Vigyázat! Csúszik!

Menekülés a rövidfilmbe – 6. Banán Rövidfilmfesztivál

A budapesti avantgárd épületegyüttes szívében leltek menedéket a „rövidfilmbe menekülők" a legutóbbi Banán Filmfesztiválon. Csak talán az nem volt teljesen egyértelmű, hogy kinek, honnan és hova kellett volna menekülnie...

Kicsik és nagyok együtt

A fesztivál címe nagyszámú embertömegek észveszejtő menekülésére utal a sötét vetítőtermekbe, ahol e sokszor elfelejtett és kiaknázatlan filmes műfaj szépségeibe temetik magukat. Ha a szervezők ilyen elvárásokkal adták a nevet, akkor bizony nagyot kellett csalódniuk. Nagy tömegekről még akkor sem lehetett beszélni, ha valaki duplát látott varázs-szemüvegén keresztül, s ha egyáltalán volt, aki menekült, akkor azt egyes esetekben maximum az ellenkező irányba tehette. A technikai problémákkal és pénzhiánnyal magyarázott egy éves szünet, úgy látszik, megtette hatását, s a banán helyett csupán banánhéj maradt. Ezúttal tehát a „banánosdi" olyan jól sikerült, hogy maguk a szervezők is kicsit megcsúsztak a héjon.

2004. november 19. és 22. között a Millenáris Park és a Francia Intézet közreműködésével a Banán Klub immár hatodik alkalommal hirdetett „menekülést a rövidfilmbe". Eleinte csupán a neves Clermont-Ferrand-i rövidfilmfesztivál válogatása kapott helyet a budapesti vetítéseken. Később azonban a vetítésekből fesztivál kerekedett, és felvetődött a gondolat, hogy mi lenne, ha a külföldi munkák mellett magyar filmesek számára is bemutatkozási lehetőséget nyújtana. így történt, hogy 2000 óta hazai alkotók Arany-, Ezüst- és Bronzbanánért versengenek. A szorosra fűzött kapcsolat gyümölcseként pedig már akár abban is lehet reménykedni, hogy a francia nagytestvér esetleg vendégül lát majd néhány magyar versenyzőt a programjában. No, de ne „meneküljünk" olyan messzire!

A kistestvér sajnos még nem tart ott, hogy a fentieken akár csak a fejét is törje, hiszen előbb inkább egységesítenie kellene a színvonalat, nagyobb figyelmet szentelve a különböző blokkok kialakítására, a program időbeli összeállítására, és meg kell próbálnia annyi nézőt összeszedni, hogy ne kelljen a jegyszedőknek erősíteniük a nézőszámot. Talán a fesztivál azon a ponton vérzett el igazán, hogy összeugrasztotta az olyan nemzetközi fesztiválnyertes profikat, mint Fliegauf és Mundruczó, azon amatőr filmesekkel, akik nyári táborok, workshopok eredményeivel, vagy éppen egy élményvideó színvonalasabb feldolgozásával érkeztek. Ezáltal nemcsak elkedvetlenítették a kamerát ragadó kezdőket, de kicsit nevetségessé is tették őket a nagyokkal szemben. Ebből pedig egyenesen az következett, hogy maga a fesztivál komolysága kérdőjeleződött meg. Szerencsére ez nem csupán egy megfigyelő gonosz megjegyzése volt, hanem a szervezők is észlelték a gyenge pontot, és már dolgoznak a lehetséges megoldásokon. A következő alkalommal minden bizonnyal külön szekció várja majd a szárnypróbálgatókat és a vén rókákat.

Sajnos az sem írható a fesztivál javára, hogy a francia fesztivál legjobbjait bemutató vetítések párhuzamosan zajlottak a versenyblokkokkal, így még a komoly érdeklődéssel érkező néző is fizikailag képtelen volt arra, hogy kövesse és minden ízében élvezze a rövidfilmes ünnepet. Ráadásul a versenyprogramok egyébként sem népes közönségét jócskán elszívta a másik teremben zajló külföldi válogatás. S ha már a közönségnél tartunk: jövőre nem árt fontolóra venni a szélesebb körben történő reklámozást sem... Az, hogy igen családiasra sikeredett a hangulat, talán annak köszönhető, hogy csak szűk körben terjesztették a rendezvény hírét. Így tehát nem meglepő, hogy a sorokat a sajtó képviselői és az alkotók, valamint családtagjaik, ismerőseik töltötték ki néhol egy-egy fanatikus filmkedvelővel. Persze sokan azért is maradtak otthon, mert bár a blokkonkénti 400 forintos jegy nem tűnik soknak, tízzel szorozva meglepő összeget ad ki egy aprócska fesztivál beugrójaként, ami több koncentrációt követel a párperces művek értelmezéséhez, mint amennyi szórakozást nyújt...

