Félre a fejjel

Tímár Péter: Le a fejjel!

Tímár Péter új filmje olyannyira átlátszó stratégiák termékének mutatja magát a hazai vígjátékpiacon, hogy nyolcezer karakter kétszer is bőven elégnek tűnik a téma kimerítésére – aki ezt a hosszúságot meghaladja, annak az éles kockázatát vállalja, hogy egy humor tekintetében igencsak anorexiás vígjátéknak kerít érdemtelenül nagy feneket.

A Le a fejjel! esetében ugyanis annyira világos minden, hogy alig van miről (tovább)beszélni: Sándor Pál producer felkérte Tímár Péter filmrendezőt Szekér András forgatókönyvének a megfilmesítésére, egy olyan üzlet keretén belül, amelynek a filmtárgy eléggé mellékes elemének bizonyult, és amit aztán hazai sztárok nevébe bugyolálva akarnak eladni minimum százezer nézőnek. Ha kibontjuk ezt a csomagot, elvileg sok-sok humort kellene találnunk benne, de ez nem olyan egyszerű feladat.

A fóti filmstúdió már meglévő díszleteire írt forgatókönyv a középkorba helyezi el az ismert sémák kijátszásából és egymás mellé helyezéséből összeálló történetet, amely egyaránt hasznosítja az álruhába bújt király viszontagságaiból adódó helyzetkomikumot és a családi vígjátéksorozatok poéndramaturgiáját – enyhe monty pythonos rájátszással napjaink világára. Két szálon szövődik a sztori: az egyiknek a királyt alakító Bajor Imre, a másiknak pedig a végletekig lojális pohárnok, Gálvölgyi János a főszereplője. Az ország együgyű uralkodója, aki leginkább a szép boszorkányok személyes „megfenyítése" által gyakorolja hatalmát, házi jósa (Garas Dezső) tanácsára menekül el koldusruhában, egy életére törő összeesküvés elől. Ezt persze maga a hataloméhes jö vendőmondó szervezi, a király után bérgyilkost is meneszt a pohárnok házába, amely az események nyüzsgő centrumává válik: ide fog mindenki begyűlni, aki érdekelt a fejlemények továbblendítésében, illetve megakadályozásában.

Mindeközben bepillantást nyerhetünk a pohárnok középkori kontextusban cseppet sem rendhagyó családi életébe: a tizennyolcadik évét pár nap múlva betöltő Cifka szüzessége elvesztésén mesterkedik (megidézve a bárgyú kamaszkomédiák „hogyan veszítsük el a szüzességünket az érettségi előtt" című problémáját), ezen az áron folytathatja az anyai ágon öröklődő boszorkányszakmát; az idősebb fiú a menő hóhérmesterséget tanulja és gyakorolja úton-útfélen, míg a legkisebb fiú eretnek kísérleteket folytat repülő szerkezetek feltalálása céljából. Az anyuka (Hernádi Judit), aki józan megfontolású fehérnép, titokban panziót üzemeltet a házban, és közben fülig szerelmes rajongója a nagy Lothár hóhérnak, valamint az általa vezetett kivégzőshow-knak. Ezeket kiváltságos alapon, Lothár ajándékának köszönhetően az első sorból szemlélheti három gyerekével egyetemben. Idővel a boszorkánynagymamát alakító, de fiatalos külsejű Murányi Tünde is megérkezik a házba, hogy bájitalának dramaturgiai erejével bonyolítson a helyzeten. Őt követi a király féltékeny felesége cigányasszonynak öltözve, a bérgyilkos Kamarás Iván pedig már napok óta ott lakik, és egy szalmabábun gyakorolja a szerepét. És ne feledjük a Döglégy dögös rollját sem: Ganxsta Zolee a saját megkomponált imídzséhez közel eső Lothár hóhért, egyben a falu bőrszerkós szado-bikáját alakítja, akinek útját felröppenő végtagok és epedő asszonyi tekintetek kísérik. A filmet ez a nem túl bonyodalmas, végső soron a pohárnok atyai és hazafii őrző-védő tevékenységére épülő meseszövés viszi a gyereksorozatokból ismert montázs technikájával egyik helyszínről a másikra, hogy a végén a vérpadra is sor kerüljön. Az ominózus színpadon a pohárnok és a király sorsa Lothár varázsital által generált szeretetétől megfordul, mindenki boldog lesz, a főszereplők visszakerülnek a kezdeti helyzetükbe, a király szerelmes lesz a saját feleségébe, Cifka sikereiről pedig tapintatos adatokat közöl a fáma.

