Menj ki az állatok közé, bújj el valahol, tölts el két évet…

Beszélgetés Juhász Ágota és Szabó D. Zoltán természetfilmesekkel

A Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közös holdudvarában található egy kis alkotómûhely, amely természetfilmek készítésére szakosodott. Szabó D. Zoltán, Juhász Ágota és a néhai Ugron Gábor operatõr közös filmje, a Partifecske – a folyók madara az augusztusi Dr. Csizmazia György Országos Természetfilm-fesztiválon elnyerte a legjobb rendezésért járó szakmai különdíjat. A két elõbbi alkotóval beszélgettünk Kolozsváron.

Honnan jött az ötlet, hogy biológus létedre filmmel kezdj foglalkozni?

Szabó D. Zoltán: Harmadéves biológus koromban elhatároztam, hogy szeretnék készíteni egy filmet a füstifecskékről. Abban, hogy a film végül elkészült, neked is döntő szereped volt, te hoztál össze Ugron Gáborral, aki végül a film operatőre lett. Én akkor azt sem tudtam, hogyan készül a film, csak annyit, hogy kell hozzá egy kamera, kell valami forgatókönyv, valamennyi pénz, meg emberek. Ebben a filmben a kulcsfigura Ugron Gábor volt, aki nagyon tehetséges, fiatal erdélyi operatőr volt, az egyetlen általam ismert ember, akit valóban szenvedélyesen érdekelt a természet filmezése. ő barlangokban is készített felvételeket, és 2000-ben egy barlangi balesetben halt meg. ő volt az, aki lelkesen belevágott ebbe a témába, vállalta a filmezést. Így forgattuk le az első természetfilmünket, a Fecskeszárnyakon nyersanyagát.

Juhász Ágota: Én 2000-ben befejeztem a biológia szakot, utána két évet tanár voltam Marosvásárhelyen egy általános iskolában. Tanárnak lenni pár évig jó dolog, mert a gyerekek nagyon kedvesek. De én nem láttam magam egy általános iskolából nyugdíjba menni, és azon gondolkoztam, hogy mivel lehetne foglalkozni. Kitaláltam, hogy lenne fantázia a természetfilmezésben: egyrészt, mert itt nálunk, Romániában nagyon jó helyek vannak – Nyugaton már majdnem minden természetfilm egzotikus helyeken készül, mert magát a környéket már megmutatták –, nálunk viszont rengeteg olyan hely van, amelynek feldolgozhatók a természeti értékei. Másrészt errefelé meglehetősen kevesen foglalkoznak ezzel, és az csak előnyt jelent, hogy elvégeztem a biológiát, legalább tudom, hogy mit filmezek… Elkezdtem keresgélni az interneten, és kiderült, hogy Európa-szerte rengeteg természetfilmes esemény van, műhelyek, fesztiválok. Csak valahol el kell kezdeni. Soha nem felejtem el, egyszer óra végén odajött hozzám egy hatodik osztályos tanítványom, Robika. Nagyon gondterheltnek tűnt, azt kérdezte tőlem, hogy „A tanárnő szerint belőlem még lehet biológus?” „Hát persze, hogyne Robika, még fiatal vagy, előtted az élet!” – mondtam neki. Magamban pedig azt gondoltam „Amennyiben a tanárnőből még lehet filmes...” Aztán egyszer épp beszélgettem telefonon Virginás Andival [tanár a kolozsvári Sapientia Fotóművészet, filmművészet, média szakán – szerk.], aki mondta, hogy indul a kolozsvári Sapientián egy filmes szak, és szerinte az nekem pont jó lenne. Eljöttem, felvételiztem, és először nem jutottam be. Vonal alatt estem ki. Elkezdődött a következő tanév, de valamikor szeptember végén felhívtak az egyetemről, hogy valakik visszaléptek, és így bejutottam. Történetesen épp azon a nyáron keresett meg Zola a partifecskés nyersanyaggal – ami Gábor utolsó filmje volt –, hogy filmet kellene csinálni belőle. Így kezdtünk el együtt dolgozni.

