Az úri hobbi

Beszélgetés Xantus Gábor rendező-operatőrrel

Xantus Gábor apai ágról örökölte a természet szeretetét, a filmezést pedig a celluloidszalagos, felelősségteljesebb időkben tanulta. A természetfilmezés jelentett már számára egyedüli megélhetést és úri hobbit is. A rendező-operatőrrel Juhász Ágota beszélgetett két utazás között, kolozsvári otthonában.

Honnan a vonzódás a természetfilmhez?

Szerencsés helyzetben születtem, egy olyan időszakban, amikor Romániában a film – elsősorban a dokumentum- és természetfilm – a kezdeteit élte, és viszonylag rövid idő alatt egészen magas szintre jutott el. Arról van szó, hogy az akkor Bukarestben működő Alexandru Sahia Filmstúdió, ami kimondottan és kizárólagosan dokumentumfilm-stúdió volt, elkezdte a nagydokumentumfilmek gyártását 35 mm-es filmre. Az egyik ilyen film tudományos forgatókönyvírója az apám volt.

Ő tanár volt egyébként?

Igen, földrajz-természetrajz szakos tanár, viszont közel állt hozzá a film, olyannyira, hogy volt neki is akkor egy kis nyolcas filmfelvevőgépe. Ő volt az azóta is klasszikusnak számító, Retyezát című egészestés természetfilm egyik főmunkatársa. Ez mozifilm volt, 1956-ban készült, és 1957-ben mutatták be. Tehát gyerekként, sőt kisgyerekként a film vonzáskörébe kerültem. Egyrészt a már említett kis 8 mm-es felvevőgép számomra nagy misztérium volt, később pedig néhány nagy filmesdoboz társaságában éltem, amelyek apám dolgozószobájában voltak. Ezek a Retyezát munkakópiáit tartalmazták, nyilván nem tudtuk soha megnézni őket, mert házi körülmények között ez lehetetlen volt. De egyfajta izgalmas és felfedezésre váró köd lengte körül őket, fantasztikus celluloidillatuk volt, időnként beleszagoltam és megnézegettem őket. Valahol ezek voltak a kezdetek, a kezdetek kezdetei.

Nálunk kik foglalkoztak még természetfilmezéssel a kezdetekben? Beszélhetünk erdélyi magyar természetfilmes hagyományokról?

Az ötvenes évek végétől, amikor külön filmstúdió állt a dokumentumfilmesek mögött – ami azóta megszűnt – változott a helyzet, elsősorban a televíziózás miatt. A televíziónak nem volt egy kimondottan természetfilmes szerkesztősége, tehát nem vállalta fel a természetfilmezést olyan értelemben, hogy lett volna egy exkluzív módon csak ezzel foglalkozó főszerkesztősége vagy stúdiója. Voltak kis műhelyek, és néhányan, hogy úgy mondjam, szabad időnkben a filmszerkesztőség égisze alatt készítettünk egy-egy ilyen filmet. A természetfilm alatt én nemcsak kimondottan állatokat, növényeket, élővilágot bemutató filmeket értek – mert az emberek hajlamosak arra, hogy amikor természetfilmről beszélünk, akkor oroszlánokban, csimpánzokban vagy zsiráfokban gondolkodjanak –, hanem tágabb értelemben gondolom el: a környezetleíró és a természettudományok legkülönbözőbb szegmentumait érintő témákat is ide sorolom. Ami idetartozik: a környezetvédelem, a szpeológia vagy a geológia. Ilyen értelemben tágítva a kört szép számmal készültek természetfilmek, de ebből a megközelítésből. Itt említeném meg például Alexandru Szatmari kollegámat, aki általában vadászati tematikájú filmeket készített, vagy őt megelőzően a bukaresti Bartha-házaspárt a Sahia Filmstúdiónál. A Sahiánál voltak külön természetfilmes stábok, hogy néhány nevet említsek itt is: az Aristide Moldovan igazgatósága alatt dolgozó Patakfalvi Ferenc, Jenei Ádám, Tóth Ferenc vagy Placsintár Öcsi. Ők mind természetfilmes operatőrök és rendezők voltak, akik sajnos kikoptak a köztudatból (vagy meghaltak, vagy már nagyon öregek), és az általuk készített filmek valahol az archívumokban vannak. De léteznek ilyen hagyományok. Operatőri pályafutásom egyik legelső állomása az volt, amikor a szakmai mesteremnek tekintett Öllerer Józseffel forgattunk a Szelek barlangjában, fekete-fehér 16-os filmre. Ez volt az egyik legelső természetfilm a Román Televízióban, ami egyben magyar vonatkozású is.

