Előtted zajlik az élet

Interjú Tóth Zsolt Marcell természetfilm-készítővel

Tóth Zsolt Marcell természetfilmjeire 2002-ben figyelt fel a magyar közönség. Az Európa és Amerika geológiai határán fekvő vulkanikus zóna legismertebb pontját, Izland szigetét bemutató, Fortyogó föld című munkája elnyerte a Budapesti Magyar Filmszemle ismeretterjesztő filmes nagydíját. Az erdélyi közönség számára inkább az antarktiszi jégmezők ábrázolásának ürügyén a globális klímaváltozás kérdéseire összpontosító Fagyos oázis az ismerősebb, amely az idei FILM.DOK-on szerezte meg a fesztiváligazgatóság díját. A fiatal rendező-operatőr – aki játékfilmek fényképezésével kezdte a pályáját – mindig érdekesen mesél távoli kalandjairól, a természetfilmek készítésének izgalmas fordulatairól.

Hosszú partvisnyél a hátizsákba

Most jöttél haza Izlandról, ahol forgattatok is. Ez az utazás is az Antarktisz-expedíció folytatása volt?

Nem, inkább egy kirándulás. Mikor 1997-ben ott jártunk, teljesen beleszerettünk a tájba, és most adódott rá lehetőség, hogy visszamenjünk és forgassunk. Most viszont minden zugot próbáltunk bevonni, a glecscserektől a geotermikus területekig.

A filmjeid sokszor forognak extrém geológiai szituációk körül.

Nos tény, hogy földrajztanár akartam lenni… A Föld persze nem szalad el, kisebb ráfordítással fotózható, ezért a magyar természetfilmekben kevesebb is az állat, de én azért nagyon szeretem őket fotózni. Most sikerült például lundákat forgatni – ezek északon, Izlandon is jellemző, nagyon csinos madárkák. Fókákat, bálnákat is sikerült filmeznünk, szóval az állatokat semmiképpen nem hagyjuk ki, és a növényzettel is foglalkoztunk. Most találtunk egy lagúnát, ahova beúsztak a fókák, három méterről lehetett őket filmezni. Elképesztő élmény, amikor előtted zajlik az élet. Nem féltek az embertől, talán mert jó ideje tilos ott a fókavadászat. Az Antarktiszon is sokkoló mennyiségű állatot láttunk. Hihetetlen a fajszám, az egyedszám.

Nem féltek ilyenkor?

Nem foglalkoznak ők az emberrel, nincs idejük rá. Nagyon gyors ott az élet. Minden állatnak sietnie kell: gyorsan jön a nyár, gyorsan a tél, a kettő között pedig föl kell nevelni az utódot, és el is kell menni a területről. Ritkán is látnak embert, a reakciójuk sem alakult ki, hogy most menekülni, támadni, vagy épp védekezni kellene. Amikor például medvefókák közt mászkáltunk, amelyek összegömbölyödve sziklának látszottak a szürkületben, nemhogy nem mentek el, de vigyázni kellett, rájuk ne lépjünk, mert erre azért lett volna reakciójuk. Vagy Attilának merüléskor szintén oda kellett figyelnie, nehogy az ottani, egymással territoriális harcban álló elefántfóka-hímek valami riválisnak nézzék. Nagy problémánk azért nem volt. Csak madarak kergettek meg minket, óriás szkuák, de arra van trükk: hosszú partvisnyél a hátizsákba, ami a fejed fölött lóg, és akkor azt kopogtatják, nem a fejedet.

Hogy tudtok dolgozni ilyen hidegben?

Mindenki ezzel a hideggel jön, pedig ott is tombolt a nyár, öt-hat fok volt kint a leghidegebb. Sokkal jobban lehet alkalmazkodni ehhez, mint gondolják, és biztos, hogy sokkal jobban, mint a meleghez. A test maga jobban fűt, megváltozik a hidegérzet, egy hét után már nem is fázik az ember. Sőt, ha az ember egy hónapig ott van, testileg-lelkileg minden a helyére kerül, működik, kipihent lesz, kedve van dolgozni, felkelni. Érzem is egy idő után mindig, hogy most már menni kéne.