A természetfilmezés melyik szelete érdekel a legjobban?

J. Á.: Az operatőri munka és a vágás. Éppen jól megoszlanak a feladatok, mert én nem szeretek szöveget írni, Zola viszont ebben nagyon jó, és rengeteg jó ötlete van. Én azt szeretem, ha nekem megmondják, hogy mit kell csinálni, és azontúl csak a képpel kell foglalkoznom. Valahogy úgy mondják ezt, hogy nem vagyok rendezői alkat.

Tudjuk, hogy sokszor éppen a rendező–operatőr viszony szokott a legfeszültebb lenni egy film készítésénél. Ti hogyan élitek meg, amikor ugyanarról a dologról más-más elképzelésetek van?

Sz. D. Z.: Ilyen szempontból sosem volt gondunk. Én elég toleráns alkat vagyok a mások ötleteivel szemben: szeretem meghallgatni és beépíteni őket a munkámba. Nem erőszakoskodom a saját ötleteimért, mert tudom, hogy nincs mindig igazam… Meg eleve a természetfilmezés nem szereplőkkel történik, nincsenek színészek, akiket igazgatni kellene, szerintem általában ebből származhatnak a feszültségek egy rendezőioperatőri viszonyban. A természetfilmekben a rendező és az operatőr gyakran ugyanaz a személy, az operatőrnek is benne kell lennie a történésekben, és egyben ő maga is rendezhet.

Nem érezted soha szükségét annak, hogy filmes egyetemet vagy tanfolyamot végezz, hogy a filmes részébe jobban beleásd magad?

Sz. D. Z.: De, éreztem ezt a hiányosságot, a legjobban akkor, amikor ezt az utolsó, partifecskés filmet készítettük. Tudatosan szeretnék ezen javítani, úgyhogy a tavaly részt vettem egy dokumentumfilmes képzésen, az Argó műhely keretén belül, Lakatos Róberték szervezésében. Idén pedig sikeresen felvételiztem a Dunaversitas Alapítvány mesterkurzusára Budapesten, a Duna Televíziónál. Tehát igyekszem ezen tudatosan javítani. Úgy érzem, hogy a szakmai – biológiai – hátteret elég jól ismerem, vagy legalábbis meg tudom találni azokat a szakembereket, akikhez szükség esetén fordulni lehet.

Van-e kapcsolatotok hazai és magyarországi természetfilmes műhelyekkel?

Sz. D. Z.: A hazaiak közül konzultatív szinten Xantus Gáborral tartjuk a kapcsolatot, magyarországiakkal egyelőre nincs, ezután szeretnénk keresni ezeket.

J. Á.: Jó alkalom lett volna erre a pusztaszeri természetfilmes fesztivál, ahol szerepelt a filmünk, csak sajnos egyikünk sem tudott részt venni.

Ezen a partifecskés filmetek szerepelt, igaz? Díjat nem kaptatok?

Sz. D. Z.: De igen, egy szakmai különdíjat a legjobb rendezésért.

Az előbb említettétek, hogy ez nem olyan, mint a játékfilmben, és nem színészeket kell igazgatni. De hát amennyivel ez egyszerűbb, annyival nehezebb is, mert itt viszont nem lehet azt mondani a „színészeidnek”, hogy menj egy kicsit jobbra, vagy most ez meg ez a jelenet következik. A gyakorlatban hogyan lehet igazgatni egy természetfilm szereplőit?

Sz. D. Z.: Mi eddig mindig egy fajról szóló filmet készítettünk Gáborral, és én egyelőre erre vagyok beállva. Tehát vegyünk egy állatfajt, amely természetesen be van ágyazva a környezetébe. Mondjuk egy madárcsaládot, amelynek végig követjük az életét egy költési időszakon keresztül. A recept az, hogy menj ki az állatok közé, bújj el valahol mellettük, tölts el ott két évet vagy legalább egyet, éjjel-nappal, és akkor készíts róluk egy filmet.

