Hallgatnak a fegyverek

Interjú Jeff Nichols filmrendezővel

A fiatal amerikai elsőfilmes Jeff Nichols külföldön már sok elismerést bezsebelt Fegyverek és emberek (Shotgun Stories) című filmjéért, melyet a kritika is nagyra értékelt. A film a 15. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál jóvoltából volt látható Budapesten, ahová Nichols is elkísérte.

Az európai kultúrában elsősorban a háborús konfliktusok során vagy a gengsztervilágban kapnak szerepet a lőfegyverek, míg az Egyesült Államokban szinte nap mint nap hallani, hogyan került elő a puska a szomszédok közötti viszály rendezésére, házastársi civakodásoknál vagy éppen az iskolákban, egyetemeken. A liberális fegyverviselési törvénynek köszönhetően a tűzharcok már rég kiléptek a bandaháborúk és a katonai akciók keretei közül és gyakorta a mindennapi élet szülte konfliktusok megoldásának is eszközeivé válnak. Jeff Nichols-szal Budapesten beszélgettem.


Hallom, éppen városnézésből jössz. Hogy tetszik Budapest?

Igen, és hála a fesztivál csapatának, bár csak másfél napja vagyok itt, de már ez alatt is sikerült elég sokat látnom ebből a gyönyörű városból. Mióta a 2007-es Berlinálén bemutatták a filmemet, rengeteg helyen megfordultam vele, de a nagyobb fesztiválokon elveszettebbnek érzi magát az ember. Gondoskodnak az utazásáról és a szállásról, a kényelemre nem lehet panasz, de a helyet bizony magadnak kell felfedezned. Éppen ezért legtöbbször csak a hotelszobámban kuksolok, mert jet-leg-től szenvedve nem sok kedve van az embernek egyedül nekivágni egy ismeretlen nagyvárosnak.

A kritikusok világszerte vevők voltak a Fegyverek és emberekre. Idefelé a vonaton a Sight and Sound e havi számában is egy elismerő kritikára bukkantam. Mi a helyzet a közönséggel? Elsősorban az európai közönségre gondolok. Nálunk kicsit más a helyzet, már ami a fegyverviselést és ennek következtében a fegyverekhez való viszonyulást illeti.

A jó kritika mindig jólesik az embernek, de a közönség elismerése is rendkívül fontos. Voltak bennem aggályok, hiszen ez a film nem a megszokott dirr-durr piff-puff leszámolós akciómozi, sőt akciófilmnek sem nevezhető, még véletlenül sem, meg aztán a várva várt nagy a lövöldözéses leszámolás is elmarad. Igazából nem is arra voltam kíváncsi, hogy csalódottak lesznek-e az emberek, vagy éppen ujjonganak majd, hogy elmaradt a vérfürdő, hanem hogy megértik-e mennyire része a kultúránknak, elsősorban a Délnek a fegyvertartás, de mégis vannak, akik hisznek abban, hogy békésebb úton is lehet rendezni a konfliktusokat, és sikerül is nekik. Az elsődleges célom az volt, hogy békés kiutat mutassak a megoldhatatlannak látszó ellentétekre. Nincs az a család, vagy közösség, ahol ne adódnának problémák, érdekellentétek, a kérdés csak az, miként tudjuk rendezni azokat. Amikor elkezdtem írni a történetet, két dolog járt a fejemben. Egyrészt a körülöttem lévő világban kialakult konfliktusok, hogy hogyan is lehetne azokat rendezni, másrészt mindig is szerettem volna arról a helyről filmet készíteni, ahol felnőttem ,és azokról az emberekről, akik  a mai napig körülvesznek.

A konfliktusokra visszatérve – azon gondolkodtam a film közben, vajon nem túlságosan felnagyított-e az alaphelyzet… A testvérek közötti viszály mintha kissé eltúlzott lenne.

Mindenképpen erős indulatokról, gyűlöletről és rivalizálásról szól, ami az immáron halott apa viselkedésében gyökerezik, aki elhagyta fiait és feleségét, hogy új családot alapítson.

Igen, de sokan jövünk csonka családból a magunk tüskéivel, de ritkán fajul ilyen gyűlöletté a régi család és az új családból származó gyerekek rivalizálása. Vagy ez a déli államokban természetes? Mennyire mások arrafelé manapság az erkölcsök?

Ha nem is természetes, de jellemző. Persze szerintem egy New York-i környezetben ugyanúgy működhetne a történet, vagy Európában is, hiszen testvérek – még inkább féltestvérek – közötti féltékenység, rivalizálás mindenütt van. Az alapvető emberi érzések mindenütt ugyanazok. Az viszont tény, hogy Délen nagyobb nyomatékot kap mindez, mivel ott a mai napig konzervatívabb nézetek uralkodnak. Nem feltétlenül rossz értelemben, de mintha visszalépnénk egy kicsit az időben. A déliekben a mai napig van valami „nemesség”, hagyománytisztelet és az, hogy körömszakadtáig ragaszkodnak az elveikhez. Itt az emberek igazságérzetével nem fér össze, hogy ne mondják ki valakiről, milyen ember is volt valójában, még ha az illető temetése is ez az alkalom. Mifelénk elképzelhetetlen, hogy úgy hantoljanak el valakit, hogy dicshimnuszokat zengnek róla, miközben éppen az ellenkezőjét érdemelné. A déliek igazságérzete megköveteli, hogy valaki igenis odamenjen, kimondja az igazságot, és ha kell oda is köpjön a koporsóra. Ezek után pedig természetes, hogy ezt az elhunyt családja bosszút álljon azon, aki apjukat meggyalázta és a szertartást tönkre tette. Itt nőttem fel, jól ismerem ezt a mentalitást, ami tényleg oly jellemző az itteni emberekre, mint ahogy a táj is olyan jellegzetes és azonnal felismerhető. Másutt a fák sem olyanok és a naplemente sem.