Meditatív élmény a sarkvidék.

Teljesen az.

Lehet, hogy a keleti szerzetesek is a hideg miatt mennek föl a hegyre.

Nem mondom, hogy csak a hideg számít. Ha nincsenek körülötte falak, e-mail, mobil, pin-kód, az ember nyomban elindul a nirvána felé.

Sas jön balról

Milyen filmtechnikát viszel magaddal?

Természetesen videóra veszünk. Van egy kis forgatószettem, egy szintén kicsi utómunka-stúdióm is. Próbálunk magyar természetfilmes viszonylatban modernebb eszközöket szerezni, például többedmagunkkal vettünk speciálisan kicsi kameramozgató eszközöket. Könnyűek, nem úgy, mint a szokásos városi cuccok, föl tudjuk cipelni egy hegyre, ha kell. Vannak aztán víz alatti kameráink stb. Mindent megpróbálunk, hogy a lehetőségekhez képest minél jobbak legyenek a képek. A nézők a tematikus csatornákon hozzászoknak egy vizuális színvonalhoz, és azzal legalábbis összevethetőnek kell lennünk, ugyanakkor a BBC nem jön ide forgatni, ezt nekünk kell megtennünk, nekünk fontos a Kárpát-medence élővilága. Sőt, amilyen urbanizált a világ, nem sok útmutatást kapunk arról, mi is a természet. A természet ugyanis nem az állatkertben van. Pedig azt gondoljuk.

Azt gondolnánk?

Meggyőződésem. Az ember csak az állatsimogatóban találkozik állatokkal, és ez nem jó. Magyarországon elvétve látunk vadon élő állatot. Ki gondol például a Pilisre, mint élőhelyre? A természetvédelmi területeken meg nem nagyon lehet járkálni, ott veszélyeztetett fajok élnek, bár Magyarországon már kezdik hasznosítani a nemzeti parkokat: tanösvények, madárfigyelő helyek készülnek, ott az ember mégis valamennyire kapcsolatba kerülhet az állatokkal. Fantasztikus látvány, mikor előttünk zajlik az élet.

Mikor elkezdtek forgatni, van kész sztoritok?

E téren épp most váltunk. Eddig úgy dolgoztunk, hogy megvolt a téma, kimentünk a helyszínre, forgattunk, aztán valahogy összeraktuk, az utolsó két filmünknél viszont képes forgatókönyvet csináltunk, jelenetről jelenetre lebontva benne van a film.

Úgy érted, hogy „sas jön balról”?

Pontosan. Ez nyugati gyártásnál bevett szokás, tervezhetőbbek így a költségek. Lehet, hogy nem jön a sas, de ha jön, akkor tudjuk, hogy közeli, aztán le a lábra, ahogy megfogja a pockot stb. A dramaturgia előre is tervezhető.

Naiv vagyok, ha túl fiktívnek találom?

Mindig van dramaturgia, legfeljebb esetlegesebb. Itt egy a fontos: hogy az állat szokásait hűen adja vissza. Ha az előző módszert nézzük, ott a már leforgatott anyagba visszük bele, csak így sokkal nehezebb felépíteni, mert már nincs lehetőség új képekre. Az egész sokkal több forgatást, sokkal több utómunkát igényel. A másik esetben viszont jó forgatókönyv kell, és akkor a többi munkát következetesebben, gyorsabban, pontosabban lehet megcsinálni. Van egy filmtervünk, a Budapest vadonja: egy tipikus bérház ökológiai rendszerét mutatjuk majd be. Itt pontosan, snittre lebontva megvan a forgatókönyv, tehát tudjuk, hogy kell majd a menyétnek átmenni a padláson, vagy mit csinál a denevér…

Állatokkal árasztjátok el a házat?

