Gondolatok a rendezői változatokról 2. Gondolatok a rendezői változatokról 2.

Szerzői vágás?

Gondolatok a rendezői változatokról 2.

A digitális filmforgalmazás elvárt piaci aspektusa lett, hogy a moziban vetített közösségi élményt valamiféle kiegészítés érje. A forgalmazástól és a forgatott anyagtól függően ezeknek a kiegészítéseknek (director’s cut, special edition stb.) eltérő a színvonala és tartalma. Ám ez nem jelenti azt, hogy tényleg nincsenek olyan verziók, amiket nem érdemes újranézni vagy újravásárolni.

A rendezői változat mint megváltoztatott film fajtáinak elemzésével hagytuk abba az előző részben. Most az elbeszélés látványos megfordulásáról lesz szó. Sok filmet lehetne idesorolni, én most mégis a közelmúlt egyik példáját szeretném felhozni. Oliver Stone a politikai film megújítójának számított a 90-es években. Ma már árnyéka önmagának, ezt egyrészt a 2004-es Nagy Sándor, a hódító (Alexander) című biopic-eposznak is köszönheti. Ám ennek a filmjének is készült egy rendezői változata, amely csak az uralkodó fiúszerelmeivel egészült ki, viszont a 2008-as Revisited: The Final Cut verzió az eredetileg 163 perces mozit három és fél órásra nyújtotta meg. Ráadásul úgy, hogy a mozis változathoz képest az elbeszélés sorrendje is megváltozott. Az előbbiben például a gaugamélai csata a gyermekkor és a hatalomra jutás után következett mint a hódító karrierjének csúcspontja. Stone új verziójában e csata a film elejére került és innen bontotta vissza portréját, az elbeszélő, Ptolemaiosz (Anthony Hopkins) „segítségével”. A dramaturgia most sokkal jobban összehasonlítja a király történetének korszakait; például Philiposz halálát, ezáltal Sándor hatalomra jutását legnagyobb indiai csatavesztésével állítja párhuzamba a film. Kidolgozottabb lett Sándornak és apjának, Philiposznak (Val Kilmer) a kapcsolata, anyjának (Angelina Jolie) intrikái, illetve hangsúlyosabb a homoszexuális szál, de a feleséget játszó Rosario Dawsont is tovább láthatjuk Éva-kosztümben. Ennek ellenére Stone lebilincselő stílusa hiányzik a filmből, Vangelis liftzenéje is túl patetikus marad. Mégis, a Final Cut rengeteget ad hozzá a filmhez; adalékokat, jellemeket, részleteket. Annak ellenére, hogy egy órával hosszabb az eredetileg vetített verzióhoz képest, még feszesebb is a stílusa. Stone filmje a 2000-es évek egyik legradikálisabb alternatív filmes kiegészítése.

Az elbeszélést, ezáltal a filmet megváltoztató rendezői változatra harmadik példa, amikor a film fináléja teljesen átírta az addig látottakat. Ide sorolható a már sokszor emlegetett Szárnyas fejvadász. Azt hiszem, ezt a filmet nem kell túlságosan bemutatnom, hiszen az utóbbi 20 évben a rendezői változat kifejezés alappéldája lett. Az ötlemezes jubileumi kiadásban a film összes változata megtalálható: a hosszabb produceri, a kalózmásolatban terjedt tesztvetítéses vágás és az emiatt elkészült rendezői, majd végső vágás is. Egy szó, mint száz, a future noiros Szárnyas fejvadász rendezői változata azzal tetézi be a nem túl sikeres ’82-es produceri változatot, hogy kiderül, maga Deckard (Harrison Ford) is olyan, mint akikre vadászott, vagyis egy replikáns. Ugyan ezt a régi filmből is sejteni lehet egy kis gondolkodás után, de a ’91-es változatban egyértelműsítve lett. Hasonlóan e kategóriába tartozik Terry Gilliamnek az amerikai mozikban mostoha körülmények között vetített Brazilja (1985) is. Ez egy kissé kivétele is repertoárunknak, hiszen a 10 perccel hosszabb, komor rendezői változatot vetítették Amerikán kívül mindenhol. Még ebben a pár percben is az egész végkimenetelt lezáró, így a dramaturgiát és a szereplők viszonyait teljesen felborító alternatív befejezésről van szó.

