A rózsa az rózsa az rózsa

Francis Ford Coppola: Youth without Youth

Francis Ford Coppolát, a kedves disznószemű filmtörténeti kolosszust a Keresztapa-trilógiát és az Apokalipszis mostot követően az utóbbi két-három évtizedben inkább producerként ismertük. Most, a hetedik ikszen túl egy olyan, román vonatkozásokban bővelkedő filmet rendezett, mely sajnos több szempontból is problematikus.

Coppola új filmjének első 20 percét, objektív okokból, háromszor is volt alkalmam látni. Talán ezért is gondoltam az első egy órában azt, hogy a szaggatottság érzését ez a külső körülmény okozhatja. De mivel ez a benyomásom egyre erősebb lett, arra a következtetésre jutottam, hogy ez mégiscsak a film saját, belső tulajdonsága. Jóindulattól vezérelve megpróbáltam egy másik – bizonyos értelemben szintén nem a mű lényegéhez tartozó – vonásra hárítani, mégpedig arra, hogy angol hanggal és olasz felirattal néztem a kópiát, és egyik sem az anyanyelvem. Sajna, a főszereplő Tim Roth ékes angolságát nehéz melléérteni, a leading ladyt alakító Alexandra Maria Lara enyhe németes akcentusú angolja is könnyedén kihámozható, Bruno Ganz megfontolt papírangolja vagy Marcel Iureş románosra-olaszosra fazonírozott angolja sem egy TOEFL-listening teszt éppen. A Mircea Eliade azonos című (Tinereţe fără tinereţe) novellájából született forgatókönyv és film Romániában, Svájcban, Indiában és Máltán játszódik, ez pedig kellően magyarázza a tört (s így visszkézből érthető) angolságot. El kellett tehát vetnem a koprodukciós és forgalmazási szempontokból megváltoztatott hangsávokat és nyelveket, mint zavaró tényezőt.

A nyelvektől továbbra sem bírtam szabadulni, így harmadikként kipécéztem magamnak a filmben hallható rengeteg nyelvet – óbabilónitól szanszkriton át a németig –, mondván, attól válik olyan fragmentálttá ez a különben igen érdekes, izgalmas képi világú mozi. De el kellett jönnie annak a minden filmnézést már-már rituálisan befejező mozzanatnak, amikor netes fórumokon elolvasva a nézőtársak véleményét, velük együtt ki merjem mondani: itt, bánatomra, a filmmel magával van probléma.

Dominic Matei (Roth), a Piatra Neamţ-i tanárúr egyszerre a különcködésbe beleőrült kisvárosi zseni és Eliade-nak, az enciklopédikus tudású kutatónak a fiktív variánsa. 1938 Húsvétján, midőn Románia egyre közelebb sodródik a második világháború vészjósló kombinációihoz, Matei Bukarestbe utazik (mint utólag kiderül: hogy öngyilkosságot kövessen el) és a Gara de Nord (Északi Pályaudvar) épülete előtt a szó és a kép szoros értelmében villám csap bele. A szemünk előtt felgyúl, ám csak esernyője lesz a tűz martalékává, ő pedig csodálatos módon felgyógyul Stănciulescu doktor (Ganz) felügyelete alatt. S bár a hetvenedik ikszen túl van, megifjodik, új fogai nőnek, és a körötte lévő nők csakúgy bomlanak utána.

Így kezdődik a Youth without Youth története, képi konvenciórendszere pedig a mindent megmutatásnak rendelődik alá: látjuk a kihulló fogakat, a settenkedő titkosszolgálatot, halljuk a Hitler-bérenc eugenetikus orvos démoni vallomását, a villámcsapás következtében megkettőződött Matei hasonmása is minduntalan képbe kerül. Szerelmi ténykedései is látványosak, hisz erotikus kisugárzását már csak bámulatos gondolkodása és tudása múlja felül: innen a sok nyelv, mivel Matei a nyelv eredetét kívánja felkutatni.

