Vendégségben Bennfenteséknél

Charles Ferguson: Inside Job / Bennfentesek

Végre egy dokfilm, ami kiveri azt a húgykövet az összeesküvés-fantaszták fejéből, amit a Zeitgeist című, féligazságokkal és logikai infantilizmusokkal operáló förmedvénysorozat nagy műgonddal odahelyezett.

Amikor azt halljuk, hogy „nemzetközi pénzpiac”, sokunknak joggal szorul össze a szíve. A nagy tömegek számára a hitel, a kamat és az illeték még viszonylag könnyen érthető fogalom, de ha eleresztik a gyeplőt a gazdasági hírekben, akkor – valljuk be – inkább átkapcsolunk valami Isaura-klónra, minthogy jól megijedjünk attól, amit amúgy sem értünk. A bank-pénzügyi elitet tehát tudatlanságunkban némi gyanakvással szemlélni teljesen természetes, hiszen amit ők vágnak, az nekünk sokszor csak lázas hadoválás. Attól viszont, hogy valamihez nem értünk, nem jelenti azt, hogy át leszünk vágva. Valaki viszont mégis átvágta az egész világot. Erről szól ez a frissen Oscar-díjazott dokumentumfilm, ami nemcsak hogy teljesen közérthetően mutatja be a válság fő okait, hanem egy-egy beszélgetésben revansot is vesz, megdorgál, fricskákat oszt különféle előkelőségeknek. Emellett dimanikusan viszi végig a sokszor mit sem sejtő nézőt a múlt és jelen politikai-gazdasági eseményein.

Kép az Inside Job című dokumentumfilmből

A történet egy lombikban kezdődik. Ott ül a lombikban a varázslatos Izland, az az ország, amely több szempontból – így gazdaságilag is – a posztmodern csoda egy markánsan jó példája. Ezt követően Izland kormánya valamilyen okból kifolyólag hirtelen elkezdi hanyagolni a parányi ország bankszektora fölötti szabályozást, a bankszektor pedig ettől baljósan csodás szárnyakra kap, energikus játékba kezd a belföldről és főleg küldföldről kölcsön vett zsével, ránő az országra, majd undorító kisgömböcként látványosan elrobban, magával rántva ezt a csöpp társadalmat.

No de ez semmi Amerika mellett… – folytatódik a történet és a „demóból” kilépve át is ugrunk a kétezres évek New Yorkjába, ahol javában tart az egyesek számára hihetetlen profittal járó big time. Egészen addig, míg a Lehman Brothers nevű, változatos pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó befektetési bank 2008. szeptember 15-én csődöt nem jelent.

Kép az Inside Job című dokumentumfilmből

Ettől a pillanattól kezdve Charles Ferguson, a rendező átadja a szót a személyeknek. Egyértelmű (illetve kevésbé egyértelmű) felelősök, az akkori amerikai kormány képviselői, gazdasági elemzők, jogvédők, a nemzetközi pénzügyi piac porondjának különféle táncosai, egytől egyig súlyos VIP-k szólalnak meg olykor bátran, olykor bátortalanul. Nagyrészt három csoportba lehet sorolni őket: azok, akik hibáztak és most szimpatikusak próbálnak lenni és igyekszenek elhatárolódni viselt dolgaiktól; illetve azok, akik (szerencsére diszkréten), de a „na ugye megmondtam”-szerepben tetszelegnek. A harmadik csoport a súlyosan hibázóké, akik fekete képernyőre írott fehér szövegként vesznek részt a beszélgetésben, miszerint „elutasították a stáb megkeresését”. Távollétük viszont szemmel láthatóan nem akadályozza többrétegű és kesze-kusza felelősségük bemutatását, a szentencia kimondását.

Kép az Inside Job című dokumentumfilmből

Valószínűleg már az is bravúros, hogy rá lehetett bírni ezt a sok igen fontos, és a válság szempontjából rendkívül releváns személyt arra, hogy nyilatkozzanak. Ez a bravúr az Inside Job egyik elképesztően nagy értéke, ami mondanivalójának hitelét teljesen kerekre domborítja. A másik nagy érték a közérthető vonalvezetés, a koherencia, ami a laikus nézőt a film végére valóban felvértezi egy nagy adag önbizalommal arra, hogy a filmet záró felhíváshoz csatlakozzon.

Két egymásra tevődő folyamatról van szó végig, ami által a válság kirobbanásának okai megragadhatók, megérthetők. Az első folyamat annak a pénzügyi lufinak a bemutatásáról szól, ami de facto előidézte a krízist. A 70-es években még egészen csórónak számító Wall Street-i brókerek döbbenetes bevételnövekedése és a bonyolultabbnál bonyolultabb pénzügyi termékek (pl. hitelderivatívák) piacra dobása, majd a velük való spekulálás kéz a kézben halad egészen addig a pillanatig, amíg a 2000-es években ki nem teljesedik. A folyamatnak a lufi eldurranása vet véget, aminek a globális hatásait felmérve elkeserítő adatokat könyvelhetünk el.

Kép az Inside Job című dokumentumfilmből

A második folyamat a válság sikerittas főszereplői erkölcsének, moráletikai világának alakulását ragadja meg. Ha segitségül hívjuk Lawrence Kohlberg erkölcsi fejlődéselméletét egy pillanatra, akkor hamar rájövünk arra, hogy embereink bizony nem álltak a helyzet magaslatán erkölcsileg. Ez a jelenség pedig igen elterjedt volt a Wall Streeten. Kvázi-legális utakon, protokollpénzen prostituáltakat és kokaint vásároltak számos alkalmazottuk számára, miközben teljesen önérdek-orientáltan erőszakolták meg a globális pénzügyi rendszert. Nos, ez valóban big time... Élvezz lokálisan, nyerj globálisan! – lehetne levonni a következtetést.

Erre a két folyamatra tevődik rá – mintegy bónuszként – az, ami az ős-okra kíván reflektálni. A film szerint mindez nem történhetett volna meg, ha az USA kormánya nem hagyja a piac ilyen szintű és mélységű liberalizációját és nem hagyja, hogy a Wall Street lobbicsoportjai elérjék a piaci szabályozás eszközeinek ilyen mértékű brutális megnyirbálását. A kormányt tehát rászedték, piacliberalizáció pfujj! – valami ilyesmi a végkicsengés, amiben lehet, hogy van valami, viszont vigyázni kell, mert gazdaságpolitikák terén nem biztos, hogy a ló túlsó oldalán a jobb.

Kép az Inside Job című dokumentumfilmből

Ferguson végül megpróbál nyomást gyakorolni (ami bizonyára sikerül is neki az Oscar odaítélését követően), módszere az, hogy a Wall Street-i érdekcsoport és a republikánus Bush-kormány közti, film alatt többször megerősített egyenlőségjelet végül kiterjeszti a demokrata Obama-kormányra is. „Wall Street-kormány van” – mondja a kamerába az egyik jogvédő, azt üzenve ezzel, hogy a mindenkori kormány feltétlenül kiszolgálja a Wall Street-i érdekeket. Ezzel újra aktuálissá teszi a válságtémát és figyelmeztet arra, hogy ez az egész újra megtörténhet, már amennyiben a kedves néző mindezt hagyja.

A végső üzenet erős, átjön. S az Oscarral való jutalmazás megsokszorozza annak erejét – ami által talán valóban lehetséges, hogy társadalmi következménye is legyen ennek a dokumentumfilmnek. A kérdés csak az, hogy milyen?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.