Boszorkány vagy, kislányom

Beszélgetés Groó Diana filmrendezővel

Nem mindennapi dolog, ha az ember olyanokat nevezhet mesterének, mint Schiffer Pál, Simó Sándor és Elek Judit. Ráadásul mindezeket együtt. És ha Krzysztof Zanussi stúdiójával, Spielberg lengyel stábjával dolgozhat együtt első nagyjátékfilmjén. Izgalmas filmes pályakezdet, nőként, zsidóként, Magyarországon.

Mesterek

Hogyan „fertőződtél" meg a filmmel?

Egy gyerekkori megszállottság volt, kilenc-tíz éves koromtól kezdve éreztem, hogy én ezt szeretném csinálni. Legfőképpen azért, mert olyan baráti társaságban nőttem fel, amely nyaranta találkozott a Balaton mellett; Kőszegi Edit dokumentumfilmes volt a baráti körünkben, aki szervezett egy gyerektábort.

Ez filmes gyerektábor volt?

Nem, ez eredetileg franciatábor volt, de a franciatanárt „elüldöztük". Nagyon helyes társaság alakult ki, és Edit elhatározta, hogy művészeti tábort szervez majd nyaranta. Elkezdtünk művészettörténettel, filmmel, színházzal ismerkedni. Tizenhét éves korunkig ment a tábor, és odáig „fajult", hogy színdarabokat adtunk elő Shakespeare-től, Moliére-től, illetve görög drámákat is. Fehér lepedőben mászkáltunk, mint a görög hősök, és közben tanultuk Ödipusz vagy Antigoné sorait, úgy hordtuk a vizet a szomszéd kútról. 1985-ben Edit lehozott egy egyszerű VHS-kamerát, ami akkor nagy dolog volt, és így lehetőség nyílt arra, hogy filmet csináljunk. Mindig teli voltunk könyvekkel, és a tábor két hete alatt kitaláltunk valamit, amit le is forgattunk. A jeleneteket kamerában vágtuk, tehát az egymás utáni jeleneteket sorban kellett felvenni, hogy abból majd film legyen. Csáth Géza novelláitól kezdve a Woyzeckig mindent megpróbáltunk filmre vinni. így tizenhat-tizenhét évesen nekem egyértelmű volt, hogy ezt szeretném csinálni. Érettségi után megpróbáltam a főiskolát, ami nem sikerült, ez a Gazdag Gyula osztálya lett volna: Mispál Attila, Sára Juli, Kántor Laci...

Az utolsó szűrőn estél ki?

Igen, ez akkor nagyon fájt, óriási pofonnak éreztem. Viszont a mai napig hálás vagyok a sorsnak, hogy ez így alakult. Lementem Szegedre francia szakra, ahonnan aztán gyorsan fel is jöttem. Túlságosan elzárva éreztem magam, és nem mondtam le arról, hogy filmmel akarok foglalkozni. Másodévben feljöttem Pestre, itt folytattam az egyetemet. És akkor összehozott a sors Schiffer Pállal, Elek Judittal, és részben Simó Sándorral is. Schiffer nagyon sokat dolgozott a Hunniában, Simó pedig a Hunnia vezetője volt, és számomra megközelíthetetlen ember. Nyolc éven keresztül dolgoztam Schiffer asszisztenseként. Nekem ő a dokumentumfilmes mesterem, mellette tanultam meg a filmezés minden ágát-bogát, a technikájától kezdve az emberi mivoltáig, a mélységéig. Amikor már felvettek a főiskolára, még mindig dolgozhattam mellette. Elek Juditot véletlenül ismertem meg. A mai napig, ha bármi bajom van, őt hívom fel, ő az első ember, akitől tanácsot kérek. De ő volt az is, aki a főiskolai munkámat ugyanúgy figyelemmel követte, mint ahogy Simó vagy Schiffer annak idején. Nekem hihetetlen mázlim van ebből a szempontból, mert három ilyen mesterem volt és van. És ehhez kapcsolódtak természetesen a kiváló főiskolai tanárok is. Ma ebből kettő már nincs, a fejemben mégis itt vannak. Nincs nap, hogy ne gondoljak Simóra vagy Schifferre. Ahogy elmúlik a fájdalom, a hiányérzet, hogy ők nincsenek, létrejön egy beszélgetés: képzeletben nagyon sokat telefonálok mindkettőjüknek: na, most akkor mit kéne csinálni, ők mit csinálnának a helyemben?

Mikor szoktál az egyiknek telefonálni, és mikor a másiknak?

