„Ál-sci-fi arról, hogy hogyan is élünk”

Interjú Hal Hartley-val A hétfői lány kapcsán

Miután hetekig a fagyos New Yorkban dolgozott, Hal Hartley végül is Puerto Ricóban fejezte be 2004. február 3-án legújabb nagyjátékfilmje, A hétfői lány (The Girl from Monday) forgatását. A filmet Hartley ál-sci-finek nevezi, amely „arról szól, hogyan is élünk ma". A főbb szerepekben Sabrina Lloyd (Cecile), Bili Sage (Jack), Leo Fitzpatrick (William), DJ Mendel (Abercrombie) és a brazil modell, Tatiana Abracos, mint a „hétfői lány" láthatók. A dokumentumfilmes Randy Bell a forgatás alatt készített interjút Hartley-val.

Honnan jön a film?

Abból az érzésből jön, amely valójában szerintem sokakban ott bujkál, legalábbis sok ember kifejezésre juttatta már, nevezetesen, hogy minden márkanévvel van ellátva, és mindent az azokhoz társuló értékek szerint rangsorolunk. Minden az, amire utal – ez egy híres példa –, azáltal például, hogy a hatvanas évek lázadó dalait sportcipők reklámozására használják. Abból az érzésből jön a film, hogy minden előre ki van számítva. Már tudom, hogy ez csak kereskedelem, tisztán és egyszerűen. Én is kommerszfilm-rendező vagyok, mert én is eladok dolgokat. De azért elgondolkoztam azon, hogy hová is vezethet ez? A másik ötlet abból a felismerésből jött, hogy a vásárlónak annál nagyobb hitele van, minél nagyobb a tartozása. Egyik barátomnak bevonták a hitelkártyáját, mert minden hónapban maradéktalanul kiegyenlítette a számláját, és a hitelkártya kibocsátója nem keresett semmit a kamatokon.

Szerintem ez mulatságos. Ez vezetett ahhoz, hogy Thoreaut (Henry David Thoreau műve, a Walden a filmben tiltott irodalomnak számít – szerk.) használjam, őt ugyanis úgy képzelem, mint a lehető legrosszabb fogyasztót, aki önellátó akar lenni, és teljesen független. Egy tökéletes fogyasztói társadalomban ő lenne az Antikrisztus. Aztán adódott is egy helyzet: felkértek arra, hogy csináljak egy filmet, amiben szex van. Nem, valójában nem is ez volt pontosan. Egy filmnek kellett volna lennie, amely nyíltan ábrázolja a szexet. Ez volt a munka: csináljak egy művészfilmet, amelyben a szex leplezetlenül van jelen. Eredetileg erre az ötletre írtam a forgatókönyvet. Akkor Nova volt a címe. Aztán a finanszírozás nem jött össze, és a projekt elszállt, de nekem tetszett, amit írtam, és sokkal érdekesebb volt úgy folytatni a munkát, hogy nem kellett azon izgulni, hogy a film a cenzorok szerint 17 éven felülieknek való lesz-e, vagy ilyesmi. A történet pedig szélesedhetett, és több mindenről szólhatott. Ez 1999-ben volt, amikor egyébként már benne voltam a No Such Thing munkálataiban, így hát hanyagoltam egy időre a történetet.

Mi a kapcsolódási pont e között és a többi filmed között?

Körülbelül ugyanakkor írtam, mint a No Such Thinget, és azt hiszem, közös bennük a társadalmi helyzet kommentálása. Nyil- közös bennük még az is, hogy mindkettő a fantasztikus filmek zsánereiből építkezik: a szörnyfilmekből és a tudományos-fantasztikus filmekből. De sokat gondoltam a The Book of Life-ra is, amelynek olyan az elbeszélésmódja, mint egy kémthrilleré. A The Book of Life-ot is digitálisan rögzítették, és nem filmnyersanyagra. De ami még ennél is fontosabb, hogy mindkettőt a hangalámondásos narráció vezérli – belső reflexió a vezérlője –, és a figurák egy végletekig ambivalens időszakban találkoznak. Jack Bell ebben a filmben olyan, mint a The Book of Life Jézus-karaktere, aki ténylegesen megkérdőjelezi, hogy igazából mit miért csinál, és azt, hogy valójában mit is kell törvényként elfogadnia... Megkérdőjelezi, hogy mitologizálható-e egy álláspont, bármennyire nemes is az elméletben, ami által azonban ő elveszti a kapcsolatot a valós helyzettel.

Amikor először olvastam a forgatókönyvet, valóban emlékeztetett a Book of Life-ra már ami a szereplők ambivalenciáját illeti.

De a formai felépítésében is, mivel mindkettőben hangalámondásos narráció van.

Hal Hartley: No Such Thing

Igen, de az óvatos optimizmusban is, amellyel mindkettő zárul. Ez szerintem tipikus a gondolkodásodra és arra, ahogyan dolgozol. Ez az optimizmus, amelyet egy kis szkepticizmus vagy egyfajta szkeptikus cinizmus ellensúlyoz.

Én azért egyértelműen megkülönböztetném a szkepticizmust a cinizmustól. A cinizmus azt feltételezi, hogy a legtöbb embert csak és kizárólag a saját érdekei vezérlik. Én ezzel nem sokat foglalkozom. Úgy értem, hogy vannak karakterek a történeteimben, akik cinikusak; karakterek, akik a cinizmust példázzák, amely ellen a filmek, illetve azok hősei és hősnői küzdenek. De a szkepticizmus nagyon is jelen van. És tetszik, ahogy az optimizmust a szkepticizmussal házasítottad.

