Pacifista fegyvertartók

Sundance Filmfesztivál – Park City, 2005. január 20–30.

A Utah állambeli síparadicsom, Park City immár több mint húsz áve minden januárban megtelik mozirajongók ezreivel, akik a zord téli idővel és az egekbe feltornázott szállásárakkal dacolva elözönlik a városkát, hogy részesei lehessenek Amerika egyik legnagyobb filmes ünnepének. Habár az időjárásra idén igazán nem lehetett panasz, hiszen ragyogó napsütés és kellemes, enyhe idő fogadta az idelátogatókat, maga a hely már egyre szűkösebbnek tűnik. Mára ugyanis a fesztivál az amerikai függetlenfilm legjelentősebb bemutatójává nőtte ki magát.

Az egyik helybeli kollégám elmesélte, hogy ő még emlékszik azokra az időkre, amikor maga Robert Redford, a fesztivál fő patrónusa árulta a jegyeket az Egyptian Theatre előtt, hogy segítsen nézőket toborozni az akkor még igen gyéren látogatott vetítésekre. Ezt persze ma elég nehéz elhinni, amikor a főutcán szinte lépni nem lehet az embertömegtől, és a belépők, pár órával a világhálóra való felkerülésük után mind egy szálig elkelnek. A fesztiválon természetesen ma már nem csak amerikai, hanem a világ filmtermésének kiemelkedő alkotásai is helyet kapnak, de azért a Sundance a mai napig egyet jelent az amerikai függetlenfilm elsőszámú bemutatkozó fórumával, amely a kockázatvállalást, a különbözőséget és az újításokat hivatott közönség elé vinni.

Az idei fesztivál mottója a függetlenség volt, hangsúlyozva a szervezők elkötelezettségét, miközben a rendezvény egyre nagyobb üzletté válik, ahol csak úgy hemzsegnek a forgalmazó cégek képviselői, a stúdióvezetők, a fesztiválszervezők, hogy még frissiben lecsapjanak a sikergyanús alkotásokra. „Évről évre az amerikai függetlenfilmesek egy újabb generációja definiálja újra a függetlenfilmet – jegyezte meg Geoffrey Gilmore, a fesztivál művészeti igazgatója az előzetes sajtótájékoztatón –, mi pedig nem szűnő lelkesedéssel fedezzük fel ezeket az alkotásokat és alkotóikat, és mutatjuk be őket a közönségnek. Idén a fesztivál néhány olyan filmet tűzött műsorra, amelyek művészi szempontból a legtöbb újítást és legihletettebb történetmesélést vonultatják fel, amit valaha is láttunk. A 2005-ös filmek kiválasztása még nehezebb volt, mint amelyre valaha is emlékszem, ami tulajdonképpen a mostanában készült filmek magas színvonalát bizonyítja. A fesztivál egyre fejlődik, és mi továbbra is azon dolgozunk, hogy szoros kapcsolatban maradjunk a függetlenfilmesekkel világszerte, még akkor is, ha a társadalmi, politikai és gazdasági helyzet állandóan változik."

Míg régen kifejezetten a névtelen, a stúdiórendszer kegyeiből kiszorult filmesek bemutatkozó fóruma volt a Sundance, addigra manapság szép számmal jelentkeznek itt neves rendezők is alkotásaikkal, akik számára a függetlenfilm garancia az alkotói szabadságra. Bár a fesztiválnak mind a mai napig első számú törekvése, hogy új tehetségeket fedezzen fel, azért akadnak itt jócskán igazi nagy sztárok is a rajongók és a lesifotósok legnagyobb örömére.

Az idén például Pierce Brosnan, James Woods, Glenn Close, Kevin Bacon és felesége Kyra Sedgwick, Daniel Day-Lewis, Adrien Brody, Keira Knightley, Lisa Kudrow, Steve Buscemi, Peter Mullan tette itt tiszteletét, hogy csak néhányat említsek. Egyre több tehát a nagy név, egymást érik a különféle rendezvények, fogadások, partik. Felhajtásban nem volt tehát hiány, de a filmek többsége mégis mintha elmaradt volna a várakozástól, és furcsa mód éppen azok emelkedtek ki a mezőnyből, amelyeket a legkevesebb hírverés kísért.

Don Roos nyitófilmje, a Happy Endings remek példája az amerikai függetlenfilmnek, amely tele van titkokkal, hazugságokkal, elvesztegetett lehetőséggel, csalással, (ön)ámítással és esendő, de mégis együttérzést kiváltó hősökkel, akik számára mindennek ellenére valamiféleképpen jól végződik a történet, csak kár, hogy olyan későn! Mert 128 perc nagy idő, és ehhez nem elég az illusztris szereplőgárda és az ötletes képi megoldások.

