Aki nem testvéred, csak felebarátod

Susanne Bier: Brødre / Testvéred feleségét

A jeruzsálemi születésű Susanne Bier eredetileg építésznek készült, ehhez képest nyolcadik nagyjátékfilmjét mutatták be a 2004-es dán filmfesztiválon. A film eredeti címének jelentése „a fiútestvérek", a magyar cím ettől eltérően mintha valami pikáns francia tízparancsolat-törős mozira utalna: Testvéred feleségét... Az a furcsa, hogy amennyire irreleváns a filmet erre a vonalára ennyire kihegyezni, épp annyira buknak csak erre a vonalra a kritikák is. A dogma-gyanús film családi problémák drámai, nyers, intenzív ábrázolását hozza, aztán megmarad csak „gyanúsnak", érzelmes videótrükk-betétekkel és a háborús téma elmázolásával.

A katonaférj, Michael ENSZ-kiküldetésbe megy Afganisztánba, előtte még új autójával felveszi a hozzá képest a rend perifériáján mozgó öccsét, Janniket, aki most szabadul a börtönből. E két eseményt megünneplendő családi ebéd van, feszült étkezés, Jannik a háború igazságosságát firtatja (ártatlanokat is ölnek), ezzel gyanúba keveri Michaelt nagyobbik kislánya előtt, de hamar letorkolja a nagyapa, miszerint más dolog egy országot felépíteni, és más naplopóként bankot rabolni.

A Janniket alakító Nikolaj Lie Kaast a Hogy szeretsz?-ből és a Rekonstrukcióból ismerhetjük, Ulrich Thomsen (Michael) a Születésnap és Az örökség sztárja volt, az illető feleség pedig nem más, mint Connie Nielsen a Gladiátorból és a Sötétkamrából. Az ő nagyon drámai alakításukban gyönyörködhetünk a film során, illetve ott van még a két kislány, akiket nem tudni, hogy, de ugyancsak nagyon plasztikus játékra sikerült rávenni. A dogmától eltérő, és inkább egy női paperback regényre jellemző módon túl sok apró részlettel és a legfontosabb mondatok, események finom kihagyásával gördül előre a történet, Michael elbúcsúzik szeretett gyermekeitől és feleségétől, látjuk őt, amint katonaruhában utazik, illetve Sarah-t, amint Drogerie Markt-reklám outfitben bevásárol, utazik a buszon, sétál, aztán Michael felhívja egy katonai készülékről, rossz itt az összeköttetés – hohó –, és tényleg meg is szakad a mobilkapcsolat. Michael egy kurvákat hiányoló katonáját rekcumozza épp, amikor lelövik a gépüket, az nagyon szép ívben beleesik egy folyóba, a kamera pedig hosszan követi a felszálló fekete füstfelleget. Mintha tényleg felszabadult volna valami gonosz; igen jelentésgazdag kép lenne, ha nem ágyazódna be egy ennyire infantilis folytatásba.

Otthon: halálhír, sírás, kitartott képek, amint Sarah és a két kislány dizájnos lakásukban szomorúan fekszenek az ágyon. Jannik kicsit későn kerül elő részegen, de akkor komolyan megrendül, körbelátogatja a rokonokat, az apja morgására, hogy nyavalygás helyett legalább tenné rendbe ezt a helyet, mesterembereket fogad, és kiépíti Sarah konyháját. Emiatt persze sokat van ott, a kislányokkal együtt festenek, együtt kergetőznek, újabb és újabb boldogság-illusztrációk követik egymást a filmvásznon. Közben Sarah-val sokat sírnak egymás vállán Michaelért. Sarah-t szülinapjára Jannik és a két lány egy biciklivel lepi meg, mikor a lányok már visszarohantak tortát enni, Jannik és Sarah megcsókolják egymást, majd másnap kölcsönösen bocsánatot kérnek, és több már nem történik.

Közben Michaelt a folyó partján élve találja meg egy afgán csapat, és fogolyként ugyanabba a tömlöcbe kerül, mint az a radartechnikus fiú, akinek a keresésére eredetileg elindult. Nap nap után a sivatagi kőtömlöcben, kint fegyveres turbános alakok, Michael szenvedő kék szeme közelről, többször átjátszva Sarah tőle messze szenvedő kék szemébe. A radaros fiú ideges, sír, Michael vigasztalja, megígéri, hogy kiszabadulnak, de mivel a fiú nem bizonyul hasznosnak fegyverhasználati útmutatóként a fogvatartók számára, míg Michael igen, hősünket az elé a választás elé állítják, hogy vagy megöli fogolytársát, vagy mind a ketten meghalnak. Előbb eldobja a kezébe nyomott vasrudat, de aztán a homlokának szegezett pisztoly hatására ordítani kezd, és a rúddal agyonveri a radaros fiút. Nem sokkal később mentőalakulatok érkeznek, lelövik az összes arabot, hősünk kiszabadul, egy kórházban nyilatkozik, hogy senkivel nem találkozott a többi fogoly közül, aztán már a boldog családi viszontlátást láthatjuk a repülőtéren.

Hazaérve persze Michaelt nyomasztják az emlékek, a feleségét és a családja körül tevékenykedő, megjavult Janniket figyelve pedig gyanút fog, nem volt-e ezek között valami, amíg őt halottnak tudták. Kedvesebb, majd egyre durvább vallatások következnek, míg az egyik kislány egy családi protokollebéden „apa hülyeségein" felháborodva elkiabálja magát, hogy anya Jannikkel akar dugni, nem apával, mindig Jannikkel dugnak. Az eset kínosan demokratikus elhallgatása után is világos, hogy nem ez a helyzet, a kislány később bevallja, hogy azért tette ezt, mert jobban szeretné, ha az apja helyét Jannik foglalná el.