A film második felében és az 1960-as években kerül neki egy hasonlóan villámcsapott svájci tanítónő társa, aki persze a megszólalásig hasonlít az ántivilágban elvesztett szerelmére (olyannyira, hogy ugyanaz a színésznő, Lara, alakítja mindkettőt). Hogy e két lény a szanszkrit egyre ősibb változatain beszélget egymással és igaziból a lélekvándorlás a magyarázat a létükre, már csak máz a tortán, a hab pedig az indiai jógit alakító Adrian Pintea (akinek ez lehetett az utolsó filmszerepe): ő a dobrudzsai Cheia természetvédelmi rezervátumban juhokat őrizve mosolyog rá a sokadik álmából, transzából visszatérő tanítónőre. Értem én, hogy a lélek és a lét kérdéseinek keleti-nyugati mixét nem könnyű vászonra vinni, s talán ezért nem lehet meggyőző a – az ellenbeállítás logikájából következően valahol a plafonon kapaszkodó – háziköntösös hasonmásával társalgó Matei/Tim Roth sem, mint a film tornádójának a középpontja. De hogy a valóság-illúzió dichotómiát ez a film azon konkrétan odamontírozott s roppant szép rózsákkal kívánja feloldani, amelyeket a hasonmás küld a valós tenyerébe – nos, ez az én tűréshatáromon túl van.

Fentebb azt írtam, bánatomra a filmmel van valami baj. Bánatomra azért, mert Francis Ford Coppolát, a kedves disznószemű filmtörténeti kolosszust mindenképp jó lett volna megkímélni egy ilyesfajta kesernyés zárómozzanattól. Tény, hogy a Keresztapa-trilógiát és az Apokalipszis most-ot követően Coppola neve az utóbbi két-három évtizedben inkább producerként jelent meg. Tény, hogy nevezett alkotásaiból vajmi nehezen hámozható ki bármilyen szerzői credo és/vagy egységes világkép/képvilág, ezeket tehát nem feltétlenül kellett megmenteni. De nem biztos, hogy Coppolának most, a hetedik ikszen túl érdemes volt belevágnia egy olyan bizonytalan kimenetelű formába, amit a legmegfoghatóbban az egyik imdb-s hozászóló jellemez „metafizikus művészfilmként”.

A filmet (többek között) legyártó American Zoetrope/Sony Classics oldalán idézett három naplóbejegyzésében Coppola arról ír, hogy mennyire elbűvölte őt Mircea Eliade gondolatvilága és konkrétan azon művész helyzete, aki szüntelen újrakezdéssel, azaz örök naivsággal és fiatalsággal veselkedik neki művei sorának, akár annak biztos tudatában, hogy fiatalkori remekműveit soha nem tudja majd túlszárnyalni. Egy ilyesfajta tabula rasaként vágott neki ő is ennek a projektnek, a Youth without Youth-nak, amely a leginkább a filmes főiskolát járó Fr. F. Coppola akkori füstbe ment ideáljait próbálja megvalósítani. Ha a filmet a Coppola névhez mérjük (még akkor is, ha csak a néhány jelzett címmel és a rengeteg producerként jegyzett filmmel azonosítjuk), azt kívánnám: maradt volna meg tervnek. Ám ha előveszünk egy olyan értelmezési kategóriát, mint alkotók kései pályaszakasza és ezeket egymáshoz viszonyítva kizárjuk az egységes életműként értés lehetőségét, akkor a helyzet nem olyan vészes: hisz hirtelenjében csak Antonioni Túl a felhőkön-je jut eszembe, amely igen sok vonásában idézi a Youth without Youth-ot.

Végül pedig, ha egyik referenciarendszert sem kívánjuk használni, akkor megmérhetjük a filmet önmagában: én a serpenyő lebillenő részébe helyezném a szép kameramunkát (Mihai Mălaimare Jr.), a fiktív román történelem izgalmas kísérletét, és a sok román színészt és szakembert, akik a filmet végső soron létrehozták. A semmi ágán ott a követhetetlen és bugyuta benyomást keltő történetvezetés, a különféle regiszterek (sci-fi, filozófiai elmélkedés, a hasonmás/Dorian Gray története, történelmi parabola, édesbús melodráma) nem illeszkedő keverése, az önnön karakterük után loholó színészek, a látványos, ám valójában funkciótlan képi kísérletezések (megfordítások, áttűnések, torzítások, geometriai mintázatok fellelése), és a szuggesztívnek szánt, ám szerintem pusztán ideg- és kedélyborzoló, sokhelyütt csöpögő zenei hangsáv. Ha jósolnom kellene: Coppola 2007-es rendezését az elkövetkező években esetleg a „kult" címszó alatt lelhetjük fel. Ha egyáltalán.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.