Nagyon sok műfajban és témában alkotsz, de a természeti témák folyamatosan jelen voltak a pályádon.

Megadatott számomra az, hogy a bukaresti televízión belül a nemzetiségi magyar és német adásnál az összes olyan műfajt megtapasztaltam, művelhettem, amelyek a televízióban különböző szerkesztőségekre kiosztva működtek. Voltak olyan forgatócsoportok és alkotók, akik egy életen át csak zenei felvételeket készítettek, vagy csak szociográfiát – mert a megfelelő szakszerkesztőség munkatársai voltak –, vagy csak híradót. A magyar és német szerkesztőségben tulajdonképpen az egész televízió sűrített koncentrátuma benne volt, minden műfajban kipróbálhattuk magunkat, és gyakorolhattunk. Ez rendkívül jó iskola volt. Ezen belül nyilván voltak preferenciák – én a természetfilm felé fordultam. Tulajdonképpen a legelső filmem is egy természetfilm volt, amit tizenhat-tizenhét éves koromban készítettem, amikor először került kamera a kezembe. Dobrudzsában készült, az volt a címe, hogy Háttal a tengernek, és Dobrudzsa szűk partmenti sávját mutatta be, úgy emlékszem, hét percben, fekete-fehér 16-os filmen. Ez az a film, amit legelső filmemnek tudhatok. Akkor be is mutatta a televízió, ami nagy fegyverténynek számított, mivel az első filmem volt.

Sokoldalú a tevékenységed: operatőrködsz, ugyanakkor számos filmednek a rendező-je, sőt forgatókönyvírója is vagy. Egy természetfilm esetében – de nyilván nemcsak ott – nem lehet mindent egyedül csinálni. Kik a munkatársaid, kikkel szoktál és szeretsz együtt dolgozni?

Azt szokták mondani joggal, hogy a filmkészítés csapatmunka. Ez így is van. A pályám során volt egy hosszú periódus, amikor Erdélyben egymagam dolgoztam a bukaresti televíziónak. Nem voltak erdélyi munkatársaim, nem volt tévéstúdiónk. Amikor igényesebb produkciók készültek, akkor lejött a stáb Bukarestből, és itt maradt egy-két-három hétig, mikor meddig. De nagyon gyakran kényszerültem arra, hogy egyedül dolgozzam. A közösségben történő filmalkotás nem mindig adatott meg, viszont a kamerának akkor is forognia kellett, így egyedül végeztem el mindazt a munkát, amit máskor csapatban szoktunk, és ez rászoktatott egyfajta belterjességre. Vitatható, hogy ez mennyiben jó vagy sem, mindenképpen fárasztóbb és bonyolultabb. De ha az ember jól szót tud érteni önmagával, akkor ez működik, legalábbis ebben a műfajban.

A filmek szövegét is te szoktad megírni?

Nem mindig, attól függ, hogy milyen jellegű a szöveg. Amikor nem, erre megfelelően képzett, a filmszövegírásban otthonosan mozgó munkatársaimat szoktam felkérni, de a rendezést és az operatőri munkát valahol összemostam, és egymagam végzem el. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem dolgoztam olyan rendező munkatársakkal, akik erre engem felkértek. Szívesen dolgoztam sokakkal, de nem idegen tőlem a kis csapatban, nagyon belterjes formában történő alkotás. Sőt azt is mondhatnám, hogy – lévén, hogy ebben nőttem fel – talán ez a legszimpatikusabb számomra, a jelen pillanatban is.

Térjünk rá a természetfilmjeidre. Kiterjedt televíziós és filmes tevékenységed mellett mikor jutott időd a forgatásra?