Premier szekció

Talán ez a legtöbb nagy nevet és ígéretes filmet felsorakoztató szekció, amelynek vitathatatlanul a leglíraibb alkotása Kim Ki-duk 3-lron című filmje volt. Tőle megszokott módon a rendező szinte szavak nélkül bont ki egy különös szerelmi háromszöget, amely a nyitófilmhez hasonlóan valószínűtlen módon hoz mindhárom résztvevője számára boldogságot. A hajdan dogma filmesekként induló Thomas Vinterberg és Lars von Trier idén közös produkcióval rukkoltak ki, amely persze már rég eltávolodott a dogma hagyományaitól. A címben szereplő Wendy ezúttal nem egy lány, hanem egy pisztoly, amely a 18 éves magányos Dick első igazi társa, és amely révén végre sikerül barátokat szereznie, akikkel megalakítják a Dendik, vagyis a pacifista fegyvertartók társaságát. A fegyverek és a pacifizmus azonban soha nem fértek meg egymással, és ez itt is hamarosan nyilvánvalóvá válik.

Egyszerre thriller és különös szerelmi történet John Maybury filmje, a The Jacket, az Oscar-díjas Adrien Brodyval a főszerepben, aki tőle megszokott módon rendkívüli alakítást nyújt a háborús veterán Jack Starks szerepében. Maybury képei egyszerre bizarrak, nyomasztóak és hipnotikus hatásúak, híven tükrözve azt a különös belső utazást, amelyen Starks megy végig, amikor különböző tudatmódosító drogokkal nyomják tele, és egy kényszerzubbonyban hosszú órákra a hullatárolóba zárják. A híres író, Arthur Miller lánya, Rebecca Miller a forgatókönyv írója és rendezője a The Ballad of Jack and Rose-nak, amelyben egy férfi és lánya megindító kapcsolatát láthatjuk. A „civilizációt" mindenáron kizárni akaró, idealista Jack szerepében Daniel Day-Lewis (aki egyébként Miller férje) bizonyítja újra, hogy nem véletlenül tartják generációja legtehetségesebb színészének.

A dráma kategória versenyprogramja

Hatalmas várakozás előzte meg a színészből rendezővé avanzsált Steve Buscemi filmjét, a Lonesome Jimet, amely egy kisvárosi fiatalember tragikomikus története, amely sem nem igazán tragikus, sem nem igazán komikus, és nem is különösebben érdekes. Amolyan „ezerszer láthattuk már" történet ez, amely lassú és unalmas, mint maga a hely, ahol játszódik. Jóval ötletesebb és szórakoztatóbb volt a Me You and Everyone We Know című film, amelynek az írója, rendezője és főszereplője, Miranda July meg is kapta érte a legeredetibb elképzelés különdíját, bár a film legemlékezetesebb percei egy hétéves, torzonborz kisfiúnak köszönhetők. Szintén humoros, ugyanakkor elgondolkodtató Mike Mills Thumbsucker című filmje, amely a függőség és a kényszeres cselekvések különböző formáiról szól és arról, hogy ezekből igazából nincs kiút, mivel a gyógymód általában újabb függőséghez és újabb berögződésekhez vezet. A film főszereplője Lou Pucci, aki a problémás tini megformálásáért megkapta a legjobb alakítás díját, partnerei pedig olyan színészek voltak, mint Tilda Swinton, aki egyébként producerként is jegyzi a filmet, Vincent D'Onofrio, Benjamin Bratt, illetve Keanu Reeves, aki végre komikus szerepben is bizonyíthatott.

Craig Lucas The Dying Gaul című filmje nem csak csodálatosan fényképezett alkotás, de fordulatokban bővelkedő történet is, amely egyszerre idézi Robert Altman A játékos című filmjét, a görög tragédiákat és a hitchcocki tradíciókat követő pszicho-thrillereket. Egy forgatókönyvíró, egy producer és annak felesége bonyolódik itt különös szerelmi háromszögbe, amely csalással, hazugsággal, intrikával és meglepetésekkel van tele. Szintén izgalmas és rendkívül eredeti Rian Johnson Brick című filmje, amely a klasszikus film noir elemeit ülteti át modern, amerikai, középiskolás közegbe anélkül, hogy elvinné a silány tinifilmek irányába. A szekció egyik meglepetése volt, hogy Hal Hartley, akinek neve szinte már egybeforrt a függetlenfilmmel, most egy digitális sci-fi történettel rukkolt ki, amely szinte minden speciális effektust nélkülöz, ugyanakkor Hartley-tól szokatlan módon szexis. A The Girl from Monday ezzel azonban ki is meríti a meglepetések tárházát, hiszen a történet semmi újdonságot nem kínál.