Mit jelent gyakorlatilag az egy-két év, az éjjel és nappal?

Sz. D. Z.: A partifecskés film esetében a Tisza-parton éltem három hónapon keresztül, a teljes nyaramat ott töltöttem, és így tudtuk megcsinálni. Az az érzésem, hogy ahhoz, hogy valaki jó természetfilmet készítsen, ezt kell tennie. Nem feltétlenül az operatőrnek kell kint ülnie, de valakinek mindenképp igen…

Ebből azt értem, hogy nem feltétlenül az operatőrnek kell kint lennie, úgymond elkapnia a jó képeket, hanem valakinek, aki elég pontosan tudja majd utána, hogy mikor, hova kell letenni a kamerát.

Sz. D. Z.: Így van, az állatok viselkedése megfelelő mennyiségű eltöltött idő után jól előre látható, kiszámítható, hogy mi fog történni, viszont ahhoz tényleg nagyon-nagyon sok megfigyelés kell, és egy olyan embernek kell megfigyelnie, aki valamennyire az operatőr szemével is lát. Hiszen nemcsak az állatokra kell figyelni, hanem ki kell találni a kameraállásokat, figyelni kell a fényeket.

A DVD-ken, amiket tőletek kaptam, az is szerepel, hogy melyik filmet mikor, melyik televízió tűzte műsorára. Felkéréseket kaptok a tévéktől, vagy ti ajánljátok nekik ezeket a kisfilmeket?

J. Á.: Sajnos még nem vagyunk abban a kiváltságos helyzetben, hogy a tévék kérjenek tőlünk anyagot. Vagy szóltunk, hogy van egy esemény, megcsinálnánk, vagy egyszerűen már a kész anyagot vittük.

Sz. D. Z.: Azt vettem észre, hogy a tévészerkesztőket érdeklik az ilyen jellegű anyagok, főként akkor, ha valami helyi specialitásról vagy helyhez kötött eseményről van szó.

Én viszont azt érzékeltem, hogy a három rövidfilm, amit láttam, kimondottan a televíziós kulturális riportfilm kategóriájába tartozik. Az volt a furcsa, hogy híradós-kulturális kontextusba lehet beültetni a természetfilmes információt. Szükség volt egy eseményre, például hogy falunapot szerveznek, vagy valami hasonlóra. Nem találkoztatok már olyan tévésekkel, akik kimondottan természetfilmet kértek tőletek?

J. Á.: Minden esetben olyan eseményekről volt szó, amelyek pár percnél többet nem értek meg, tehát ezekről egyértelműen csak egy kisebb anyagot lehetett csinálni. Az ideális nyilván az lenne, ha például a Duna Televízió felkérne, hogy készítsünk egy filmet a szitakötőkről vagy akármiről. De még egyelőre nem tartunk ott.

Sz. D. Z.: Ez egyébként egy valamennyire tudatos igyekvésem, hogy olyan eseményekről, amelyeket emberek szerveztek valamilyen természeti látványosság vagy esemény köré, szakmailag és képileg korrekt tudósítást készítsünk. Az átlagos szerkesztőnek, operatőrnek nincs ideje eltölteni két-három napot egy-két jól sikerült képért, másfelől pedig biológus szemmel nézve rengeteg szakmai hiba csúszik az ilyen tudósításokba. Úgy érzem, hogy ezeket a hibákat kell kikerülni. Inkább belefektetünk több energiát, és mi készítünk róla filmet, riportot. A természet ily módon történő népszerűsítése egyfajta misszió lehet.

Belefektettek energiát, rendben, de ehhez pénz is kell. A televíziók fizetnek ezekért a filmekért? Hogyan tudjátok biztosítani az anyagi hátteret?