Az indulásból vicces szerepeken túl a következő dolgokon kéne nevetnünk: az álöltözetekből és a szereplők részleges tudásából fakadó félreértéseken, egymás elpáholásán, a bájital okozta „véletlen" fordulatokon, a pajzán jeleneteken, meg az olyan szójátékokon, mint a Cifka-cafka. Egy erényöv felmutatása azonban nem feltétlenül ellenállhatatlan humorú gesztus, mint ahogyan a vasszerkezetre irányuló sokadik szétfűrészelési kísérlet sem, hogy a hóhérmesterségre vonatkozó poénokat már ne is említsük. A film a mindenkori burleszktémát, a hatalom és a kisember konfliktusos kapcsolatát forgatja meg, amely a műfaj szabályai szerint bármelyik történelmi korban egyaránt érvényes lehet: a főszereplő a csetlő-botló, a bonyolultabb viszonyokat már nem átlátó, azok közt vakon navigáló családapa, aki ez esetben, kis szerencsével mégis megússza szárazon. A középkor kontextusának kiválasztása merőben esetleges – az a fontos, hogy a néző a szerepeket és viszonyokat önmagára vonatkoztatva ismerjen rá saját környezetére legfennebb az indokolja, hogy jópofa dolog a hóhér szerepében látni Ganxtát, amint sikamlósan élcelődik a boszorkányok rovására.

A Le a fejjel! ezt a komikus színészek által más szerepekben is képviselt és intertextuálisan megidézett humort játssza újra anélkül, hogy valamit is átírna az örök anyós- és feleségviccek hatásmechanizmusán – amitől aztán az az érzésünk támad, mintha a Négy évszak egy hosszabb bohózatát látnánk hóhérokkal meg a méregárus Dolák-Saly Róberttel megspékelve. Szívünkre tesszük a kezünket: nem valami intellektuális fölény mondatja velünk, hogy unalmas. A lelkünk nyitott a szórakozásra, szereti meglátni a nemes egyszerűben is a szépet és a kacagást – és nézői tapasztalatból tudja, hogy Tímár rendezői tehetsége és talán hatásköre is alaposan le van itt butítva –, de fárasztó neki olyan akadályokkal megküzdeni, mint a csontig rágott poénok hada. Nem szórakoztató, inkább fárasztó filmet láthatunk, ha odafigyelünk, nem pedig végigalusszuk a vetítést: és le merem fogadni, hogy ha szabadjára, úgy értem, az improvizálás keretei közé engedték volna a színészeket, akkor talán inkább alakult volna egy jobb humor felé a film. Nem így alakult, de hát ne beszéljünk tragédiáról, nem lesz kötelező tananyag belőle, aki meg akarja, az úgyis megnézi.

A Le a fejjel! egy üzleti tevékenység produktuma. Ezzel nem szeretnénk azt állítani, hogy a magyar filméletben ne volna meg a helye és a közönsége, és ebben semmi nóvum nincs, filmek ezreinek ez a számítási alapja. Ennek elvileg nem kellene szükségszerűen kizárnia a szórakoztatás minden esélyét, ahogyan itt megesik. Ha van ugyanis valami vicces bája a Le a fejjel!-nek, akkor nem a történetből, és az amúgy sem túl humoros helyzetek végletekig való túljátszásából, hanem magából a marketingstratégiából fakad: a filmet úgy reklámozzák a magyar komédiásélet nézőfedezetű neveivel, mintha csupán annyiról lenne szó, hogy a leperkált belépőjegy áráért megtekinthetjük a nagyokat, mégpedig, de ez már mellékes tény: mozgás közben és középkori kosztümben. Mert nagyjából ennyi lényeg történik a kilencven perc alatt.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.