Russell Mulcahy, amilyen ügyesen és gondosan építette fel a Hegylakó (Highlander, 1986) mitológiáját a saga első részében, ugyanolyan vehemensen tette tönkre azt a Hegylakó visszatérben (1991), amelyben a halhatatlanok mítoszát földönkívüli ostobasággal keverte. Hál’istennek ezt a Renegát (rendezői) verzióban (1995) részben helyrehozta úgy, hogy MacLeod (Christopher Lambert) és aktuális csaja (Virginia Madsen) nem megy vissza az idegenek világába. Ezzel tulajdonképpen alapvetően változtatták meg a mozis változat befejezését. Az ilyen „fordulatok” azonban csak akkor eredményesek, ha a drámai gerinccel hangulatukban is egyeznek az új részek. Francis Lawrence Legenda vagyok (I Am Legend, 2007) című filmjének eredeti elképzelésében például bugyuta happy endbe oltotta volna a zombi-apokalipszis fináléját, ami, valljuk be, nagy hiba lett volna. Ezen filmek új vágásainak sikere azonban precedenst teremtett. Egyszerűen jó üzletnek tűnt az alternatív vágással újabb bőrt és pénzt lehúzni sikeres vagy sikertelen, de az évek folyamán lassan kisebb kultusznak örvendő mozikról. A producerek kisajátították ezt a lehetőséget is. Wolfgang Petersen Trójájának rendezői változata ugyan Németországban mozikba is került, de elsősorban a szabadabb és elviselhetőbb játékidő miatt a DVD-forgalmazás keretein belül maradt. A Watchmen-rajongótábor bizonyosan megvásárolja a Zack Snyder által 2009-ben rendezett film moziváltozatát, rendezői változatát és különleges (rajzfilmmel kiegészített, 215 perces) vágását is. Csakúgy, mint az Avatar (2009) most kiadott, ki tudja, hányadik kiegészítését. S ha már megint Cameronnál vagyunk, akkor elevenítsünk fel egy kivételt is. Van-e olyan special edition vagy más alternatív vágás, amely ugyanúgy felborítja egy film kifutását, mint a Szárnyas fejvadász esetében? A válasz: részben igen. A Terminátor 2 154 perces special editionje egy olyan alternatív befejezéssel ér véget, amelyben Sarah Connor unokáit és a szenátor John Connort nézegetve tekint vissza életére. Az ítélet napja nem történt meg, a robotháborúnak se híre, se hamva. Ez a gyengécske, ügyetlen jelenet mégis megváltoztatja a Terminátor-mitológiát. Azért, mert ezzel a folytatások lehetősége lezárul (tudjuk, hogy ez nem így történt), Cameron befejezi saját sci-fi eposzát. Ez, úgy vélem, fontos elem egy olyan sorozatban, amelynek (egyelőre) két mozifilmes és két évadnyi televíziós folytatása is készült. Talán éppen emiatt, a rendező csak a DVD-extrák adalékainak szánta ezt a jelenetet, nem pedig komoly rendezői változatnak, bár annak fogalmi kereteit így is kimerítené.

Ugyan már korábban leszögeztem, hogy írásomban nem törekszem a teljességre, mégis említésre méltó a rendezői változat mint televíziós változat fogalma. Ilyet sokat találhatunk a lengyel Quo Vadistól (2001) Wolfgang Petersen Das Bootjáig (1981), amelynek hat részes tévéváltozatából (1985) folyamatosan kerültek át jelenetek a mozi(DVD-)kiadás végső rendezői változatába. Ennek talán a legnagyobb képviselője Emir Kusturica, aki saját műveiből dupla hosszúságú televíziós változatokat készített. A cigányok idejéből (Dom za vesanje, 1988, 270 perc), az Undergroundból (1995, 320 perc) és Az élet egy csodából (Zivot je cudo, 2004, 300 perc) egyaránt vágott egy-egy hosszabb verziót. Ezek a filmek teljesebb képet adnak a balkáni rendező mesevilágáról, és éppen ezért a szimbólumok használata az, amellyel leginkább kiegészülnek. Különösen igaz ez A cigányok idejére, amelynek drámai meseszövése ugyan lelassul, de több homályosabb jelenet is jobban ki lesz dolgozva, ráadásul a fantasztikumnak is nagyobb szerep jut.