Dokumentumfilmes kérdések kapcsán mindig előbb Schiffernek. A játékfilmnél meg előbb Simónak. Amikor bejutottam a főiskolára, Simó lett az osztályvezető tanárom. Az elsőéves vizsgafilmem a Trapé című dokumentumfilm volt, ami „Schiffer-módszerrel" készült. Ez azt jelentette, hogy mindenki hosszú kutatások révén jutott el a filmje témájához. Egyfajta szociológiai kutatás volt, ami azt jelentette, hogy vegyünk egy témát, ássuk bele magunkat jól, és úgy találjuk meg a sztorit. Természetesen Schiffer Pál lett a konzultánsom. Mindenki keresett valamilyen témát. Én a cirkuszt választottam. Már harmadik hónapja kerestem az igazi sztorit, minden vándorcirkusznál jártam, de mindegyik ugyanazt mesélte el: mindenki megszöktette a feleségét, mindenkinek hasonló élettörténete volt, ami nem elég egy dokumentumfilmhez. És a fővárosi nagycirkusz fesztiválján csodák-csodájára találkoztam Ervinóval, aki Popey-pipával és náci uniformisban sétált fel és alá.

Biztos le fog esni a trapézról

Hogyan találtad meg ezt az embert?

Sodin Péter gyártásvezető volt a filmgyárban, aztán beleszeretett egy kígyóbűvölőnőbe, és felcsapott cirkuszmenedzsernek. Ő volt a tanácsadóm, kalauzom a cirkusz világában, és tőle kérdeztem, hogy ki ez az ember. „Ő Ervinó, aki hetven éves, légtornász, már egy csomószor leesett, de tiszta őrült, állandóan fel akar lépni. Ja, egyébként SS-tiszt volt." – „Tessék? - kérdeztem. – Ideadod gyorsan a telefonszámát?" Péter nem értette, hogy miért vagyok ennyire felvillanyozódva. A filmből aztán kiderül, hogy miért: borzasztó izgalmasnak tartottam, hogy miért, hogyan lesz egy SS-tisztből cirkuszi légtornász.

Úgy írtam meg a forgatókönyvet, hogy Ervinó biztosan le fog esni a trapézról, és persze úgy gondoltam, hogy a premier napján fog ez megtörténni. Megtanultam Schiffertől és Simótól, hogy akármennyire is az élet diktálja a dokumentumfilmet, mindig le kell írni egy irányt, ami felé megyek. Aztán ez máshogy is alakulhat, és pont az a legjobb, legizgalmasabb, hogy legtöbbször másképp alakul a történet, mint ahogyan azt elképzeljük... De nagyon érdekes, hogy az ember milyen elvárásokkal követi a szereplőjét. Nevetett is Schiffer, hogy „hát kislányom, elég izgalmas a téma, de ha Ervinó valóban leesik a trapézról, akkor te boszorkány vagy". Hat hónapon keresztül követtem Ervinót, sok-sok operatőrrel, nagy kaland volt. Hat hónapig ezzel a filmmel keltem és feküdtem, éltem. Fél év után össze kellett rakni a mozit, és hát Ervino nem esett le, a premieren úgy megcsinálta a produkcióját, mint a pinty. Akkor azt mondtam: jó, hát majd valamilyen koncepció alapján összerakom a mozit. Vizsga előtt egy héttel Mógor Ági vágóval éppen ültünk a tévében, és raktuk össze a tizenhét órányi muszterből az anyagot. Este tízkor megszólalt a telefon, Sodin Péter hívott Győrből, hogy Ervinó leesett a trapézról, és kórházban van, érdekel-e? Elkezdtem röhögni. Aztán iszonyatos lelkiismeret-furdalásom lett, hogy én ezen nevetek, de azt mondtam, hogy ilyen nincs. Persze az volt az első kérdésem, hogy jól van-e, nem törte-e össze magát? Péter azt mondta, csak eltörte a lábát meg a karját, nincs komolyabb sérülése. Az első gondolatom az volt: na jó, nem törte el mindenét, de etikus-e egy kamerával bemenni most hozzá? Úgyhogy fél tizenegykor felhívtam előbb Schiffert, aztán Simót, hogy etikus-e lemenni és filmezni? Schiffer ragyogott a hírtől, és azt mondta, hogy „boszorkány vagy, boszorkány vagy, hát húzzál le, kislányom, most fél tizenegykor, induljál azonnal, nem vagy normális!" Mondanom sem kell, hogy Simó szó szerint ezt mondta...