Dokumentumfilmek

Persze nem szabad a fesztivál szervezettségi fokát és a rendezvény sikerét a filmektől eltekintve minősíteni. Essen hát néhány szó azokról, akik és amik miatt az egész felhajtás történt: a filmekről és filmesekről.

A versenykiírás teljes szabadságot adott: nem tartalmazott semmilyen megkötést, csupán az 1-30 perces hosszúságot kellett betartaniuk a pályázóknak, a műfaji követelmények meg amúgy is adottak voltak. A francia mintát követve a filmek nem kategóriák szerint, hanem műfajtól és tartalomtól függetlenül, vegyítve kerültek a nézők elé. Az előző évekhez képest újdonságnak számított, hogy a kisfilmek előzsűrizésen estek át, így a több mint száz alkotásból a Köves Gábor filmes újságíró, Csillag Márton filmkritikus és Bredár Zsolt vágó alkotta zsűri ötvenhármat ítélt bemutatásra érdemesnek. A Millenáris Teátrum és a Kék Szalon fogadta a filmeket, a két nap folyamán tíz-tíz blokkban vetítve a több mint félszáz alkotást. A versenyprogram dokumentum- és kisjátékfilmeken kívül kísérleti filmekből, áldokukból és két animációból állt össze.

A dokumentumfilmek beválogatása nyilvánvalóan kényszerűségen alapult, azaz a pozitív diszkriminációs rendszerben muszáj majdnem annyi dokunak lennie, mint játékfilmnek. De kérem, miért kell erőltetni, ha nem megy? Egyértelműen a minőség rovására ment a dokumentumfilmek mennyisége, hiszen néhány alkotás a végsőkig próbára tette a közönség tűrőképességét. A Fekete Doboz Alapítvány Roma Médiaiskolája több, romákkal foglalkozó filmmel is szerepelt a műsorban, így a Tollas című film az orosházi libatolltépő romákat mutatta be, míg Atkimov Mariann a roma holokausztról mesélt a Sötét napja a gyásznakban. Gyakran nem is a kidolgozatlanságuk, színvonaltalanságuk okozta a gondot, hanem az, hogy a percek ólomlábakkal peregtek egy-egy harmincperces alkotás alatt. Érdemes lenne rövidebb idő alatt koncentráltabb munkát összehozni, így még a közönség figyelme sem veszne el visszahozhatatlanul, s a felesleges körkörös ismétlések is elmaradnának.

A dokus szekció másik két oszlopos tagja Badacsonyi N. Zoltán és Czanik Csaba Árpád volt, akik duplán örvendeztették meg a közönséget, két-két művel mutatkoztak be. Amíg Badacsonyi egy gyerekcsapat amerikai tudásversenyen való szerepléséről adott személyes élménybeszámolóját klipes vágással szerkesztve dinamikusan szórakoztatónak is lehet nevezni, addig Czanik mindkét filmje el-elrévedő tekinteteket eredményezett. Egyedül Balogh Edina Csálé nekrológja tudta fenntartani az érdeklődést, hiszen az AIDS-es beteg sziporkázó filozofálgatása, önvallomása erős ellenpólusa volt a mezőny többi alkotásának.

Mielőtt áttérnék a játékfilmekre, egy keresztezett műfajról is szót kell ejtenem, hiszen többen az áldokumentumfilmet találták a leghatásosabbnak. A Simonyi-Tóth duó szinte már a klasszikusok közé sorolható terepSZEMLE című alkotása – amelyben önironikus tükröt tartanak a fiatal művészfilmesek elé – kötelező darab minden hasonló korosztálybelinek. Breier Ádámnak is sikerült mosolyt csalnia az arcokra a képzeletbeli kecskepornóról forgatott álwerkfilmjével.