A World Dramatic versenyprogram

Meglehetősen bővelkedik a felkavaró képsorokban és a drámai pillanatokban Sebastián Cordero Crónicas című filmje, amely egyszerre thriller és erkölcsi tanmese arról, hogy miként alakíthatja a média a közvéleményt, és arról, hogy a bűnös nem mindig nyeri el méltó büntetését. így van ez Craig McLean Wolf Creek című horrorjában is, amely egy megtörtént esetet mesél el úgy, ahogy arra egyetlen túlélője visszaemlékszik, és amelynek valódiságát a mai napig nem sikerült bizonyítani. Akár igaz, akár nem, rémes és, be kell vallani, kicsit sablonos tinihorror, amelynek egyedül a táj, illetve az ahhoz kapcsolódó rejtély ad egyéni jelleget. Mint oly sok ausztrál filmben, a borzalmak itt is a kietlen tájjal állnak összefüggésben, ahol mérföldekre nincs senki, és ahol az eltévedt emberrel bármi megtörténhet. A tipikus ausztrál film mellett egy igen tipikus brit alkotás is szerepelt a szekcióban Gaby Dellal rendezésében. Az On a Clear Day méltó követője a manapság leginkább Ken Loach és Mike Leigh által képviselt szocio-realista irányzatnak, amely érzékenyen, ugyanakkor finom humorral mutatja be hősei mindennapos küzdelmét a munkanélküliséggel, a szegénységgel, illetve saját belső démonaikkal.

Park City at Midnight

A fesztivál egyik legnagyobb meglepetése egy kétszereplős macska-egér játszma, a Hard Candy volt, az elsőfilmes David Slade rendezésében. A film csak úgy vibrál a fesztültségtől, és tele van meglepetésekkel, amelynek köszönhetően szinte pillanatról pillanatra változik, kivel is érez jobban együtt a néző, ami persze ebben az esetben korántsem egyértelmű. Már maga az alaphelyzet is jócskán vitatható, mert mi keresnivalója is van egy tizennégy éves kislánynak egy harminckét éves fotós lakásán, akivel az interneten ismerkedett meg. Ami pedig ott történik, az minden képzeletet felülmúl. A kérdés csupán az, együtt lehet-e érezni egy pedofillal, akinek feltehetőleg egy másik kislány eltűnése is a lelkén szárad, vagy a leginkább kiskorú pszichopatára hasonlító „ártatlanságnak" adunk igazat, akinek a viselkedése messze kimeríti az önvédelem fogalmát?

Szintén itt mutatták be Michael Winterbottom 9 Songs című erotikus filmjét, amely kilenc dalban mondja el egy hirtelen szexuális gerjedelemből kialakuló szerelem történetét, amelyet egyik kollégám csak úgy jellemzett, hogy ez az a film, amiben ronda emberek b...k. Nem is igazán ezzel van a baj, hanem azzal, hogy itt egyáltalán nem érez az ember a két főszereplő közt semmiféle vibrálást vagy szexuális feszültséget, szeretkezéseik inkább unalmasak, és annak ellenére, hogy csak 69 (!) perces a film, mégis az az ember érzése, hogy négy-öt dal is bőven elég lett volna. Park Chan-wook Oldboy című alkotása mellett egy rövid-filmje, a Three... Extremes is szerepelt a szekcióban, amely három ázsiai rendező, Chan-wook mellett Takashi Miike és Fruit Chan bizarr etűdjeit fűzte össze. Méltán nevezhető a fesztivál mélyrepülésének John Asher Dirty Love-ja, amelynek a toalett humorát talán csak Paul Dinello Strangers with Candyjének bárgyúsága tudja alulmúlni.

A dokumentumfilmes program

Akinek nem volt még elég az alpári humorból, az további másfél órán keresztül tobzódhatott benne, jobban mondva egy vicc különböző variációiban a Paul Provenza által rendezett The Aristocrats című filmben. A fesztivál egyik legnépszerűbb dokumentumfilmje az Inside Deep Throat volt Fenton Bailey és Randy Barbato rendezésében, amely a hetvenes években készült, és azóta minden idők legjövedelmezőbb filmjévé vált kultpornó keletkezését és sikertörténetét mutatja be. Az olyan nagy öregek, mint Werner Herzog és Frederick Wiseman nem csak filmjeikkel, az előbbi a Grizzly Mannel, az utóbbi pedig a The Garden című alkotással vett részt a programban, hanem a Visions of Reality panelnek is főszereplői voltak, amelyen saját munkájukról és a dokumentumfilmben rejlő lehetőségekről beszéltek.

Az indonéz származású, Hollandiában élő dokumentumfilmes, Leonard Retel Helmrich Shape of the Moon című filmje elnyerte a World Documentary kategória fődíját; a film a 2001-es The Eye of the Day című filmjének a folytatása, és egy keresztény család történetét követi végig Indonéziában, amely a legnagyobb muzulmán országnak számít. Szintén kultúrák és értékrendek csapnak össze Tom Murray és Allan Collins filmjében, a Dhakiyarr vs the Kingben, amely az ausztrál történelem egyik legfontosabb tárgyalását dolgozza fel. Bár a program kicsit elmaradt a várakozástól, azért idén is akadtak gyöngyszemek, és biztos, hogy a fesztivál híveit sem tántorítja majd el attól, hogy jövőre ismét megtöltsék Park Cityt, hogy az egyre kevésbé érezhető függetlenséget és az egyre nagyobb sztárparádét élvezhessék.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.