Én ugyanazt az egy perc alatt lezajlott rácsodálkozást akartam megmutatni a filmben, ami velem is megtörtént: egy hetvenéves légtornászt látunk, Popey-pipa lóg ki a szájából, még fel akar lépni, fel is lép, és amikor belépek a lakókocsijának az ajtaján, azt látom, hogy ez az ember náci szimbólumok között, náci indulókat hallgatva éli az életét és dédelgeti az emlékeit. Ez hidegzuhany: a cirkuszban kezdem, és egy náci múlttal találkozom... És a dilemma: hogyan rázzak kezet a dédszüleim esetleges gyilkosával? Kanizsáról deportálták őket, és ott, ugyanabban az időben dorbézolt Ervinó is, mint SS-tiszt, ugyanabban a kaszinóban. Ez végül az idő rövidsége miatt nem került bele a filmbe.

Több, mint öt éve készítesz képzőművészeti kisfilmeket. Lassan egy egész sorozat lesz belőlük.

Marc Chagall az egyik kedvenc festőm, és eldöntöttem, hogy nagyon szeretnék egy olyan kisfilmet csinálni, amelyben, ha beleugrom az egyik festményébe, megelevenednek a figurái. Chagallnál ez adja magát, merthogy ott van egy ablak, beugrom az ablakon keresztül, és máris a falujában vagyok. Ezt az elképzelésemet 1998 januárjában leírtam egy szinopszisban Simónak, és bevittem neki a Hunniába. Azt mondta, hogy nagyon tetszik neki az ötlet, szuper, de felejtsem el, ezt nem lehet megvalósítani, nincs annyi pénz, nincs erre technika.

Akkor tényleg nem volt még technika, bár a reklámban már létezett, de a filmesek kevésbé ismerték. Senki nem próbálta ki addig, hogyan lehet háromdimenziós technikával megoldani, hogy egy sík festmény teret kapjon. Nem adtam fel: ha Simó nem akarja, akkor Schiffert ostromlom. És Schiffer azt mondta, próbáljuk meg! Az egész film ötszázezer forintból készült, ez az összeg mind a számítógépes technikára ment el. Schiffernek nagyon tetszett a végeredmény, és lelkesen elindította, de már nem élte meg a következő részeket: Renoir, Bruegel és Rousseau „álmai" következtek. Producerek szempontjából mindig szerencsés voltam, mert átkerültem a Cinema Filmhez, Garami Gábor producerhez, akivel korábban a Córesz című dokumentumfilmemet fejeztem be, és aki ugyanúgy bástyaként állt mellettem, mint annak idején Schiffer. Én rendszerint pontos forgatókönyvet dolgozok ki részletezve, hogy a műtermi felvételekben, a blue-box előtt hogyan, milyen pontos koreográfia szerint kell mozogniuk a színészeknek. A számítógépbe beszkennelt képekbe beillesztjük a műtermi jeleneteket, itt már a festmény a háttér, és következik a három dimenzióra bontás, a tér megtervezése. A kameramozgás a legfontosabb a műtermi felvételek során, hajszálpontosan kell követnie a kamerának a megtervezett koreográfiát, hogy majd a számítógépes munka során minden stimmeljen az áttűnéseknél.

A sorozat folytatódik?

Szeretném folytatni, bár még egy fillér sincs rá, pályázatra várunk. Most magyar festőket szeretnék bemutatni, például Gulácsy Lajost és Rippl Rónai Józsefet.

Felismerni a csodát

Hogyan született első nagyjátékfilmed, a Csoda Krakkóban ötlete?

Simó Sanyi nagyon szerette volna, ha az ő osztálya olyan filmekkel debütál, amelyek „így jöttem" filmek: ilyenek vagyunk, ilyen történetet tudunk elmondani magunkról, a világunkról. A saját élet elmesélése az egyik legnehezebb dolog szerintem, viszont az osztály hetven százaléka teljesítette a feladatot. Én egy elsőéves filmnovellámhoz nyúltam vissza, amely egy felejthetetlen szerelemről szól. A Csoda Krakkóban című filmemben sok önéletrajzi elem van, akár ha a Krakkóhoz való viszonyomat nézzük, ahol a felmenőim éltek, a krakkói zsidó negyedben, a Kazimierzben, akár ha a tenderlit, a pörgettyűjátékot említjük, amely a dédapám receptje szerint készült. A lengyel fiúval való találkozás is az életem egyik valódi története. A forgatókönyvnek tizenegy verziója született meg, Szekér András társíróm és Elek Judit segítségével.

