A dokumentumfilm Romániában komolytalan dolognak számít”

Interjú Alexandru Solomon rendező-operatőrrel

Alexandru Solomon legutóbbi filmjét, A nagy kommunista rablást (Marele jaf comunist) a tavalyi kolozsvári TIFF-en is vetítették. A dokumentumfilm a Román Nemzeti Bank kirablásának történetéből indul ki: hat párttag 1 600 000 lejt lopott el, ami annak idején 250 000 dollárnak felelt meg. Az esemény után egy évvel elkészült egy film, amely rekonstruálta a rablás történetét, és amelyben maguk az elkövetők jelentek meg főszereplőkként. Ötöt közülük nem mentett fel a halálbüntetés alól a játékban való részvétel. Ez a film máig is fennmaradt, és Alexandru Solomon alkotásának a kiindulópontját képezi.

A film tétje sokoldalú. Egyrészt annak a zavaros társadalomnak a képe felett időz, amelynek – orosz mintára – az új korszak úttörői áldozatul estek, emellett elemzi a dokumentumfilm helyét a korszak művészetében. Alexandru Solomon rengeteg humorral jelzi azt a módot, ahogy egy rablás propaganda eszköze lehet.

Tavaly nyári első bemutatója után a film nagy utat járt be. Időközben A nagy kommunista rablást a 15. franciaországi pessaci Történelmi film Fesztiválon díjazták. Részt vett az IDFA-n (International Documentary Filmfestival, Amsterdam), Európa legtekintélyesebb dokumentumfilm-fesztiválján. A fesztiválok listája azonban ezzel sem zárult le, a film ugyanis további meghívásokat kapott az idei évre is. Ezen kívül két tekintélyes televízióadó, a BBC és az Arte is bemutatta. Már csak az várat magára, hogy a hazai nézőközönség is megtekinthesse – amire idén tavasszal sor is kerülhet, ugyanis a román mozik műsorra tűzik A nagy kommunista rablást. Erről a filmről nyílt alkalmam Alexandru Solomonnal beszélgetni. Nem szorítkoztunk azonban ennek a témának a megtárgyalására, hiszen Solomon tevékenysége nem korlátozódik a dokumentumfilm-rendezésre: egyszerre rendező és operatőr is. Több rendezővel dolgozott együtt, köztük Andrei Blaierrel, Sinisa Draginnal és Titus Munteanuval. Ebből kiindulva tehát beszélgethettünk a román játékfilm jövőjéről is.

A nagy kommunista rablás nem vált vitatott filmmé Romániában már csak azért sem, mert mindeddig nem volt alkalma eljutni a nagyközönséghez, a film mégis mozibotrány tárgya lett. A CNC (Centrul Nafional al Cinematografiei – Román Nemzeti Filmközpont) által meghirdetett pályázat első körében nem jelölték támogatásra az alkotást annak ellenére, hogy az elkészítéséhez szükséges összeg egy része már az alkotók rendelkezésére állt jelentős nyugat-európai forrásokból. A belföldi és a külföldi nyomásnak engedve a CNC engedett. Ez az esemény jellemző kortünete annak, hogy hogyan látják a dokumentumfilmet és a filmet általában azok, akiknek a feladata lenne pénzt biztosítani a filmkészítéshez. A botrány szele máig sem ült el, hiszen 2004 őszén a CNC úgy döntött, hogy nem támogat tíz másik filmtervet, amelyek a júniusi versenyben a 11-20. helyre kerültek. Egy sánta aritmetikai húzásnak köszönhetően a 13. helyen levő film helyet cserélt a 21.-kel, amely többek között egy Corneliu Vadim Tudor által jegyzett forgatókönyvre épült. Más filmkészítőkkel együtt Alexandru Solomon is aláírt egy, a változtatás ellen tiltakozó nyilatkozatot.

Miért választotta a dokumentumfilmet legfőbb kifejezési eszközéül?