A természetfilmezés tulajdonképpen számomra úri hobbinak számít, ugyanis jelen pillanatban sincsenek a televízióban erre szakosodott rovatok vagy szerkesztőségek. Akik úgy érezzük, hogy vonzódunk a tematikához, azok megpróbálunk időt szakítani erre, sokszor a szabad időnkből. Egy forgatás sajnos soha nem tart annyit, amennyit tartania kellene optimális körülmények között. Ezért nem beszélhetünk véleményem szerint nálunk természetfilmezésről, mert ezt nem lehet két repülőjárat vagy két autóbuszút között elvégezni. A természetfilm szereplői, a környezet, az élővilág nem diszponálhatók úgy, mint egy stáb, vagy mint egy színészi gárda. Nagyon sok olyan tényező van, ami betervezhetetlen, amit a véletlen hoz. Ilyen értelemben én soha nem tudok úgy ütemezni egy természetfilm-forgatást, hogy elkezdem egy bizonyos időpontban, aztán záros határidőre befejezem. Vannak olyan esetek, amikor az ember rá tudja szánni az időt, de vannak olyan helyzetek is, amikor a legnagyobb igyekezettel sem készülhet el. Azt meg lehet mondani, hogy mikor van az a pillanat, amikor produkciós, anyagi vagy akármilyen más kényszerből az ember azt mondja, hogy jó, akkor itt most leállunk, és ebből lesz a film. De én csak a legritkább esetben fogadom el az ilyen kompromisszumokat, akkor is csak abban az esetben, ha úgy érzem, hogy van egy szakmai minimum, ami a filmben benne van. Ha ez nincs meg, akkor a filmet befejezetlennek tekintem – van néhány ilyen filmem folyamatban.

Sajnos a természetfilm dramatikus formában prezentált műfaja – hogy egy magyarországi példánál maradjak, talán hozzáférhetőbb a Filmtett olvasóinak: Homoki Nagy István Gyöngyvirágtól lombhullásig című filmje – nálunk soha nem létezett. Ugyanis mi, akik foglalkoztunk ezzel, csak esetlegesen tehettük, mert a televíziózásból éltünk, és a mindennapi penzum mellett vagy után tudtunk erre időt szakítani. A természetfilm soha nem volt prioritás. Viszont mindig szívesen vették, főként akkor, amikor egyfajta politikai szorítás volt, és semleges témával lehetett előjönni. Ezért volt vevő rá annak idején a Román Televízió, olyannyira, hogy amikor a televízió műsorait berekesztették, a magyar és a német adást pedig beszüntették, és volt egy négy éven át tartó kényszerszünet elbocsátásokkal, akkor én ezt úgy éltem túl, hogy egy kamerával a kezemben természetfilmeket készítettem, amelyeket a Román Televízió nemzetközi filmvásárokon eladott. Így tudtam átvészelni viszonylag békében és nyugodtan ezt a négy éven át tartó krízishelyzetet. Akkor készült el az egyik Duna-delta-filmem. A Duna-delta és vidéke az egyik örökzöld témám – a szó jó értelmében, Kiss János Botond deltakutató barátommal már idestova több, mint 25 éve foglalkozunk ezzel. Ez azt jelenti, hogy minden évben – talán egy-két év kihagyással – lent jártam a deltában, és kezdve a fekete-fehér filmtől a színes filmen át a videóig rögzítettünk néhány olyan hosszú távú folyamatot – ökológiai és szociológiai változásokat –, amelyeket a 25 év távlatából már csak a dokumentumfilm tud visszatükrözni. Számomra a delta egy prioritásként kezelt téma volt.

Ebből a hatalmas anyagból több film is készült?

Igen, készült egy sorozat a nemzetközi filmvásárokra, ezelőtt néhány évvel pedig összeállítottam egy 55 perces nagydokumentumfilmet, amelyben olyan területeket is bemutatunk, ahová nem tud eljutni az egyszerű deltalátogató. Gondolok itt például a pelikánok fészkelőtelepére, ahová az adminisztratív tiltásokon túlmenően fizikailag is nehéz eljutni. Úgy hozta a sors, hogy amikor ott forgattunk, ott járt Cousteau is. Ők nem vállalták azt az utat, amit mi megtettünk az átjárhatatlan nádrengetegen keresztül, hanem megpróbáltak helikopterrel berepülni, aminek az lett az eredménye, hogy a berepülő helikopter zajától megriadt több ezres gödénypopuláció több napra elköltözött a fészektelepről. Tehát ebből a deltaanyagból, mint egy folyamatkövető monográfiából szerintem egy értékes dokumentumanyag állhat majd össze, amely időben értékelhetően dokumentálhatja ennek a régiónak az evolúcióját, sorsát, beleértve a nyolcvanas évek destruktív, környezetromboló hatásait is. A kényszerszünet éveiben készült el a Kárpátok gleccsertavait bemutató négyrészes sorozat is, ami sikerrel szerepelt egy sor nemzetközi filmvásáron, a Román Televízió lajstroma szerint két-három éven keresztül vezető helyen volt az eladások tekintetében. Tehát kifelé tulajdonképpen volt piaca a természetfilmnek, csak a körülmények nem voltak meg arra, hogy ezt optimálisan, megfelelő háttérrel végezzük.

