A gial-ló másik oldala

Dario Argento: La terza madre / The Third Mother / A harmadik anya

Dario Argento nem esett abba a csapdába, amibe idősebb rendezők szoktak, tudniillik hogy világot akarnak váltani. Nem vág bele tehát nagy ívű drámákba és pszichologizáló eposzokba, hanem továbbra is azt teszi, amihez a legjobban ért: szép nőket gyilkoltat meg a vásznon brutális kegyetlenséggel. Kár, hogy ezúttal mégsem a legjobb tudása szerint.

Lucio Fulci, Mario Bava és Sergio Martino mellett ő alkotta a filmes giallo legemlékezetesebb remekeit. Azt is mondhatnánk, ő tette világszerte ismertté ezt a marginális olasz műfajt, amely a krimi, a horror és egy csipetnyi erotika sajátos keveréke. Merész, művészi kameramozgással, remek zenével és a feszültségkeltés teljes eszköztárával felfegyverkezve hódította meg az erősebb gyomrú krimirajongókat, akik cserébe kikiáltották Európa Hitchcockjának – nem mintha ez őt különösebben érdekelte volna. Valójában kevés közös vonásuk van, Argentónak meg az amerikai köpcösnek, de néhány filmje mindenképpen megérdemelné, hogy legalább feleakkora népszerűségre tegyen szert, mint a Psycho vagy a Hátsó ablak.

Ez a kijelentés legutóbbi filmje, A harmadik anya felől nézve túlzásnak tűnhet, de a '70-80-as években bizony letett néhány remekművet az asztalra. Vagyis hát az asztal alá – szubkultról lévén szó. Ilyennek mondható bizonyos szempontból (ha nem is tartozik Argento legjobbjai közé) a Három Anya-trilógia első két darabja: az 1977-es Suspiria, majd az 1980-as Inferno izgalmas, hatásos, stílusos kalandozás volt az okkultizmus világába, ráadásul megvolt az a giallós sajátosságuk, hogy a művészfilm és az „ijesztgetős” tömegfilm határán mozogtak ide-oda. A későn elkészült harmadik darab sajnos már nem üti meg ezt a szintet, bármennyire is jó nő Argento lánya.

A történet lényege, hogy egy templomkertben különös elásott ládát találnak, és elküldik a római archeológiai múzeumnak, hadd kutassák ők. A ládában levő tárgyak, egy ügyetlen muzeológus nő segítségével, életre hívják a Harmadik Anyát, a Mater Lacrimorumot, és ezzel elszabadul a földi pokol. Jönnek a démonok, az utcai erőszak, a kegyetlenség, meg egy idegesítő majom. A szintén múzeumnak dolgozó Sarah (Asia Argento) pedig nyomoz, menekül, de legfőképpen megpróbálja helyreállítani a kizökkent rendet. Segítséget ő is a szellemvilágból kap, ideig-óráig, aztán már csak saját bambaságára támaszkodhat. Ez a szerep viszont egyáltalán nem illik hozzá, látszik, hogy nem tud mit kezdeni a sok csodálkozással, hiszen őt a keménycsaj szerepére teremtették. Még Udo Kier sem a régi, bár ahhoz a szokásához azért ragaszkodik, hogy brutális módon végzi be földi pályafutását.

Argento forgatókönyveire eddig sem volt túlságosan jellemző a hiteles karakterek teremtése, a színészi játéknál fontosabb volt a történet szövevényessége, magának a filmnek mint egésznek a megkomponálása, a cselekményben pedig volt egy jó adag ravaszság. A mostani viszont, legnagyobb sajnálatunkra, bővelkedik A da Vinci-kód jellegű butaságokban. Sarah például felfedezi, hogy a hármas szám gyakran szerepel ókori mítoszokban. Különös. Nahát, hogy ezt eddig nem vette észre senki.

A harmadik anya egyébként Argento eddigi legdurvább filmje. Csak úgy tocsog a válogatott, mindent-megmutató öncélú erőszakos jelenetekben. Pedig a legborzongatóbb nem is a vérfürdős fröcsögések között van, hanem abban a teljesen testnedv-mentes képsorban, amikor az anya kiveszi gyerekét a babakocsiból, és… Inkább nem mondok többet róla, csak annyit, hogy nagyon erős, és ha nem ebben a műben szerepelne, bekerülhetne a 10 legsokkolóbb filmjelenet közé valamelyik amerikai magazin listáján. A grafikus erőszaknak itt egyetlen pozitívuma talán mégiscsak van: nem CGI-vel készültek, hanem klasszikus technikát alkalmazva, és emlékeztetve a ’70-es évek analóg megoldásaira, mikor még a maszkmesterek igazi művészek voltak. Ez azonban nem menti meg a filmet. A giallo-mesternek sikerült összehoznia élete egyik leggyengébb produkcióját. Több pénzt kapott rá, mint a korábbiakra, mégis elfuserálta. Nulla színészi játék, nulla következetesség, primitív dialógusok, szőkenő főboszorkány – nagyjából ezekből áll össze A harmadik anya. Sokkolni akart, de átesett a ló másik oldalára, és önparódia lett belőle.

Kiemelhetnénk erényeként a film igen hangulatos zenéjét, ha nem tűnne úgy, mintha Claudio Simonetti (az egykori Goblin billentyűse – Argento-rajongók tudják, kiről van szó) lekoppintotta volna Jerry Goldsmith munkáját az Ómenből. Besegít a végén a Cradle of Filth is, csak hát ettől még plágium-szaga van. Ugyancsak kiemelhetnénk a fényképezést, ha ez volna a rendező egyik első filmje, és nem keltené azt a benyomást, hogy unja a saját stílusát, ezért a folyosón végigrohanó kamera kezelését inkább a gépekre bízza.

És hogy az erotikáról is essen szó, mint a giallo egyik sajátosságáról: A harmadik anyában meztelenkedés is van dögivel. Argento megmutatja saját lánya melleit a zuhany alatt, megmutatja néhány ártatlan áldozat és néhány hű boszorka-szolga melleit is, a főboszorkányt pedig úgy ahogy van – jó középkori szokás szerint –, epilálva, beszilikonozva. Mindezt teljesen fölöslegesen. A nudi-jelenetek funkciója ugyanaz, mint a többi hatás-elemnek: nevetségessé tenni a filmet, és csorbítani egy tehetséges ember életművét.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.