Little Rock, Arkansas. Ezt a helszínt elég sokat emlegetik a történelemkönyvek …

Az biztos, hogy kitörölhetetlenek vagyunk Amerika történetéből, de nekem ez elsősorban az otthonom. Ismerem a házakat, a tájat, a növényzetet, csakúgy, mint az itt élő embereket. Innen jöttem én és ezt szerettem volna filmre vinni.

Mintha az emberek is nyugisabbnak tűnnének. Naphosszat üldögélnek a tornácon, sörrel a kezükben, vagy horgásznak. Legalábbis ez jön le a filmből. Lassúbb arra az élet?

Az tény, hogy nem olyan, mint egy nyüzsgő nagyváros, és ez nem az a társadalmi réteg, amely reggeltől estig rohan, stresszel. A mezőgazdaságban, ahol az emberek nagy része dolgozik, kemény fizikai munka folyik.

Sokan megörökítették már ezt a vidéket és az itt élő embereket az irodalomban is. Az amerikai irodalomtörténet a mai napig különösen nagy jelentőséggel bíró fejezete a Dél irodalma. Rád mennyire hatottak?

Csodálatos íróink vannak, akiknek a hatását le se tagadhatnám. Carson McCullers, Flannery O’Connor, William Styron és Twain is, akit majdnem kifelejtettem, nem is beszélve a napjaink déli irodalmáról, ami a kedvencem. És persze Shakespeare, akinek a drámáiban ugyanazon értékek jelennek meg és diadalmaskodnak, mint Délen. Imádok olvasni, ez a legkedvesebb hobbim.

Shakespeare-nél is van vér és erőszak…

Igen, de örökérvényű erkölcsi mondanivalóba ágyazva, ami a mai napig érvényes. Nem véletlen, hogy ő az az író, akit minden korban és minden helyszínre át lehet ültetni, mert a mondanivalója univerzális. Ugyanaz az erkölcsi nemesség jellemzi a hősöket, mint amivel a saját hőseimet is fel szerettem volna ruházni.

Nálad mégis elmarad a vérengzés. Csak építed a fesztültséget, szinte tűkön ülve várjuk a nagy összecsapást. Ami ezúttal mégiscsak elmarad.

Nem tagadom, hogy ez volt a célom, de amint mondtam, fontos hogy megmutassam, a legkiélezettebb helyzetekben is van békés megoldás. Az erőszak csak erőszakot szül, abból sosincs kiút. Muszáj megtörni ezt a kört.

A cím magyar fordításában és az eredetiben is szerepel a fegyver szó, mégis a film utolsó egyharmadáig nyoma sincs a puskáknak. Kicsit olyan ez, mint Spielberg cápája: tudjuk, hogy elő fog kerülni, de csak jóval később és főképp akkor bukkan fel, amikor nem számítunk rá. Tudatosan építetted úgy a cselekményt, hogy a film utolsó harmadáig véletlenül se kerüljenek elő a fegyverek?

Örülök, hogy felhoztad ezt, mert én is a feszültségkeltésnek erre a formulájára építettem. Nem akartam fegyvereket lobogtatni, míg valóban nem érkezik el a cselekmény arra a pontra, amikor ez elkerülhetetlennek tűnik. Szerettem volna fokozni a várakozást a nézőben, ráadásul így jobban átérezhető annak a súlya, amikor a legbékésebbnek tűnő testvér, a helyi suli ifi csapatának kosárlabdaedzője eljut arra a pontra, hogy nem tűrheti tovább a kialakult helyzetet, és ő maga veszi kézbe a dolgokat. Lehetett volna persze, hogy ezen a ponton őrült mészárlásba és vérfürdőbe fordul az egész. Egy tollvonással kinyírhattam volna mindenkit, de ez nem oldotta volna fel az addig épített feszültséget. Nem hozott volna megoldást a konfliktus kiváltó okára. Akkor csak véget ért volna a film, de nem nyert volna igazi értelmet és feloldást. A kulcsmondat Boy szájából hangzik el „véget vetek ennek a dolognak” – mondja, amit komolyan is gondol, ahogy én is, de ez csak a gyűlölködés és nem az ellenfelek kiirtásával valósulhat meg

Még a beszélgetésünk elején említetted, hogy saját környezetedről és a körülötted lévő emberekről akartál filmet készíteni. A helyszín adott volt, de mi a helyzet a szereplőkkel?

Vannak közöttünk színészek és amatőrök. A főhőst, Son Hayest alakító Michael Shannon nálunk eléggé ismert színész. Karakteres arcának köszönhetően már több mint 30 produkcióban szerepelt. A Shampoot alakító fiú G. Alan Wilkins, egy helyi garage punk banda zenésze, most először állt a kamera előtt. Kicsit aggódtam is miatta, de jól oldotta meg a feladatát.

És a költségvetés? Tudom nem illik a piszkos anyagiakat firtatni, de annyi sztorit hall az ember olyan amerikai függetlenfilmesekről, akik ha kell vért adnak, diákhitelt vesznek fel, elzálogosítják a házukat és ki tudja miféle trükköket vetnek be, hogy megvalósíthassák filmes álmaikat. Mi a te történeted?

Vért nem adtam, de az én életem is benne van ebben a filmben. Kölcsönkértem a szüleimtől, barátaimtól, diákhitelt vettem fel és persze az autómat is el kellett adnom. Sok segítséget kaptam mindenfelől, legyen az anyagi, vagy másféle segítség, de tisztában vagyok vele, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt. Ekkora szívességet nem kérhet az ember kétszer.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.