A Kárpátok gleccsertavait még 16 mm-es színes filmre forgattad…

Én a 16 mm-es fekete-fehér filmen nevelkedtem. Ezt követte a színes film, valamint a színes televízióműsorok megjelenésének a korszaka – furcsa módon a román nemzeti televízió tudatosan készült a színes adás korszakára, úgyhogy kb. hat-hét évvel a színes adás beindulása előtt mi már színes filmre forgathattunk abból a meggondolásból, hogy majd egyszer indul a színes adás, és akkor legyen egy megfelelő műsorbázis. Ha jól összeszámolom, ma, amikor közel tizenöt éve már kézügyben van a videókamera, még mindig többet forgattam celluloidra, mint amennyit azóta videóra. Én a mai napig is konzervatív filmesként úgy gondolom, hogy a filmkészítés iskolája és alapjai a celluloidra való forgatásnál kezdődnek. Ott alakulnak ki azok a kézségek, az a hozzáállás, ami a mozgóképpel szembeni felelősséget, időnként alázatot, precizitást jelenti. Egy mai „okos” videokamerával, ahol csak a piros gombot kell megtalálni, sokkal könnyebb dolgozni, mint akkor, amikor mindent manuálisan kellett beállítani, amikor az operatőrön múlott, hogy lesz-e ebből adás vagy sem, amikor a forgatás után két héttel láthattuk meg a munkánk eredményét, mert a laboratóriumi átfutás sok esetben ennyi volt egy dokumentumfilmnél. Ha egy négy-ötezer méteres nyersanyagbázissal készülő dokumentumfilm valamilyen operatőri hiba miatt kompromittálódott vagy tönkrement, az a legjobb esetben is fej- és jószágvesztéssel járt, ugyanis a román állam valutáért vásárolta a színes filmet. A legkevesebb az volt, hogy felbontották az ember munkaszerződését. Ez a fajta felelősség a mi generációnkban a mai napig is megvan, és ez más hozzáállással ültet minket a videókamera mögé.

Vannak külföldön forgatott természetfilmjeid is: a Yellowstone Nemzeti Parkot bemutató filmed, valamint az „Életem Afrika” – Dr. Sáska László nyomdokain és a Felfedezni márpedig szükséges kétrészes expedíciófilmjeidre gondolok. Ezek inkább útifilmek.

