A király pékje

Pernille Fischer Christensen: En familie / Egy család

Az Egy család a kérdések filmje: menni vagy maradni? Hogyan lehet elfogadni a halált? Meddig tart a lelkiismeret és a kötelesség? Hol a határa a másik befolyásolásának? Pernille Fischer Christensen meggyőzően teszi fel őket, ám a film végére a nézőben legalább ennyi kétely marad.

Pernille Fischer Christensen rövidfilmekkel kezdett az ezredforduló környékén, majd 2006-ban jelentkezett első egész estés darabjával, a Szappanoperával. A szakítása után transzszexuális szomszédjával egyre közelebbi kapcsolatot ápoló ifjú hölgy története után két évre egy magányos tánctanárnő és egy sötét múltú szerelő viszonyát vitte vászonra (Táncosok). Művei jellegzetes példái a kortárs dán mozgókép – a dogmaörökségből sokat merítő – első számú exportcikkének: szűk térre szabott, néhány szereplővel operáló és az emberi konfliktusokra koncentráló drámáknak.

Kép az Egy család című dán filmből

Mindebben nem különbözik harmadik filmje, a tavaly Berlinben FIPRESCI-díjjal jutalmazott Egy család sem. A szüzsé szerint Ditte, a fiatal galériásnő visszautasíthatatlan állásajánlatot kap New Yorkból, de az ajánlattól még nála is jobban beindul a lány képzőművész szerelme. Az állás és az utazás rögtön az első jelenetben felvetett problémája azonban fokozatosan a háttérbe szorul, hogy a helyét átvegye az Egy család központi kérdése: a halálhoz való viszonyulás, illetve általában az elszakadás kérdése. Christensen az első felvonásban felvázolja Ditte családjának múltját és jelenét: a Rheinwald-família generációkra visszamenőleg Dánia messze földön híres pékségét üzemelteti, ők a királyi udvar beszállítói; a nőfaló, munkamániás apának (Jasper Christensen nehezen felejthető játéka) a mindenét jelenti a kenyérsütés, ám nem így az árnyékában felnövő gyerekei és újdonsült felesége. Ditte mégis kivételes helyet foglal el apja rangsorában, egyedül őt veszi komolyan. Érthető tehát, hogy ő az a karakter, aki kiváltképp hangsúlyos egy olyan határhelyzetben, mint apja haldoklása, ráadásul a szituáció még élesebb a New York-i ajánlattal, amelyet vissza kényszerül utasítani.

Kép az Egy család című dán filmből

Ehhez képest talán kissé meglepő lehet, hogy e történet igazi drámai alakja valójában a haldokló családfő, a feszültség pedig mindenekelőtt az apa és lánya közti ellentétből fakad (Ditte végül visszautasítja a pékség irányítását is). Bár Christensen nem tipizál, hanem egyénített figurákkal dolgozik, a két jellem mögött mégis érezhetően két típus feszül egymásnak: a családi tradíciót jelképező apa és a saját életét élni akaró gyerek. A kettő közül az előbbi bír nagyobb drámai erővel, ennek az apának és ennek az arcnak ugyanis sorsa van. Benne van a 300 éve fennálló pékség alázatos vezetése, az átdolgozott éjszakák és elfogyasztott nők sora. Ez az apa nem ismeri a finomkodást, a meghunyászkodást és a vesztést, most azonban el kell veszítenie a meccset a halállal és a lányával szemben.

Kép az Egy család című dán filmből

Az Egy család legfőbb érdeme az apafigura végtelenül precíz és érzékletes megrajzolása (a film legemlékezetesebb jelenetében egyetlen mozdulattal morzsolja szét a kórházi ágy szélére készített zsömlét), a Dittével való konfliktusa viszont sajnos jóval több potenciált rejt annál, mint amennyire ki van élezve. Christensen és állandó forgatókönyvírója, Kim Fupz Aekson persze tudatosan teszik meg Dittét főhősnek és halmozzák a szélsőséges helyzeteket körülötte, hogy minél több választás elé állíthassák és minél több kérdést vethessenek fel, ám könnyen úgy érezhetjük, az alkotók – és velük együtt mi is – elvesznek a felmerülő problémák közt. Egyszerre akarnak a halálról, a családi kötelékek és a felelősség súlyáról, valamint a párkapcsolatról beszélni, de ennyit nem bírnak. Teljesen kilóg a film szövetéből (és hiteltelen is) az abortuszszál (a New York-i munka miatt elvetetett gyerek), amely itt-ott felbukkan a cselekmény folyamán, de már akkor zavart kelt, amikor az első jelenetek egyikében a fiatal pár boldogan konstatálja, hogy a terhességi teszt eredménye pozitív, majd a lány annyit mond: „azt hittem, biztonságosan csináljuk. Szintén zárvány a történetben Ditte és barátja rezignált kapcsolati számvetése, megint csak az eltúlzott problémafelvetés miatt.

Kép az Egy család című dán filmből

A film fontos részsikere, hogy mindegyik családtag befut egy fejlődési ívet a játékidő 110 perce alatt, az új házasságból származó kamaszlánytól Ditte szerelméig minden, a haldoklása történő reakció kisebb-nagyobb jellemváltozást okoz. Christensen e változásokat többnyire finom jelzésekkel, minden pátosztól mentesen tárja elénk; nagy kár, hogy a legjelentősebb mellékalak, az apa új felesége erőteljes átalakulása nem következik a figurájából, így pedig nem válik súlyossá. Hasonlóan hiteltelenítő két, dramaturgiailag hangsúlyos pont elbagatellizálása: a tetőpontot, az enyhe szépelgése ellenére is megrendítő haláljelenetet ostobán döngicsélő dallamok követik, mialatt a halott öltöztetését látjuk; a búcsúebéd utáni záró képsorokon Ditte és fiúja szeretkezésbe kezdenek, s mindkettőjük arcán enyhe mosoly jelenik meg, végletesen elidegenítve az addig látottaktól.

Kép az Egy család című dán filmből

Az Egy család egy érzékeny és tehetséges szerző útkeresésnek harmadik állomása, amely számos érdeme ellenére sem taglózza le nézőjét: zavaróan sok kérdéssel áll elő, majd hagyja őket mind függőben, ráadásul némely ütős pillanatot saját maga csap agyon. Ez utóbbi aligha megbocsátható.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.