Ez lehetne például egy nyers, drámai pillanat, mikor az elfojtások a gyerek révén szakadnak fel, vagy egy gyerek tisztánlátása megmutatkozik, de hát hogyan lásson a néző hatásvadászatnál mélyebb valamit egy olyan kislány megnyilatkozásában, aki a hatvanas évek lélektani drámáinak gyerekmellékszereplőihez hasonlóan kizárólag hintázás közben, felszabadultan nevetve, illetve ágyban, vigasztalás közben látható. Illetve egyszer palacsintát sütnek a lányok, hogy az anyjuk ne legyen szomorú, tehát a palacsintával labdáznak, hangosan nevetve, a napsütötte, formatervezett konyhában. Az már sajátos körbeérése lehet a jóléti szálnak a kelet-európai szemben, hogy ezekhez a képekhez rögtön a reklámozott mosóport is odaasszociálom.

Szóval a feszültség Michaelben és a családban egyre nő, Michaelnek a vallomás kicsikarására tett kísérletei némaságba fúlnak. Egyre csúnyább kirohanásai vannak, bántalmazza Sarah-t, végül Jannik menti meg tőle a családját, Michael meg börtönbe kerül. „Nem tudjátok, min mentem keresztül, hogy visszajöhessek hozzátok!" – kiabálja, amikor kitör. A börtönben meglátogatja Sarah azzal, hogy ha nem mondja el, mi történt a fogságban, soha nem látja őt többet. Itt talán egy önfeláldozó, szeretetteljes aktusról van szó, ahol a nő akkor is a férje megmentésén dolgozik, ha már nem őt szereti. Ez szép, csak annyira eltolódnak a hangsúlyok a hatásos részekre, annyira „finomra" van hagyva ez az összefüggés, hogy inkább egy dramaturgiailag suta megoldásnak tűnik, semmint a dráma szerves részének. Ami a lényeg, Michael sírni kezd a felesége ölében az ilyen filmvégi látogatásokkor elmaradhatatlan padon, fa alatt, naplemente előtt, és – figyeljék ismét a finom kihagyást! – azt ismételgeti: „Kicsi fia volt! Kicsi fia volt!"

Ezt a történetet a film hivatalos honlapján található szinopszis családi drámaként mutatja be, ami abból fakad, hogy mikor Michael áldozatként a fogságból hazatér, otthon már semmi sem a régi. Pontosabban a fogságban történtekre utaló rész angolul így hangzik: „traumatized by being held prisoner", a magyar adaptációk pedig „az afgán hegyekben fogva tartott, agyonkínzott Michael"-ről beszélnek. Eleinte csak meglepődtem azon, hogy egy demokratikusan agyonnevelt országban hogy lehet ennyire sematikus képet eladni a közel-keleti színtérről. Hogy a szereplők ennyire nem veszik észre, hogy milyen világban élnek, hogy a rendezőnőtől távol áll a leghalványabb reflexió arra, hogy a filmjében szereplő, jól lakberendezett családi idillnek bármi köze is lehet a közel-keleti konfliktushoz, az „országépítő" beavatkozást nem említve akár például az új családi autóban elégetett benzin formájában – mindezt tekinthetjük úgy, hogy ez egy nagyon egyszerű film, amiben csak egyszerűen meghatározott színterek vannak. Az azonban már szöget üt az ember fejébe, amikor a különböző kritikákban Michael története túlnyomóan szenvedéstörténetként szerepel, s a teljes hangsúly arra helyeződik, hogy a távolléte alatt átalakult családi konfiguráció hogyan fog kibogozódni. Itt lesz fontos, hogy a hivatalos bemutatóban is „traumatized by being held prisoner" és „agyonkínzott" szerepel. Ezek a kritikák tág értelemben ugyanabból a kultúrkörből és helyszínről érkeznek, mint a film. Lehet, hogy kitapintható itt valami összefüggés, miszerint a film infantilizmusát a befogadáskészséggel folytatja- hegyezi ki a családi, személyesített (a sajtó bulvárosodására használt műszóval: tabloidizált) viszonyokra, s ezek tágabb összefüggéseit pedig, miközben látszólag bevonja, gyakorlatilag éppen hogy elmaszatolja?

A filmben dokumentarista stílusban felvett képeket látunk egy afgán táborról. Az afgán katonák durván bánnak a foglyokkal, persze csak addig, amíg mind szörnyet nem halnak a felszabadító csapat fegyverei által. Az a fegyver sem afgán gyártmány, amelynek működését Michaelnek meg kell nekik mutatnia. Továbbá azt látjuk, miként veri halálra fogolytársát Michael egy vasrúddal. Ehhez képest a szinopszis agyonkínzásról beszél. Azt fogja össze egy, már átlátszatlan fogalomba, amit a film nézői saját szemükkel láthattak. Itt már nehéz a filmen belüli nagyon egyszerű világra, esetleg csak ezt kereső nézőkre vonatkoztatni ezeket a viszonyokat. Ha arra gondolunk, hogy (mint belső problémák bűnbakjára is) miként tereli egy nyugati diszkurzus a figyelmet a bosszúállás hasonlóan átlátszatlan fogalmára, s miként képes ez a fogalom újra meg újra elfedni a helyszínről közvetített dokumentumképeket, ezzel a párhuzammal nehéz kezdeni bármit is a film érdekében.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.