Igen, az utóbbiak inkább útifilmek, amelyeknek az a lényegük, hogy bemutatják egy vidék természeti környezetét a szó legszorosabb értelmében – két repülőjárat között. Ez nyilván nem teszi lehetővé elmélyülő, részletekbe menő természetfilm megvalósítását. Erre egész egyszerűen nincs idő. Az embernek a szerencséjétől és a védőangyalától függ, hogy az alatt a két-három hét vagy egy hónap alatt, amíg egy területen forgat, mit hoz elé a szervezőtehetsége, netán a kalauza vagy a jószerencséje. Nem akarom elkiabálni, de általában szerencsém volt. Elmondhatom ezt az afrikai forgatásról is, de a legnagyobb szerencsém talán Borneó szigetén volt, amikor egy ausztrál producer partneremmel a nagyorrú majmokról szerettünk volna filmet készíteni. Az állatok élőhelyén találkoztunk a BBC forgatócsoportjával, akik szintén a nagyorrú majmokról akartak forgatni. Elmondták nekünk, hogy itt vannak három hete, és csak a hangjukat hallották a fakoronák magasságában, de nem tudták megközelíteni őket. Aznap este, érkezésünk estéjén kimentünk egy mangrove erdő szélére, a tengerpartra. A fölöttünk levő fán egy teljes majomcsalád sziesztázott – amit mások nem tudtak három hét alatt leforgatni, azt mi két óra alatt meg tudtuk csinálni. Ezért mondom, hogy itt olyan esélyekkel is számolni kell, amelyek a legtöbb esetben kiszámíthatatlanok. És ez még inkább érvényes akkor, ha az ember nem egzotikus helyeken forgat. Mert ugye Afrikáról millió természetfilm készült, elég, ha megnézzük a National Geographic, a Discovery vagy az Animal Planet műsorait. Mindenütt van egy oroszlán, amely elkapja a zebrát vagy a gnút, megeszi vagy nem, jönnek a kölykök, és így tovább. Erről millió film készült, jobbak és annál is jobbak. De – mivel megtapasztaltam, hogy hogyan lehet Afrikában természetfilmet készíteni, és hogyan lehet például a kárpáti barnamedvéről –, el kell mondanom azt, hogy Afrikában gyerekjáték természetfilmet készíteni. Ugyanis a Land Rover mellé odajön az oroszlán, vagy ha nem jön oda, akkor odamegy a Land Rover az oroszlánhoz, amelyik nem fut el. Néhány méterről az ember annyi oroszlánt és egzotikus állatot vesz szalagra, amennyit akar. Szóval nagyon szerencsétlen konstellációnak kell fennállnia, hogy egy afrikai nemzeti parkban, a Serengetiben, a Saronerában, a Tarangeriben, vagy akárhol egy hét alatt ne lehessen sok ezer méter állatfelvételt készíteni. Viszont ha eljön egy természetfilmes a Hargitára, és nem feltétlenül az etetőhelyre szoktatott medvéről akar felvételeket készíteni, akkor jó néhány hónapig ott kell maradnia. Tehát vannak ilyen különbségek. A természetfilmezésre nagyon sok idő kell, és ebből adódóan nagyon sok pénz.

Az itteni, helybéli természetfilmes koncepciónkban van egy rendhagyó vonás is. Ez arról szól, hogy ezeket a filmeket valamiképpen kötni szeretnénk olyan személyekhez vagy személyiségekhez, akik ebben a témában még a mozgókép megjelenése előtt letettek valamit az asztalra. Olyan természetkutatókra vagy természetvédőkre gondolok itt, akik sok esetben nemcsak kutattak, felfedeztek, hanem vizualizálták is azt, amit láttak vagy megéltek – egy fényképezőgéppel vagy egész egyszerűen egy szénceruzával és egy darab papírral. Nekem kedves témám volt ilyen személyiségek életpályájának a nyomdokain újra felfedezni bizonyos területeket, és felhasználva a száz-százötven évvel ezelőtti naplójegyzeteket, leírásokat és környezettanulmányokat, egy új idődimenzió tükrében összevetni ezek állapotát. Afrikai vonatkozásban az erdélyi Albert Schweitzerként is emlegetett Sáska doktor életpályájáról van szó, a nagyenyedi Bethlen Kollégium egykori diákjáról, aki Afrikába került orvosként. Neki már megadatott az is, hogy keskenyfilmre forgathatott Afrikában. Bizonyos családi vonatkozások és baráti kötelékek révén ezt a filmhagyatékot rám hagyományozták további megőrzés és feldolgozás céljából. Ezek mind nagy filmes kalandok számomra – egy ötven évvel ezelőtt leforgatott keskenyfilm regenerálása, újranézése, az akkor fölvett helyszínek összevetése a mostaniakkal fantasztikus időutazást jelent. Afrikában az elmúlt ötven évben nagyon sok helyen a felismerhetetlenségig megváltozott a táj jellege. Például amikor én először Afrikában jártam, a Kilimandzsárón még jócskán volt hósapka – most már alig van, pedig azóta nem telt el több, mint tíz-tizenkét év. Ezen folyamatok tükrében az ilyenfajta természetfilmek dokumentumértékűvé válnak.

Milyen kalandokban volt részed természetfilmesként?