Hogyan sikerült a filmhez ezt a rangos lengyel partnert, Zanussi TOR stúdióját megnyerni?

A dolgok nem történnek véletlenül az életben: életem első díját Krzysztof Zanussitól kaptam a már említett Trapé című dokumentumfilmemért egy szlovákiai fesztiválon. Mikor már évek óta nem találtunk partnert, akkor Elek Juditnak jutott eszébe Zanussi. S akkor a homlokomra csaptam, hogy engem Krzysztof Zanussi ismerhet, és talán még emlékszik rám. Elküldtük a könyvet, elolvasta, tetszett neki, és emlékezett rám! Mellékesen meg is jegyezte, hogy nem csak hogy emlékszik rám, hanem a Trapé meg is van neki otthon. Ez a kapcsolat megpecsételte a filmem sorsát. Azoknak a nagy lengyel színészmoguloknak, akik számomra megközelíthetetlenek lettek volna, Zanussi egyszerűen elküldte a forgatókönyvet, és mindegyikük lelkesen igent mondott. Olyan stábbal dolgozhattam, amely Spielberg Schindler listájában alkotta a lengyel stábot. Ugyanaz volt az első asszisztensem, mint a Spielberg-stábban. Életem legeslegszebb élménye volt az a három hét forgatás Krakkóban, majd az azt követő tíz nap Pesten.

A film szerelemről, utazásról, egy csodarabbiról és egy feltámasztott nagymamáról szól. Neked mi volt a legfontosabb ebben a történetben?

Pjotr egy kisfiú, úgy nő fel, hogy a nagymamája sokat mesél egy csodarabbiról, aki vissza tudja hozni a holtakat. Középkelet-európai módra a nagymama könyvek között neveli fel, és ez meghatározó az életében. Amikor a nagymamája meghal, egyetlen célja, hogy megtalálja azt a könyvet, amely a csodarabbihoz tartozik, és visszahozza nagymamáját az élők sorába. Csakhogy az a kérdés, hogy vissza kell-e hozni a múltat, és hogy valóban ezt akarja-e az élet? Azt gondolom, hogy itt a csodák felismeréséről van szó: nem az a csoda, hogy a múlt visszajön, hanem az, hogy a múlt indukálja és irányítja a jelent és a jövőt. Eszter megjelenése a filmben a jövő, az élet és a boldogság. Pjotr rádöbben, hogy a múlttal ugyan együtt kell élni, de nem a múltban kell élni. Ezt üzeni a nagymama is, akinek egyébként esze ágában sincs visszajönni az élők sorába. Ha a csodákban hiszünk, és nagyon-nagyon szeretnénk, hogy megtörténjenek: a csoda megtörténik, velünk. Ám nem biztos, hogy az a csoda következik be, amit nagyon várunk, hanem lehet, hogy egy másik, amelyik sokkal, de sokkal csodálatosabb és értelmesebb. A csoda körülöttünk van, csak észre kell venni!

Milyen visszajelzéseket kaptál, melyik generációt érdekelte a film?

Először azt gondoltam, hogy csak egy nagyon szűk réteget fog érdekelni, és nem voltam biztos abban, hogy a fiatalok harapni fognak rá. Tévedtem. Legnagyobb megdöbbenésemre a fiatal generációtól kaptam a legpozitívabb és leglelkesebb visszajelzéseket. Végre egy film, ami nem a holokausztról szól, végre egy film, ami meseszerűen vezet be egy kultúrába – egy kicsit elrugaszkodva a valóságtól, de mégis úgy, hogy ez a történet bárkivel megtörténhet.

Készítettél már dokumentumfilmet, animációs kisfilmet, nagyjátékfilmet. Ha csak egy műfajt választhatnál, melyik lenne az?

Én azt gondolom, hogy bármilyen műfajban csinál az ember filmet, az mindig hatalmas kihívás. Nincs különbség. Ám ha azt kérdeznék tőlem, mit csinálnék szívesebben hirtelen, akkor lehet, hogy a dokumentumfilmet választanám, hiszen Schiffer Pál mellett kezdtem... Imádom csinálni, egy dokumentumfilm elkészítése sokkal nehezebb és érdekesebb, mint egy játékfilmé, a forgatókönyvet az élet írja...

Egyetlen nő voltál az osztályotokban. A szakmában sem vagytok sokan. A filmkészítésről azt mondják, hogy kemény, férfias dolog.

Azt mondják, hogy az megy filmesnek, akinek eleve érdesebb a lelke... Valóban nagyon nehéz, sokszor bele kell halni. De hát anélkül nem érdemes élni, nem?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.