Kis országunk gyengélkedő filmgyártásában is találunk erre példákat. Eddig Fliegauf Benedek Dealerjének (2004) láthattuk a 20 perccel hosszabb verzióját a filmszemlén, illetve Schilling Árpád Nexxtje (2000) került két verzióban bemutatásra. A leghíresebb magyar rendezői változat, s egyben televíziós film, amelyet többször játszottak moziban is, a DVD-kiadásban pedig ebben a verzióban szerepelt, az Bódy Gábor Nárcisz és Psychéje. A film három változatában létezik, egy 136 perces külföldi forgalmazásban, egy 210 perces moziverzióban, és egy 270 perces televíziós vagy rendezői változatban. Az utóbbi két vágás közül az első videóváltozatban is forgalomba került, utóbbi moziban és DVD-n jött ki. Nehéz állást foglalni, melyik kategóriához is sorolható a Psyché eklektikus filmfolyama, mégis a kétrészes és a háromrészes verziók között dramaturgiai, szimbolikai és történeti kiegészítést is láthatunk. Ugyan ez nem változtatja meg alapjaiban a filmet, a lírai műhöz (Weöres Sándor könyvéhez) vizuális szempontból talán ez kötődik a legjobban.

A rendezői változatoknak van még egy különleges kategóriája, amiről beszélnem kell. Eddig jobbára olyan filmekről volt szó, melyekben a rendezői koncepciót a producer változtatta meg, nyilván az utolsó vágás jogával élve. Nagyon ritkán azonban előfordul az is, hogy egy rendező elkészít egy filmet a saját szájíze szerint, de az olyannyira nem tetszik a producernek, hogy egy másik (iparosabb) rendezővel újra forgattatják. Sokszor a munka kétharmadánál történik meg a kirúgás, de mindenképpen akkor, amikor egy film vetíthető vagy forgalmazható állapotából fordulnak vissza, és kezdik újra a munkát. Ez esetben a rendezői változat mint másik filmalkotás fogalmával állunk szemben. Ezen filmek listája rövid, a rajta szereplő műveket hivatalosan nem szokták a rendezői változatok közé sorolni. Paul Schrader az Ördögűző prequeljének a forgatásával járt így, vagyis leforgatott egy filmet egy bizonyos szereplőgárdával, összevágta azt, de a producernek nem tetszett, kirúgták Schradert, dobozba rakták a filmet, majd felbérelték a szebb napokat látott Renny Harlin akciórendezőt, hogy forgasson egy izgalmasabb horrort az anyagból. A stúdió anyagi megfontolások miatt mindkét változatot bemutatta, Schraderét Ördögűző: Dominium (2005), Harlinét Ördögűző: A kezdet (2004) címmel. Az első filmben az eredeti ördögűző szereplő, Lancaster Merrin (Stellan Skarsgård) atya fiatalkori lelkitusáját láthatjuk, miközben egy 1500 éves kriptában a Sátán nyomaira bukkan. Harlin változata ennél sokkal egyszerűbb, igaz, itt is hangsúlyos a karakter vívódása, mégis inkább az olcsó, akcióval fűszerezett horrorváltozatról van szó. Mindkét filmnek azonos a helyszíne, díszlete, főszereplője és részben története is, igazából egymás alternatíváiról van szó. Érdekes módon egyik változat sem jó. Schrader mozija unalmasan cammog előre, Harliné pedig szimpla horror, a maga nemében tehát mindkét film közepesnek mondható. Az a jelenség, hogy egyazon történetnek több kiadású változata is van, kérdésesé teszi, hogy egy filmalkotást mennyire lehet egzakt műnek tekinteni.

Másik hasonló példa a Superman 2 (1980), amivel az esett meg, hogy az eredeti változatot az első rész direktora, Richard Donner kezdte el filmezni, de végül őt lecserélték Richard Lesterre. Évtizedekkel később, nyilván a kultuszt mélyítve, Donner elkészíthette a saját Supermen 2-jét. Ennek a keletkezéstörténete nem egyszerű. Lényege az, hogy az eposz második részéből két filmnyi leforgatott anyag is létezik. Az egyik Donneré, a másik Lesteré. 2001-ben Donner közreadhatta az első Superman (1978) majdnem 10 perccel kiegészített változatát. Ennek sikere nyomán készült el 2006-ban a Superman 2Richard Donner Cut, amelyben nagyjából rekonstruálta elképzeléseit. Az eredmény egyébként felemás, jószerivel kuriózum, hiszen Donner Supermanje másfajta, öncélúbb szuperhősképet ábrázol. A Donner-verzió nagy része eredeti, de a Lester-féle változatból is kiegészítették. A fő különbség, hogy a gages humor hiányzik a filmből, néhány jelenet sokkal komorabb lett és a mitológiához pontosabban igazodik, ráadásul Marlon Brando is visszatér az egyik kulcsjelentben.