Nehéz kérdés... Nem az történt, hogy felébredtem egy reggel, és elhatároztam, dokumentumfilmmel fogok foglalkozni, és semmi mással. Mindenesetre fikciós játékfilmes operatőrnek készültem, és ezzel foglalkozom ma is. A dokumentumfilm-készítés eleinte nagyobb szabadságot kínáló lehetőséget jelentett számomra. Minden 1993-ban kezdődött, amikor Radu Igazsaggal együtt a román avantgárdról forgattunk egy félig dokumentum-, félig kísérleti filmet. Azóta tíz dokumentumfilmet készítettem. Ezek eleinte nagyon keveredtek a videoművészet elemeivel, képi játékossággal, videografikával. Lassacskán a történelmi és társadalmi témákra kezdtem figyelni. Úgy találtam, a dokumentumfilm műfajára nagy szükség van Romániában, ugyanis ez az ország nem ismeri önmagát, a múltját, és ha ismeri is, olykor elutasítja azt. Elutasítja azt is, hogy megismerje, és ezen a múlttal szembeni amnézián túl ott van a jelen megismerésének az elutasítása is. Románia esetében egyébként minden, ami a múltban történt, összemosódik a jelennel, ezért a dokumentumfilm fontos szerepet játszik a társadalom önmegismerésében, azt hiszem, jó lehetőség arra, hogy általa a társadalom tükörbe nézzen.

Hogyan látja a jelenlegi román filmet?

Azt hiszem, a román film hosszú ideje eltávolította magától a nézőit. Maradt egy moziba járó közönség a kommunizmus idejéről, mert akkor nem volt lehetőség televíziózásra. A minőségi román film, amely másképp nem szólaltatható meg, rejtett tartalmakat fejezett ki, értékes szórakozási lehetőséget nyújtott. 1990 után azonban, ha nem is készültek feltétlenül rossz filmek, ezek mindenképpen zavarosak voltak, nem érintették közvetlenül a hazai közönséget. Emiatt ürültek ki a mozitermek, és ezt a fogyatékosságot nehéz helyrehozni. Emellett létezett egy olyan irányzat is, hogy a román rendezők mindenáron filmet akartak csinálni, és a filmből akartak megélni, a filmmel akartak tisztességes fizetést szerezni. Ez persze meglátszott a filmek színvonalán. Az utóbbi évekig a filmek párhuzamosak voltak a román valósággal. Azt hiszem, 2000 óta megjelentek új emberek új témákkal, amelyek közelebb állnak ahhoz, ami a mai hazai társadalomban történik. Ennek ellenére nagyon nehéz a közönséget újra a moziterembe vonzani a televízió miatt, és azért is, mert az állam megengedhetetlen mértékben elhanyagolta a mozifilmek terjesztési rendszerét, ugyanis nem történt meg a mozik magánosítása. Mégis azt hiszem, vissza lehet szerezni a nézőket. A változás előtt Romániában működő közel 400 mozinak ma már csak a negyede működik. Emiatt mintha nem is létezne filmipar, és addig valóban nem is beszélhetünk róla, amíg nem létezik komoly, modern mozirendszer.

A legutóbbi dokumentumfilmje, A nagy kommunista rablás aratott már. Hogyan fogadták külföldön?

A filmet a kezdetektől fogva kedvezőbben fogadták külföldön, mint itthon, úgy értem, a film költségvetésének kétharmada már megvolt, mielőtt egyetlen bánit kaptam volna itthonról. Anyagi támogatást kaptam a BBC-től, az Arte-tól és a France2-től – három olyan televízió-csatornától, amely nagy tekintélynek örvend Európában –, de máig sem támogatta egyetlen román tévéadó sem. A film bejárt egy kis körutat. Díjat kapott a franciaországi Pessacban, és beválogatták az amsterdami dokumentum-filmfesztivál versenyprogramjába is. Ez a fesztivál a dokumentumfilmek Cannes-ja, úgyhogy nagyon örültem. A filmem nem kapott ugyan díjat, de már az a tény, hogy bekerült a 15 kiválogatott alkotás közé, megtiszteltetés, maga után von több más fesztiválmeghívást, és felhívja magára még a forgalmazók figyelmét is. Megjelent például egy amerikai terjesztő, aki érdeklődött a film iránt. Néhány nap múlva indulok a trieszti Alpe Adria Filmfesztiválra. Több más fesztiváltól várom a visszajelzést, azt hiszem, a film sikeres lesz. A BBC és az Arte is elég nagy sikerrel mutatta be, és remélem, márciusban vagy áprilisban végre bemutathatjuk a romániai mozikban is, hiszen ha többnyire külföldi pénzből is, de a hazai közönségnek készítettem.