Sz. D. Z.: Eddig a befolyt pénzösszegből nagyjából fedezni tudtuk a filmezések önköltségeit. A nagyobb gond, hogy a természetfilmezésnek külön technikai igényei is vannak: különböző tele- és makro-objektívek, kellékek és egy nagyon jó kamera. Megpróbálunk ráhajtani egy jobb kamerára, vagy legalább egy kölcsönzési lehetőséget találni, ez eddig még nem sikerült.

Ha jól tudom, a Sapientia Egyetem úgy támogatja a munkátokat, hogy biztosít bizonyos technikai feltételeket.

Sz. D. Z.: Az egyik filmünk egy, a Sapientia Kutatási Programok Intézete által támogatott kutatásról szólt, és ehhez segítséget is kaptunk az egyetemtől.

Van egy pár háttérdolog ezekben a filmekben, amit a néző valószínűleg nem is vesz észre: például, hogy milyen narrátort vagy milyen zenét használtok. Ezekben ki dönt, mik az elveitek?

J. Á.: Itt több kérdés is van. Említetted a narrátor meg a zene kérdését. Mindkét filmünknek, amit közösen készítettünk, Rappert Gábor szatmárnémeti színművész volt a narrátora. ő nagyon jó, mind a ketten meg voltunk elégedve a munkájával. A zene nagyon nehéz kérdés: az ideális az lenne, ha lenne egy zeneszerző, akinek megmutatnánk a képeket, megmondanánk, hogy milyen dinamikája lesz a filmnek, és ő szerezne hozzá eredeti zenét. De még nem tartunk ott: meg kellene találni ezt a zeneszerzőt, és valamilyen módon meg is kellene fizetni. A következő filmnél azonban mindenképp megpróbálunk keresni valakit. Az a megoldás, hogy klasszikus zenét tenni természetfilmre, már nagyon idejétmúlt, noha a Partifecskét még így oldottuk meg – szerintem nem is rosszul –, és szerencsére nem volt gond a szerzői jogokkal sem. Egy eredeti CD-ről vágtam össze a zenét, megnéztem a lemezkiadó címét, megkerestem a honlapjukat, írtam nekik, és ők engedélyezték a zene használatát. Ami a vágást illeti: mindig együtt szoktunk vágni. Talán a vágásnál volt néha olyan, hogy valamiben nem értettünk egyet, de valamelyikünk mindig meg tudta győzni a másikat a véleményéről. És ami ebben a műfajban is legalább annyira fontos, mint egy nagyjátékfilmben: a dramaturgia.

Sz. D. Z.: Ami a narrációt illeti, Ferenczi Gábor [magyarországi dokumentumfilm-rendező – szerk.] arra tanított minket ezen a dokumentumfilmes képzésen, hogy próbáljuk meg elérni azt, hogy a sztori derüljön ki a képekből. Tehát alapvetően először képekben állítjuk össze a filmet, és a képekhez írjuk meg a narrációt, ami magyarázó jellegű: előbb a néző lát valamit a képből, és ezt egészíti ki, magyarázza a szöveg. Ideális esetben ebben a szakaszban komponálná hozzá a zenét is a zeneszerző.

Említetted, hogy fennáll a hitelesség kérdése ebben a műfajban, amit nem lehet megkerülni.

Sz. D. Z.: Így van, a természetfilmek másik nagy nehézsége, hogy ezeket olyan emberek is nézik, akik a szűk szakmai réteghez tartoznak, és minden apró hibát felfedeznek. Ez a szűk szakmai réteg számára is tökéletes filmeket kell és szeretnénk készíteni. Volt már arra példa, hogy egyetlen kis képkockában is észrevették, ha valami nem volt odaillő.

Nem megszorítás, hogy van egy széles laikus közönség, aki nézhető, színes, izgalmas filmet akar látni, és van egy szakmai közönség, amely halál pontosan tudja, hogy a partifecske hol, mikor, mit csinál, és minden eltérést észrevesz ehhez képest?

Sz. D. Z.: Számunkra pontosan ez a kihívás az egészben.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.