Játékfilmek

A játékfilmes felhozatal nagyrészt az Inforg Stúdió népszerűsítéséről szólt, és a stúdió információs vetítésének is lehetett volna nevezni, hiszen szinte minden, az utóbbi két évben készült, fesztiváloztatott, többször díjazott film is megfordult az idei Banánon. A sor, A pofon, a Gránátok, a Kis Apokrif, a Páternoszter és társaik valószínűleg több amatőr filmes elől lopták el a talán egyszeri bemutatkozás lehetőségét. Ezáltal a játékfilmes szekció főként klasszikusok és szemlére beválogatott művek sorából állt, nem nyújtva a fesztiválok által biztosított izgalmat, hogy olyan filmeket láthat a közönség, amelyeket máshol nem. Persze ártani senkinek nem ártott egyik jó film újranézése sem. Tóth Barnabás másik filmje, a Vonaton például mindenképpen a színvonalas alkotások közé sorolandó. A Nisimasa pályázat elnyerésével francia pénzből készült film hihetetlen szellemességgel ragadja meg az európai uniós csatlakozás által még inkább aktuálissá vált nyelvproblémákat egy finn és egy magyar srác esetében. A páros másik tagja, Simonyi Balázs is több filmmel képviseltette magát, s filmetűdöket is hozott a rövidfilmes szemlére, úgy, mint a Lovasi zenéjére komponált Mennyországot, vagy a hatásos stílusgyakorlatot, a Budapesti neonokat. Bán Attila Bohóctemetés című filmje mindenképpen kitűnt az amatőrök közül, egyszerű, de mesterien összefogott burleszkjével, amely egyediségét még technikájában is hordozta, hiszen super 8 mm-re forgott. A Filmtett–Duna Műhely nyári alkotótáborban készült film nem egyedül képviselte a tábori munkákat. A Romániában szerencsétlenül járt magyar turisták kalandjait szőke nő és izmos pasi típusokra építő filmmel Csuja László vitt színt a fesztivál programjába. Saufert Ákos nevét mindenképpen érdemes megjegyezni, mert mint Truffaut és Godard mintatanítványa jelentkezett A nagy kaland című filmjével. Biztosan nem tudott elszakadni a nagy elődök emlékétől, azért dolgozott bele annyi újhullámos elemet az „amikor egy fiú és egy lány beszélget" történetbe. Bizonyos azonban, hogy ha egyedi ízeket keverne érzékeny rendezői főztjébe, akkor sokkal maradandóbb alkotásokkal tudna előrukkolni.

Meggyőző filmekkel érkeztek a miskolci Celluloid Workshop 6. nyilvános forgatásáról is a fiatal rendezők. Hegedűs Gyula László erősen kontúrozott képi világot illesztett egy divatos témához, a droghoz, igencsak meglepő, szokatlan vége-főcímmel. A Csibész is Miskolcon készült, de dramaturgiailag talán kicsit gyengébbre sikeredett, mint a rendező, Gergely Zoltán előző munkája, a szintén bemutatott Családban marad. A kutyaviadalról szóló három perces etűd képi világában azonban mindenképpen kiemelkedő színfolt volt. Míg a Diszharmónia vagy a Kirakós-játék által felvonultatott szerelmi történetek kicsit erőltetetteknek tűntek, addig Tősér Ádám Te és Te-je húsbavágóan valósnak hatott, szinte égettek a jól ismert mondatok. A profin kidolgozott dialógusok elvitték az egész filmet, s habár a szerelmespár megformálása is pompásra sikeredett, a vége valahogy nem jött össze, kicsit kósza lett a végeredmény; hihetetlen nagy kár érte, mert Tősér lélegzetelállító érzékenységgel közelítette meg a témát.

A fesztivál fődíját végül egy már ismert film érdemelte ki, amely tavalyelőtt a szemlén is megszerezte a kisjátékfilmes győzelmet – Lakatos Róbert Ördögtérgyéjéről van szó. Úgy látszik, az erdélyi mondamotívumokkal átszőtt film világa a banános zsűrit is lenyűgözte. Azzal, hogy egy folklorisztikus témát érintett, egyedi fűszerezésű, pikáns iróniával, a mai rövidfilm-termések között mindenképpen egyedi alkotásként említhető. Az Ezüst- és Bronzbanánokat szintén klasszikusoknak ítélték, a Dési-Mórai kettős A pofon című filmjét ismét nem tudták díjazatlanul hagyni, míg Buvári Tamás Játszó gyerekek szinte fojtogatóan hűvös képi világa és megbabonázó színészvezetése vitathatatlanul rászolgált a díjra, főként, ha tudjuk, hogy az alkotó egy olyan művet is maga után tudhat, mint a Posztkatona. A klasszikusok másik zászlóvivője, Mundruczó Kornél sem távozott díj nélkül: negyedik banánt nem osztottak ugyan, de a Cirkó Gejzír mozi különdíjában részesült.

Aki türelmesen végigülte a napi négy-öt blokk filmet, arra biztosan alkalmazható volt a menekülés szó, hiszen ő a következő fesztiválig tuti nem fog rövidfilmbe menekülni. Tény, hogy sok film jutott egy napra, de ez egy párnapos rendezvényen nem is szokatlan. Amennyiben sikerül a szervezőknek azt a néhány problémát, kisebb-nagyobb hibát kiküszöbölniük, akkor az egyik legizgalmasabb hazai rövidfilmes mustra válhat belőle. Az alapötlet, mint azt már az elején is megjegyeztem, kiváló, kicsit csak a megvalósításon kell majd finomítani, s akkor feltehetőleg a banánhéjba is visszakerül a banán. Ha igaz, amit a szervezők a fesztivál kis programfüzetének beköszöntőjében megfogalmaztak, hogy a rövidfilm olyan, mint egy flört, akkor a Banán Filmfesztivál egy hosszan tartó, szenvedélyes szerelmi kapcsolat kezdete lehet, ha a közönség is, a szervezők is úgy akarják. Legyen így!



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.