Ha tombol a szenvedély…

Mick Davis: Modigliani

A Modigliani is azokhoz a művészfilmekhez (művészek életrajzi filmjei) sorolható, amelyek a romantikából átörökített kliséinket fejlesztik tovább, ahol a művész kicsapongó, önpusztító, minden társadalmi normára fittyet hány, mivel más szabályok érvényesek rá, őrülete pedig mítosszá avatódik.

A művészélet közhelyeit felsorakoztató életrajzi filmek sajátja, hogy nagyban támaszkodnak az anekdotikus epizódokra. A skót származású forgatókönyvíró és rendező, Mick Davis is ezt a nonkonformista zsenifigurát próbálta feltámasztani, Modiglianit az ópium és az alkohol rabjaként mutatja be, aki a kávézóban az asztal tetején táncol, szenvedélyes szerető és vitapartner. A művészekről készült életrajzi filmek, függetlenül attól, hogy íróról, festőről vagy zenészről készültek, legtöbbször sematikusak, mert nem tudnak túllépni bizonyos kliséken. Kelléktárukból kihagyhatatlan a reményteli vagy szomorú gyerekkor, a női rajongók és az ihlet görcseit bemutató képek. Ezek nagyrésze a Modiglianiban is megtalálható, itt az egyik leggörcsösebb vizuális klisé a vásznak előtt ecsettel a kezükben szenvedő festők jelenete volt, amely némi groteszk beütést sem nélkülözött.

Mick Davis: Modigliani

A film két szálon bonyolódik. A Picassóval folytatott gyerekes versengés az egyik vonal, melynek kiteljesedése a La Rotonde-ban játszódó jelenet, amikor az egyik legrangosabb párizsi kiállításra jelentkeznek. A jelenetből hiányzik a beszéd, talán ez teszi hitelesebbé a feszültséget, a párbeszédek egyébként sem a legsikerültebb részei a filmnek, rengeteg elcsépelt szöveggel találkozhatunk, pl. „Szeretem, amit az eső mond...", vagy „akkor festem meg a szemeid, mikor megismertem a lelked". A barátok körében csak Módiként ismert festő, Picassóval ellentétben nemcsak a művészi kihívásra válaszolva jelentkezik a vetélkedőre, hanem állandó nyomora is erre készteti.

Mick Davis: Modigliani

A másik szál a Jeanne Hébuterne-nel (Elsa Zylberstein alakítja) való, tragikus végkifejletű románcot mutatja be. A francia katolikus lány családja, főként a bigott apa ellenzi az olasz zsidó festővel való házasságot, első gyerekük megszületése után azonban Jeanne végleg Modigliani montparnasse-i odújába költözik, vállalva ezzel a kitagadást. Természetesen itt is tetten érhetők a romantikus klisék, mindketten tragikus figurák, helyenként szinte nevetségesen eltorzítva ebbe az irányba. A pár egyik tagjáról sem tudhatunk meg túl sokat a találkozásuk előtti időszakból, hasonló módon a rendező szinte egyáltalán nem foglalkozik a festő 1919 előtti életével; történik néhány halvány utalás a gyerekkorra, teljesen elmarad viszont a művésszé válás folyamatára való legcsekélyebb hivatkozás is, és arra sem kapunk választ, hogy (az ópiumon kívül) mi táplálja azt a rengeteg szenvedélyt, ami munkásságát, illetve a Jeanne-nal való kapcsolatát is irányítja.

Mick Davis: Modigliani

A történet tehát a művész halála előtti évben játszódik (a legutóbbi, Jacques Becker által rendezett Modigliani-film is ezt az évet dolgozza fel, mely a festő életének mélypontja volt), amikor Modigliani ideje nagy részét a korabeli Párizs meghatározó művészegyéniségei, Diego Rivera, Gertrude Stein, Jean Cocteau, Maurice Utrillo, Frida Kahlo és nagy riválisa, Picasso társaságában tölti. A társaság bemutatása is a művészélet közhelyeinek megfelelően történik, a művészi életformáról alkotott hedonista elképzeléseinknek tesz eleget, ennek ellenére hiányzik a hajtóerő a felhőtlen mulatozások bemutatásában. A kortárs művészek jelenléte pedig szinte mellékes, többnyire csak a díszlet színesebbé tételéhez járulnak hozzá, főként pedig a Picasso és Modigliani közötti teret hivatottak kitölteni. A két művész közötti konfliktus nevetségesen kiélezett. Szintén nem a legsikerültebb a Renoirral való találkozás jelenete, a mitizáló tendencia itt is erősen érvényesül, a művész-zseni mégsem kelti fel különösebben érdeklődésünket, és Modiglianiban sem ébreszt legyűrhetetlen munkavágyat.

Mick Davis: Modigliani

A társaság többi részéhez hasonlóan a címszerepet alakító Garcia sem mindig meggyőző a forróvérű festő szerepében. Hiányérzetünk támadhat, lehet, hogy nem tudunk meg (sokkal) többet Modiglianiról és a két világháború közötti Párizsról, mint amennyit a film előtt tudtunk, ami persze nem kizárólagosan a színészek hibája. A recept viszont működőképesnek tűnik, különben miért készülne mostanában egyre több művészi életutat bemutató film {Frida, Iris, Amadeus)? Igaz, ezek a filmek nem kimondottan alkotói folyamatokat igyekeztek bemutatni, és nem csupán olyan életrajzi feldolgozásoknak tekinthetők, ahol az anekdotikus elemek játsszák a főszerepet. Modigliani élettörténete feltehetően tartalmaz elég olyan motívumot, amely a túl magyarázás, a romantikus művészzseni kliséi nélkül is egy film inspiratív témája, tárgya lehetne. A rendező azonban minden jelenetben biztosra akar menni, túlrajzolja az önmagában is erős történéseket, tovább szaporítva a giccses művészéletrajzi filmek sorát.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.