Miért választotta ezt a témát, hiszen 2001-ben készült egy másik dokumentumfilm Irene Lusztig rendezésében, amely ugyanabból az esetből indult ki.

Akkor készítettem elő A nagy kommunista rablást, amikor Irene Lusztig a filmjén dolgozott. Természetesen nehéz nemrég már feldolgozott témáról dokumentumfilmet készíteni, de úgy gondoltam, hogy nekem más a mondanivalóm a témáról. Érdekelt persze a rablás története is, ami önmagában is szenzációs, de a filmem által egy korszakot szerettem volna bemutatni: az ötvenes éveket, azt a generációt, amelyik hitt a kommunizmusban, és részt vett annak felépítésében, hogy aztán a történelem szemétládájába hajítsák. Azokat, akiket a rablással vádoltak, rákényszerítették, hogy egy filmben játsszanak, aztán kivégezték őket. Leginkább a történetbeli film kérdése érdekelt. Az esetet rekonstruáló film valójában propagandafilm volt. Ez az alkotás ma is létezik, a címe Reconstituirea – a manipuláció témája érdekel belőle, hiszen a rabok úgy kényszerültek a szerepüket eljátszani, hogy közben tudták, kivégzés vár rájuk. Dokumentumfilmesként arra voltam kíváncsi, hogyan lehet eljutni elkeseredett emberek ennyire durva és kegyetlen manipulációjáig, ugyanakkor a filmes valóságábrázolás kérdése is érdekelt. Ezúttal annyira lelkesedtem a témáért, hogy sikerült rávennem a támogatókat, hogy egy, már feldolgozott témáról készülő filmhez járuljanak hozzá anyagiakkal. Magam is meglepődtem, hogy az igyekezetemet siker koronázta, hogy hagyták magukat meggyőzni, és elégedettek voltak a filmmel – nem látták úgy, hogy újracsinálok egy korábbi filmet.

A nagy kommunista rablás és Titus Munteanu Examen című filmje között amelyen ön operatőrként is dolgozott fennáll egy hasonlóság: a kommunizmusbeli színlelésről van szó bennük.

Erre a párhuzamra eddig nem gondoltam. Természetesen azok, akik a kommunizmus idején nőttek fel – ahogy Titus is, én is –, azok a hazugság ezen árnyékában éltek nap mint nap, és azt hiszem, természetes, hogy ezekre a dolgokra gondolunk. Teljesen természetes. Főleg, mivel Romániában nem húzták meg a vonalat 1989 után, nem mérlegeltük a múltat olyan formában, hogy végezhessünk vele. Nem léphetünk tovább nyugodtan, amíg ez a mérlegelés be nem fejeződik. Azt hiszem, a dokumentumfilm hihetetlen szerepet játszhat a múlt újraértékelésében, és megjelenítheti a vásznon azt a román társadalmat, amely éppen befejezi a múltjával való számvetést.

Dokumentumfilmesként hogyan értékeli Michael Moore alkotásait?