Említettem már, hogy a természetfilmezés általában nem egy előre megírható terv vagy forgatókönyv szerint alakul. Meg lehet írni a forgatókönyvet, a vezérfonalat, a fő irányokat le lehet szögezni, de a terepen sokszor másképp alakulnak a dolgok. A meglátáson és a téma iránti érzékenységen túl pedig bizonyos fizikai kvalitásokat is igényel. A víz alatti felvételek, a légifelvételek, az extrém körülmények között készülő felvételek, ez mind benne van egy természetfilmes hátizsákjában, s én ezeket szívesen csinálom, mert noha van bennük egy nagy adag – a szó jó értelmében vett – kaland, nagyon jó érzés egy-egy nagyon nehéz körülmények között elkészített képsort visszanézni, és azt mondani, hogy jó, hát ez megérte. Az egyik legextrémebb légifelvételt Tanzániában készítettem, az Oldonyo lúgos-kénes krátere fölött, ahol egy Cliff Cameroon nevű őrült pilótával repültünk be a kráterbe. Olyan felvételeket sikerült készítenünk, amilyeneket ott állítólag még soha senki, de nem is az én érdemem volt, hanem a pilótáé. Vagy hőskori körülmények között, 1985-ben vagy talán ’86-ban az első Duna-deltai víz alatti felvételeket készítettük el egy házilag összeeszkábált víz alatti kameratokkal, és beletettünk egy tizennégy kilós, 16-os filmfelvevőgépet. Csak a gondviselés mentett meg attól, hogy a kamera nem telt meg pillanatokon belül Duna-vízzel. Elkészültek a víz alatti felvételek, és megmenekült a kamera is. Talán a legközelebb az életveszélyhez a Jáva-tengeren álltunk, amikor egy gyönyörű szép, verőfényes napon szenvedtünk kis híján hajótörést egy maláj bárkával. A komodói sárkánygyíkokhoz indultunk forgatni. A Jáva-tenger több ezer apró szigeténél, amikor az északi és déli félteke között az árapály kiegyenlítődik, olyan a víz, mint egy fortyogó üst. Verőfényes időben is pillanatokon belül hullámzással, örvényléssel és áramlásokkal találja magát szemben az ott hajózó. A hajó konyháját egy hullám mindenestől, gáztűzhellyel együtt elmosta, és kevésen múlott, hogy a kamerát is el nem vitte. Viszont eljutottunk a komodói sárkányok élőhelyéhez, és azt mondtuk, hogy megérte.

Egyébként a 26 díj közül, amelyeket a filmjeimre kaptam, egyiket sem természetfilmre ítéltek meg. Igaz, hogy nem is neveztem ezekkel, mert nem tartottam őket olyan kaliberű filmeknek, amelyeknek helye volna egy nagy nemzetközi megmérettetésen. Én általában próbálok maximalista lenni, amennyire lehet, és úgy érzem, hogy ezek a filmek még nem tartanak ott.

Beszéltünk már arról, hogy hiányoznak a televízióból a zöld műsorok, rovatok. Szerinted miért van ez – nincs rá igény, vagy inkább nincs, aki ezzel foglalkozzon?

Zöld műsorok vannak, de ezek csak arról szólnak, hogy a város szélén tárolják a szemetet, vagy hogy a brassói lakónegyedbe lejönnek a medvék. Ez is a témához tartozik, viszont az igazi természetfilmhez nagyon sok megszállottság, nagyon sok idő és rengeteg sok pénz kell. Ez az, ami mostanság ritka.

Igen, a pénzkérdés. Számos filmednek te vagy a producere.

Igen, nagyon sok filmemet készítettem el, hogy úgy mondjam konyhapénzből, saját felszereléssel és mindenféle támogatás nélkül. Ezek a filmek nem voltak feltétlenül rosszabbak, mint azok, amelyekben több pénz vagy sok pénz volt. Nyilván az egzotikus forgatásaimat társproducerekkel készítettem, ezekre meghívtak forgatni, mert ott olyan anyagi tételekről van szó, amelyeket csak egy komoly produkciós iroda tud finanszírozni. Szerencsére voltak ilyen meghívásaim, így juthattam el gyakorlatilag a világnak olyan szegleteibe is, ahová életemben nem hittem volna, hogy eljutok. Amit itthon le lehet forgatni kevesebb pénzből, azt továbbra is leforgatom, a nagyobb lélegzetű produkciókhoz viszont kellenek a producerek, a társstúdiók, a megfelelő anyagi hátteret biztosító munkatársak.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.