Az egyik dolog, ami a leginkább megfogott a történetben, a feszültség az egyén és a csoport között a csoport, amelyet az a másik bolygó képvisel, ahol az egyéneknek nincs testük, és így a szó legszorosabb értelmében csoportba olvadnak. És ott a vágy, hogy visszajussanak oda. A humanizmusod szerintem ebben a kettősségben manifesztálódik, amely az egyéniségből és a csoporthoz tartozni akarásból ered.

Emlékszem, magamban azon gondolkoztam, hogy mit is csinálok, amikor ezeket a dolgokat írom. Olyan képet próbálok kialakítani, amelyben az egyén a csoport ellen van? Ez nem tűnt valami jónak. Úgy értem, amikor visszagondolok rá, a filmjeim karakterei – mármint a hősök és a hősnők – mindig azok, akiknek sikerül megőrizniük valamiféle kollektivitást. Véleményem szerint ennek a kettősségnek léteznie kell. Az utolsó három vagy négy filmem olyasmit sugall, hogy a hasadás valójában a közösség és a központosított hatalom között van – az utóbbi úgy tünteti fel magát, mintha a közösség érdekében működne. Talán ennyire egyszerű. Igen, és elképzeltem ezeket az embereket, vagy bármik is legyenek, a földönkívülieket, a 147X-ről érkezett látogatókat, akik egy közösséget alkotnak, mindenféle meghatározás nélkül. Vagy másképp mondva, ők nem egyének, tehát nem is tudnak közösséget alkotni. Ők egy egészet alkotnak. Nem is igazán tudom, mit is értek ezalatt. Sokkal inkább érzem, mint értem a dolgot. Ezt nem lehet igazán racionális szempontból megközelíteni. De a legtöbb ember megérti, amikor meghallja – legalábbis annyira, hogy követni tudják a történetet. És ez fontos, mert a történet emberekről szól, és nem földönkívüliekről. Amit még igazán érdekesnek találtam, az az ötlet, hogy a test birtoklása bizonyos kötelezettségeket von maga után. Tetszik az a gondolat, amikor jack, mint narrátor azt mondja, hogy „a lány nincs hozzászokva a test súlyához" – a keresztnek, amit cipelnünk kell, sok köze van a testhez, az időben való fizikai létezéshez.

Miért akar minden látogató visszamenni?

Csak haza akarnak menni. Ők nem emberek. Azt hiszem, Abercrombie mondja ezt Jacknek a végén. „Mit is tudsz valójában arról, hogy milyen is embernek lenni, Jack? Tudod, te csak idejössz intellektuális és emocionális stimulációért." Hát nem érdekes, hogy ezek a lények lejönnek ide, és mind testet öltenek? Különállók, mégis valahogy együtt működnek; Jack naivitásból javasolja az Emberi Érték Törvényt, és most kötelességének érzi, hogy rendbe tegye a dolgokat. Úgy érzi, csak rontott az itt élő emberek életén, és nem akar addig elmenni, amíg nem tud valamit tenni az ügyben, ami azt hiszem, még fontosabb kérdés. Az világos, hogy a hétfői lány vissza akar menni, mert valamennyire mindenki haza akar menni, hogy a sajátjaival legyen. Ezt meg tudom érteni, de nagyobb kérdés az, hogy Jack miért akar maradni. Úgy gondolom, hogy Jack, Doc és William mind olyan kémek, akik itt ragadtak. És éppen ezért Jack az alatt a néhány nap alatt, ami alatt a történet játszódik, mindenképpen próbálja megakadályozni, hogy a lány bárkivel is találkozzon, mert akkor az kapcsolatokat, kötődéseket alakítana ki, és összezavarodna. „Az összezavarodás mindannyiunk közös sorsa" – ahogy H. G. Wells mondja valahol.

Rabjává válni az emberi létnek. Már hallottuk valahol.

Igen, ez a The Book of Life-ból van.

Ez az, ahogy elképzeled Jézus figuráját is a filmben, mint valami test nélküli idegen.

A végén ő is itt ragad. Úgy értem, a The Book of Life szerint.

A szó elevenné válik, szó szerint.

És pont így kezdődik a film.

A szó elevenné válik. Nem, a test válik... mivé is?

Engem kérdezel?

Idézek.

Ó!

Miért sci-fi?

Nem sokat gondolkodtam rajta. Csak úgy jött. Na jó, ez természetesen túlzás. Furcsa érzés volt, és egy kicsit szomorú. Próbáltam megmagyarázni, milyen érzés is néha itt és most élni, és tisztára úgy hangzott, mint valami sci-fi. Így hát emellett maradtam. Tudod, ez lehetővé tette számomra, hogy egy csomó dolgot érintsek röviden, felszínesen, mintegy megjegyzésként. Úgy spekulálsz a jövővel kapcsolatban, hogy bele vagy ágyazva a jelenbe. Nem tudom, hogyan lehetne másképp csinálni. Némelyik sci-fi, amit szeretek, azt mutatja meg, hogy milyenek vagyunk most, azáltal, hogy egy távoli és nyugtalanító jövőbe helyez minket. De én nem mentem száz vagy ezer évet előre. Talán csak egy évtizedet. Vagy egy évet. Valójában nem is igazán azt éreztem, hogy sci-fit írok, mert nagyon közelinek és valóságosnak tűnt.

Köszönet Randy Bellnek, a Possible Filmsnek, különösképpen Colleen O'Maranak, és nem utolsó sorban Hal Hartley-nak az interjúért. A film nyáron jelenik meg DVD-n, és Hal Hartley többi munkájával együtt megrendelhető a www.possiblefilms.com honlapról.

Az interjút fordította és szerkesztette: Váró Kata Anna.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.