Nem láttam a Fahrenheit 9/11-et, láttam viszont a Bowling for Columbine-t és egy korábbi filmjét. Azt hiszem, a dokumentumfilm műfaja számára Moore jelenléte igen pozitív. E filmek sikerének köszönhetően a dokumentumfilm népszerűséget és státust szerzett nemzetközi téren, különösen, mióta az Arany Pálmát is egy dokumentumfilmje nyerte el. Persze vannak fenntartásaim a filmet illetően, és vitatható, hogy egy ennyire erős állításokat tartalmazó alkotás, mint a Michael Moore-é, mennyiben tekinthető dokumentumfilmnek, viszont előítélet lenne azt állítanunk, hogy a dokumentumfilm objektív műfaj, amelyben nem létezik szerzői nézőpont. Ahogy Michael Moore esetében, a rendezői nézőpont gyakran nemcsak nyilvánvaló, hanem erőltetett is, ám naivitás lenne azt hinni, hogy más dokumentumfilmek – a rendező nyersebb, kevésbé láthatóvá csiszolt véleménye miatt – objektívek. Nem létezik objektivitás a dokumentumfilmben, ahogy a játékfilmben sincs.

Hogyan látják a dokumentumfilm műfaját azok, akiknek van pénzük Romániában?

Nem látják a dokumentumfilmet. Amint már említettem, ez a műfaj a román filmgyártás fekete báránya. Igaz, hogy a dokumentumfilm nagyobb mértékben kompromittálódott nálunk, mint a játékfilm. 1989 előtt nem jelentett mást a dokumentumfilm, mint azokat a rövid kiegészítéseket, amelyeket a mozikban a nagyjátékfilmek előtt vetítettek, főként propagandafilmeket, amelyeket a kommunista párt parancsára forgattak, és amelyekben bemutatták, hogy milyen jó az élet itthon – a műfaj tehát rendkívül nehéz terhet hordoz. Másrészt elmúlt tizenöt év, és a Sergiu Nicolaescu javasolta filmtörvényt másfél évvel ezelőtt megszavazta a parlament – ennek ellenére a dokumentumfilm továbbra is egy kategóriában van a kisjátékfilmmel. Ma az egész világon nagy terjedelmű dokumentumfilmek készülnek – lásd Michael Moore példáját. A rövid dokumentumfilm szinte teljesen eltűnt, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy már nem vetítenek „pótlást" a mozikban. Harmadsorban a dokumentumfilmet komolytalan dolognak tartják Romániában. Amikor elkészült egy sikeres dokumentumfilmed, az emberek értékelésképpen azt kérdezik, mikor látsz komolyabb munkához, mikor forgatsz játékfilmet is, ha már bebizonyítottad a képességeidet. Mindez érdektelenség eredménye, mivel az emberek nem látják, mi történik nemzetközi téren, mekkora az érdeklődés a műfaj iránt. Van egy felfogás, amely szerint a játékfilm elviszi az összes babért, a dokumentumfilm pedig a szegény rokon szerepét tölti be. Nem hiszem, hogy ez így van, hogy a műfajok ennyire különböznének egymástól napjainkban. Létezik ún. dokumentarista játékfilm, mivel a játékfilm egyre több dokumentumelemet olvasztott magába. Remélem tehát, hogy a dolgok megváltoznak.

Ha az anyagi támogatásról kérdez, az egyetlen romániai forrás dokumentumfilmek készítéséhez a CNC, ahogy ez működni képes a már említett, sántító, a dokumentumfilmet rövidfilmként meghatározó törvény előírásai közepette. A helyzet paradox, mert a legfontosabb támogatott természetesen a televízió, általában a közszolgálati televízió, pedig ez csak dokumentumfilmként bemutatott, valójában az alkalmazottai által összecsapott riportfilmeket készít, amelyek semmiképp sem nevezhetők dokumentumfilmnek. így tehát társaimmal együtt arra törekszem, hogy ugyanannyi pénzt kapjunk, mint a román tévéadók, és főként arra, hogy a közszolgálati televízió foglalkozzon igényes dokumentumfilmek készítésével, annál is inkább, mivel ez nekik nagyon előnyös lenne.

Hogyan indokolta a CNC azt a döntését, amelyben elutasította A nagy kommunista rablás filmtervét, és miért adtak mégis pénzt a munkához?