Összességében az mondható, hogy ez a változat is radikális megmásítása a produceri akaratnak, amelyben egy adott mű paraméterei metamorfizálódnak. A rendezői változat, amely a 70-es évekig a vágási fázis egyik fogalmát takarta, már a közvélemény számára is a „jobb, igazabb változat” cégérét vette fel. Manapság ezek a változatok a film létmódjának megváltozására világítanak rá – vagyis, hogy a digitális korszakban a film szinte teljesen elveszti egzakt művészi produktumjellegét. Míg korábban a rendezői változatok valóban egyfajta művészi értéket közvetítettek, addig ez a címke ma már ugyanolyan marketingfogássá változott, mint a produceri vágások vagy éppen a special edition-ök. A lényeg, hogy a filmek interaktivitása ezzel nő; és ez igazodik ahhoz a széles körben népszerű elképzeléshez, miszerint a cenzorok, producerek gonosz vaskeze csak megerőszakolhatja a filmet. Ez persze maszlag, hiszen James Cameron, aki saját maga producere, már a harmadik változatát adja ki az Avatarnak. Nem beszélve a vérkapzsi George Lucasról, aki idén nem átallja még több (vélhetően fölösleges) szcénával kiegészíteni Csillagok háborúja-sagáját.

Az a tendencia, hogy a film interaktívvá válik, egyre erőteljesebb, hiszen már az itt elemzett alternatív vágások során is látható, hogy egyre inkább elhalványul a film szuverenitása. Mire is gondolok pontosan? Figyeljük meg az előbb említett Csillagok háborúja részleteinek metamorfózisát. Az 1977-ben bemutatott, hatalmas sikerű űroperában Lucas először a film eleji kultikus szöveg három bekezdését a IV. epizód sorszámmal és Az új remény címmel egészítette ki. Ez az eredeti kópiákban nem volt benne, s már radikálisan átformálta, tágabb mitológiát teremtve filmje köré. Majd jött az 1997-es Special edition, amelyben digitálisan feljavította, kiegészítette a trükköket. Ráadásul Han Solo és Greedo Mos Eisley-beli kocsmai tűzpárbaját is felpuhította azzal, hogy míg az eredetiben Solo hirtelen, hidegvérrel lepuffantja az űrlényt, addig itt Greedo az, aki először lő, Solo csak védekezik. Ezáltal egy sokkal etikusabb hőst kapunk. A sort lehetne folytatni a többszörösen kijavított Jabba CGI-on keresztül, A Jedi visszatér fináléjában Hayden Christensenre cserélt Anakin szellemével. Összefoglalva elmondható, hogy ezek a filmek már régen „elbizonytalanodtak”, ha ennyiszer nyúltak hozzájuk. Az otthoni digitális lejátszás elvileg már lehetővé teszi, hogy egy történetsablont úgy egészítsünk ki, ahogyan azt a DVD-korong esetleges extrái felkínálják nekünk. A legkomolyabb drámának is választhatunk alternatív befejezést, ha mondjuk ahhoz van kedvünk. Talán túl sarkos ez a megállapítás, de ha belegondolunk, hogy egy színvonalas DVD-kiadásnak ma már elengedhetetlen része egy ilyen extra, és megfigyelve a Star Wars-saga történetét, talán nincs már messze az az időszak, amikor ezek a képlékeny filmek divatba jönnek. Véleményem szerint éppen ezért már kevésbé tekinthető műalkotásnak a film. Mert ugyan a zenében, festészetben, irodalomban is vannak alternatív változatok, de talán csak a filmiparban lehetséges, hogy egy műnek több, direkt marketingalapú verziója legyen.

Ha úgy vesszük, ez a képlékeny időszak már el is jött. Hiszen az amerikai sorozatok új hulláma, amelyben a forgatókönyvírónak nagyobb szerzői pozíciója van, mint eddig bármikor, frappánsan a szerialitással, a képlékenységgel használja ki ezt az interaktivitást. De egy történetnek, bárhogyan is nézzük, kell, hogy legyen a történetszálakat összefogó „befejezése”, még akkor is, ha ez nem mindig teljesen zárt (pl. cliffhanger). Mindenesetre az alternatív vágások kiadásának vélt vagy valós hulláma újabb lépés a film fogalmi határainak elmosódása felé.

(Szakmai lektor: Orosdy Dániel)

Támogass egy kávé árával!
 

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat