Öreg kastélyok, erdőmélyi iskolák és gimnazista sorozatgyilkosok

Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál – 2005. január 26–február 6.

Idén 34. alkalommal rendezték meg a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivált. A fesztivál több mint harmincéves fennállása során mindig is kereste a szókimondó, merész alkotásokat, és ennek köszönhetően Európa egyik legnagyobb függetlenfilmes seregszemléjeként vált híressé.

„A világ, amiben élünk, nem igazán ad okot túl sok ünneplésre. Ennek ellenére, még ebben az egyre kegyetlenebb világban is, a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál továbbra is változatlan merészséggel választ olyan filmeket, amelyek a minőségért, az újítás jegyében szókimondóan és a szokásostól eltérő éleslátásról tesznek tanúbizonyságot" – hangzanak Sandra den Hamer művészeti igazgató bevezető szavai.

Rotterdam valóban nem a sztárok jelenlétéről híres, hanem sokkal inkább rendkívül változatos programjáról, amely nemcsak a többi rangos fesztivál filmjeinek a bemutató fóruma, hanem valóban előszeretettel vonultat fel provokatív vagy éppen botrányos alkotásokat, és teret ad az experimentalista törekvések számára is. A számos szekció mellett egyik jelentős eseménye a CineMart elnevezésű, évenként megrendezett koprodukciós vásár, amely huszonkét éve működik azzal a célkitűzéssel, hogy összehozza a filmeseket és a finanszírozóikat. Korábbi CineMart-találkozók eredményességét bizonyítja az a tizenkilenc film, amely a 2005-ös programban szerepelt. Nem kevésbé jelentős a Hubert Bals Fund, amelynek célja, hogy segítse a fejlődő országok filmeseit játékfilmjeik vagy egészestés dokumentumfilmjeik befejezésében. 1988 óta több mint 530 ázsiai, közel-keleti, kelet-európai, afrikai és latin-amerikai független projekt nyerte el a támogatást, amely közül idén huszonhármat láthattak a nézők. Emellett számos koncert és rendezvény várta a fesztiválvendégeket a Doelen kongresszusi központ hatalmas épületében.

A fesztivál nagydíját, a Tigris-díjat idén három film kapta. Az egyik Daniele Gaglianone Nemmeno il destino (Changing Destiny) című alkotása, amely egy ipari város lerobbant környezetében élő középiskolás barátok története. Mindkét fiú csonka család gyermeke, akik jobb életre vágynak és arra, hogy elkerüljék szüleik sorsát, de a végzet mást tartogat számukra. A másik Tigris-díjat Mercedes Alvarez megkapó dokumentumfilmje, az El cielo gira (The Sky Turns) kapta, amely egykori szülőfaluját mutatja be, ahol ma már csak egy maréknyi idős ember él, és amely valószínűleg hamarosan teljesen kihal. Az egyetlen reményt az öreg kastély szállodává való átalakítása jelentheti. Ez talán még képes lenne életet lehelni az elnéptelenedett vidékbe. A harmadik díjazott llya Khrzhanovsky bemutatkozó filmje, a 4 volt. Különös hangvételű epizódok láncolata a film, amelyek napjaink Moszkvájában, illetve vidéken játszódnak, és „abszurd természetüknél fogva olyan valóságosak, mint amennyire elképzelhetetlenek" – ahogy a programfüzet írja. A film forgatókönyvírója Vladimir Sorokin, akinek a munkássága már elég sok vitát váltott ki hazájában, olyannyira, hogy voltak, akik nyilvánosan elégették műveit. Szintén a Tigris-díjért versenyzett az ismert orosz színésznő, Renata Litvinova első rendezői bemutatkozása, a Boginya: kak ya polyubila (Goddess). A film egyszerre thriller és szürreális látomások sorozata, amelyeket Nick Cave zenéje tesz igazán különlegessé és elviselhetővé, mert bár van néhány eredeti ötlet benne, a film mégis sokszor nehezen követhető és öncélú.

Cinema of the Future: Sturm und Drang szekció

Ez a szekció az újítók bemutatója, akik mernek akár látvánnyal, akár újszerű narratív szerkesztéssel kísérletezni. A legtöbb itt bemutatott film már sikerrel szerepelt más rangos fesztiválokon, így kevés igazi újdonságot tartalmazott. Az egyik legkiemelkedőbb darabja Lisandro Alonso második nagyjátékfilmje, a Los muertos volt. Minimalista eszközökkel dolgozó és lassan kibontakozó utazás ez, amely egy börtönből szabaduló ember első lépéseit mutatja be a borbélytól a prostinál tett látogatáson keresztül a csónakútig, hogy meglátogassa egy szigeten, a dzsungel mélyén élő lányát. A film csendje már szinte fájdalmasan nyomasztó, ami nem csak a fizikai utazást, hanem egy még hosszabb belső út megtételét is sugallja. A nézőben pedig közben egyre több a kérdés, és egyre reménytelenebb, hogy valaha is választ kap rájuk. Ritka és merész alkotó az, aki ennyire nyitottan meri hagyni a művét, és ahelyett, hogy drámaiságra törekedne, inkább az apró, hétköznapi cselekvésekre és azok legapróbb részletekig menő ábrázolására törekszik.

A mindent rögzítő kamera megszállottjává váló fiatal életének hiteles dokumentációja a Tarnation Jonathan Caouette rendezésében, aki már számos díjat bezsebelt ultra alacsony (218 dolláros!) költségvetésű filmjével. Nem Caouette filmje azonban az egyetlen hasonló tárgyú alkotás a mezőnyben. Christian Becker és Oliver Schwabe Egoshooter című filmje szintén egy kamaszról szól, akinek nem sok jó tulajdonsága van, illetve ami van, azt is igyekszik gondosan elrejteni a kamera mögé, amely így nem csak a „kémkedő", de a „védőfal" szerepét is betölti számára. Miközben környezetét filmezi, a testvérét és annak barátnőjét is rögzíti, akikkel együtt lakik, és akik mellesleg egyáltalán nem akarják, hogy lefilmezze őket. Megszállottan keresi a problémákat, a konfliktushelyzeteket, amelyek adódnak is szépszámmal, amikor kiderül, hogy testvére barátnője terhes. A film a filmben digitális játékfilm egyébként Wim Wenders és produkciós cége, a Road Movies bábáskodása alatt készült.

Számos misztikus, rejtélyekkel és borzongással teli alkotás szerepelt a szekcióban, mint például Lucile Hadzihalilovic Innocence című filmje az erdő mélyén levő iskolába koporsókban érkező kislányokról, akiket különös oktatásban részesítenek, hogy felkészítsék őket a „külvilági" életre. Szimbólumokban gazdag és többrétegű film, amely leginkább a Grimm-mesék hangulatát idézi ugyanúgy, mint Jessica Hauser Hotel című filmje. Hátborzongató környezetben, egy erdő mélyén lévő eldugott szállodában játszódik a történet, amelynek már pusztán a helyszínétől futkos az ember hátán a hideg – és a zenéjéről akkor még nem is beszéltem. A sorból természetesen nem hiányozhatott Gregg Araki Mysterious Skin című filmje, amely provokatív hangneme és kényes témája miatt kitűnően példázza a fesztivál törekvéseit.

Lucile Hadzihalilovic: Innocence

A sorozatgyilkosok már megszokott szereplői a thrillereknek. Általában bizarr alakok vagy éppen kedvesnek, bizalomgerjesztőnek tűnő figurák, akik ügyesen leplezik a bennük rejlő szörnyeteget. Morgan J. Freeman Killer című filmjében azonban egy gimnazista srác a gyilkos, aki mellesleg egyáltalán nem kelti szörnyeteg benyomását. Olyan valaki ő, aki egész életében gyilkolt és mostanra kiégett, mert a gyilkosság rituáléja már nem jelent számára izgalmat. Annál több izgalmat talál benne, no nem a gyilkolásban, hanem a halál pillanatának megörökítésében Oxide Pang filmjének, az Ab-Normal Beautynak a fiatal hősnője, aki egy iskolai fényképészcsoport sikeres tagja, de mégis elégedetlen munkájával, mindig valami többre vágyik. Meg is kapja hamarosan, sőt úgy, hogy arra a legmerészebb álmában sem mert gondolni, mert mint kiderül, a halál, az eltorzult testek, a szenvedés végső állomásának rögzítése nem csak az ő megszállottsága. A film alkotójáról egyébként annyit, hogy azoknak a Pang-ikreknek az egyike, akiknek a nevéhez az egyik legnépszerűbb horror, a The Eye fűződik.

Szintén a tűzzel játszik Kim Ki-Duk Samaritan Girl (Samaria) című filmjének két diáklánya, akik alkalmi prostitúcióval szeretnék megkeresni a pénzt első európai útjukhoz. Egyszer azonban tragédia történik, és egyikük meghal. A másik átveszi szerepét, de nem azért, hogy még több pénzhez jusson, hanem ellenkezőleg, hogy szamaritánusként jót cselekedjen, és visszajuttassa a férfiaknak a tőlük megkeresett pénzt. Miközben a lány igyekszik jót tenni, rendőrfőnök apja, nem tudván mire vélni a dolgot, véres bosszút áll a férfiakon. Egyszerre lírai és brutális a film, megmutatva, milyen beláthatatlan következményei lehetnek két kamaszlány felelőtlenségének és az elvakult apai szeretetnek. Szintén a pénzszerzés és a fiatalok mindenáron való boldogulása a témája Török Ferenc Szezon című filmjének, amely a magyar filmgyártást képviselte a fesztiválon.

Cinema of the World: Time and Tide szekció

A szekció a világ különféle tájairól érkező műveket fogja össze, amelynek alkotói „szétnézve a maguk háza táján, a körülöttük zajló társadalmi eseményekre reagálnak. Filmjeik városokba és tájakra, határokat átlépve, más kultúrákba és gondolatvilágba viszik a nézőt." Eduardo Cozarinski Ronda Nocturna (Night Watch) című filmje például a Buenos Aires-i éjszakába kalauzol minket. Hőse, a tizenkilenc éves Viktor felváltva árulja a saját testét és a kábítószert, miközben különös események sorát tapasztalja egyetlen éjszaka leforgása alatt. Cozarinski rendezésének legfőbb erénye, hogy sűrítetten és dokumentarista stílusban ragadja meg egyetlen éjszaka történéseinek bemutatásán keresztül az egész társadalmat érintő problémákat, mint amilyenek a szegénység, a kábítószer, a prostitúció és a korrupció.

Szintén a férfi prostitúció és a kizsákmányolás áll a középpontjában Cui Zi'en filmjének, a Ye jingnek (Night Scene). Zi'en a homoszexuálisok jogainak az egyik élharcosa Kínában, aki ennek az árnyékvilágnak a bemutatásával a legtöbb tabu övezte témához nyúlt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy számos színész adta vissza a szerepet, mert nem merte elvállalni, hogy homoszexuálist játsszon, a homoszexuális prostik az utcán pedig nem vállalták, hogy lefilmezzék őket. Nem úgy Lukas Moodysson filmjének – Ett hal i mitt hjarta (A Hole in My Heart) – szereplői, akik azért jönnek össze egy szűk kis lakótelepi lakásban, hogy pornófilmet forgassanak. Az indulatok azonban hamar elszabadulnak, és amit a vásznon látunk (már aki oda bír nézni, és nem temeti tenyerébe az arcát, vagy fogja menekülőre az útját a moziból), az groteszk, sokkoló, gyomorforgató, ráadásul messze kimeríti a radikális, vagy még inkább az extrém cinema fogalmát. Bár témája semmivel sem könnyedebb, Caveh Zahedi I Am a Sex Addict című filmjének az ábrázolásmódja mégis jóval szórakoztatóbb és önironikusabb; a film szexmániás főhősét maga Zahedi alakítja. Hiába a normális párkapcsolat vagy az Anonim Szexfüggők terápiás csoportja, ő egyszerűen képtelen lemondani az utcalányok társaságáról.

Maestro's: Kings and Aces szekció

A fesztivál igazi nagyágyúkat felvonultató szekciója ez, ahol az idén olyan „képírók" szerepeltek a programban, mint Claire Denis. L'intrus (The Intruder) című filmje „képek és hangok segítségével meséli el a történetet, nélkülözve a konvencionális narratív struktúrát: ezzel a vezérelvvel Claire Denis folytatja a kutatást, hogy ráleljen a tiszta filmnyelvre" – hangzik a fesztiválkatalógus ajánlója. A film egy új szívvel új életet kezdő ember belső és külső utazása, amelyet Agnés Godard képei tesznek feledhetetlenné. Szintén az utazás, jobban mondva a vonatok megszállottja volt Yasujiro Ozu, akinek századik születésnapjára emlékül készítette Hou Hsiao-hsien a Kohi jikou (Café Lumiére) című filmet, amely igazi modern japán történet Tokióban élő fiatalokról. Egyikük vonathangokat gyűjt, ami Ozunak is a szenvedélye volt. Bár látszólag nem sok minden történik a vásznon, hiszen nincsenek kibékíthetetlen konfliktusok vagy drámai végkifejlet irányába mutató feszültség, mégis hitelesen örökíti meg a nagyvárosi fiatalok minden-napjait. Itt szerepelt Kim Ki-Duk két filmje, a különös szerelmi történet, a Bin-jip (3-lron) és a Samaritan Girl (Samaria), és ugyanúgy két filmmel, jobban mondva két filmben szerepelt Hongkong egyik legismertebb és legtehetségesebb színésznője, Maggie Cheung, aki abszolút főszereplője és múzsája Oliver Assayasnak.

Közreműködésük eredménye a Clean, amely egy rocksztár narkós özvegyének küzdelme a kábítószerrel, hogy végre „tisztán" új életet kezdhessen, és átvehesse gyermeke nevelését. Wong Kar-Wai 2046 című filmjében pedig fél kezén fekete kesztyűt viselő szerencsejátékost játszik, aki megszólalásig hasonlít az író korábbi, reménytelen szerelmére. Bár szokatlan, hogy egy fesztivál animációs filmet válasszon zárófilmként, a japán Miyazaki Hayao filmjét látva semmi kétség nem fér a választás jogosságához. A Hanuru no ugoku shiro (Howl's Moving Castle), amely nemcsak animációjával, de történetével is magával ragad és elvarázsol, kétséget nem hagy a választás helyessége felől. Bár idén is rendkívül gazdag volt a program, igazán sok újdonságot nem tartalmazott, és legkiemelkedőbb filmjei éppen azok voltak, amelyek már számos más fesztiválon is sikerrel szerepeltek.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.