Az indokot nem közölték velünk. Attól tartok, azért utasították el először a projektet, mert a CNC előítéletekkel terhelt és politikailag befolyásolt szervezet. A filmem kommunista zsidókról szól, tehát mindenképpen a társadalom peremére szorult emberekről van benne szó – és vannak olyan témák, amelyekről nem tanácsos beszélnünk, vagy amelyektől ódzkodnunk kell. Azt hiszem, ez az oka. Érthető lett volna, ha gazdasági okokra vagy gyenge forgatókönyvre hivatkoznak. De mivel megvolt már a szükséges összeg kétharmada, és csak egyharmadát kértem az intézménytől annak a pénznek, amit a többi, benevezett alkotás – legalább ennek el kellett volna gondolkodtatnia a zsűrit, még akkor is, ha a forgatókönyv katasztrofális lett volna, úgy is támogatniuk kellett volna valamilyen mértékben a filmet. De nem így lett. Elutasították, a film producere, Tudor Giurgiu azonban nem akart ebbe beletörődni. Én valamivel szkeptikusabb voltam, de ő makacs volt, és megmozgatta nemcsak a velünk egykorú kollégáinkat, hanem egyes nemzetközi intézményeket is. Levelek érkeztek Románia külföldi nagykövetségeire a BBC-től, az Arte-tól, az Európai Bizottságtól, amelyben megállapították, hogy Románia nem akar társulni egy nemzetközileg támogatott projekthez, és ezt hibának tartották. A velünk egykorú kollégáink (és nem csak ők) összefogtak. Volt már egy hasonló eset: Florin lepan filmtervét, amely francia-német támogatással indult a pályázaton, az enyémmel együtt utasították el, tehát ugyanabban a helyzetben volt. Adva lévén ez a rendkívüli szimpátia és szolidaritás, ami engem meglepett, a CNC kénytelen volt visszavonni a döntését, és elfogadta mind az én, mind a Florin lepan fellebbezését. Tehát el lehet érni dolgokat ebben a rendszerben is, még akkor is, ha a körülmények hátrányt jelentenek számodra.

Igaz az, hogy ön decemberben aláírt egy közleményt, amelyben tiltakozott a soron következő tíz film újabb pályáztatás nélküli támogatása ellen?

Először is, a CNC azon gesztusa késztetett minket erre a lépésre, hogy négy-öt hónappal a filmterves pályázat lezárása után, miután eldöntötték, hogy tíz-tíz nagy- és kisjátékfilmet támogatnak, a CNC azt mondja, hogy még tízre ad pénzt. Így pedig semmi értelme többé filmterv-pályázatot hirdetni Romániában. Ha a CNC eldöntheti, hogy a listán következő tízet választja, amelyek közé – nem véletlenül – bekerült Corneliu Vadim Tudor, Dinu Sararu és Sergiu Nicolaescu filmterve, és pénzt adhat nekik filmkészítésre, az azt jelenti, hogy visszatért az a helyzet, amelyben a közigazgatás és a kormány hivatalnokainak a szava fontosabb, mint egy szakzsűrié. Ez ellen tiltakoztunk, sőt, büntetőjogi eljárást indítottunk a CNC ellen. Időközben lejártak a parlamenti választások, lecserélődött a kultuszminisztérium vezetősége, és több esély nyílt annak megakadályozására, hogy közpénzekből olyan filmterveket támogassanak, amelyek nem nyertek meg törvényes versenyt.

Min dolgozik most?

Egyszerre több filmen dolgozom, mert ilyen az élet és ilyen a dokumentumfilm, sosem tudhatod, melyik készülhet el. Ugyanakkor annyi remek téma kínálkozik, hogy muszáj egyszerre többön dolgoznom. Előrehaladottabb stádiumban van egy egészestés dokumentumfilmem, amely a Szabad Európa Rádió román szerkesztőségéről és a hidegháború azon fejezetéről fog szólni, amelyről a rádió a nyolcvanas évek Romániájában közvetített.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.