Nem kell minden állatnak egyetlen házban lennie, lesz, amit máshol veszünk föl, és szappanoperás módszerekkel úgy mutatjuk be, mintha ott lenne. Ez nem hamisítás, hiszen egy másikban tényleg ott él.

Milyen trükköket használtok még egy filmhez?

A természetfilmezésnek is több fajtája van. Az egyik, mikor az ember kiül a szakértő által kiválasztott helyre, és a lessátorban vagy kunyhóban kivárja a megfelelő pillanatot. A másik, amikor kicsit megrendezzük a jelenetet, félig emberhez szoktatott állatokkal, és vannak teljes egészében műtermi felvételek is: ezeket akváriumban, műodúban vesszük fel. A trükk a vágásban van: a Farkaslesenben például van egy jelenet, amelyben a farkasmama bemegy az odúba, megeteti a kölyköket, majd kijönnek. Ez a filmben folyamatosnak látszik, de több helyen csináltuk. Először az odúbelsőket vettük fel, idomított kölykökkel, viszonylag emberhez szoktatott anyafarkassal Gödöllőn, a régi MAFILM-telep műodújánál. Aztán kimentünk egy vadregényes völgybe, ástunk egy odút, ahonnan a kölyköknek majd ki kell jönniük. De maguktól minek is mennének be egy sötét helyre, amihez semmi közük nincs – hát tettünk bele kutyaeledelt. Így persze bementek kajálni, és amikor végeztek, kijöttek, szóval mi is megkaptuk, amit akartunk. A laikus erre mondhatja, hogy csalás, de odúban nem lehet forgatni, és ha mégis látni akarjuk, mi megy ott, nincs más választásunk.

Az állatoknak is megvan az intim szférája, de ha nem ismerjük az állat szokásait, sokkal kellemetlenebbül is beavatkozhatunk.

Ebből a szempontból talán a tiszavirágos filmünk a legérdekesebb. Abból az emberek csak annyit látnak, hogy a Tisza bizonyos szakaszain június közepe és július vége közt egy délután előjön, repül, másfél órát él, ezalatt párzik, és el is pusztul. Azt gondoljuk, hogy ennyi az élete, miközben három évig élnek a partfalban, és nemcsak hogy élnek, de víztisztító szerepük is van.

Szóval nemcsak nemzeti halálszimbolikánk, de ökológiánk fontos szereplői is.

Nagyon kevesen mentek le eddig a víz alá megnézni, hogy is néz ki a járata. Mikor leapad a víz, lehet látni a sok lyukat a falban, de az halott dolog. Molnár Attila, a búvároperatőrünk meg tudta mutatni, mekkora élet van ott, hogy mozog a járat, ahogy dolgozik benn az állat, jön ki a törmelék, és hogy milliószámra élnek ott. Fantasztikus élmény, még a kutatónak is. A közlés érdekében itt némi áldozatot kell hozni, bár a filmesek ügyelnek, hogy a kár minimális legyen. Meg ennyi tűrőképessége van is az állatnak. Aki nem látja, nem tudja mindezt, könnyű szívvel lerontja a partfalat, lekövezi stb., és nem biztos, hogy a faj ezt túléli.

Sokan vagyunk fókák

A szerkesztésre visszatérve, azzal még nem próbálkoztatok, hogy ti vigyetek a filmbe egy kis cselekményt?

De igen. Cselekményt találunk ki az állatoknak is, meg az emberrel is lehet közös történetük. Elkezdtünk például egy harcsafilmet, ott több szálon fut a történet: egy öreg halász története, aki élete nagy harcsáját akarja kifogni, a gyerekeké, akik véletlenül kerülnek a harcsával kapcsolatba, kis halaké, amelyeket a harcsa megeszik stb. Közben meg természettudományosan bemutatjuk a harcsa életét. Szóval mi próbálkozunk, de a Tüskevár idején volt pénz erre, nekünk meg elfogyott a pénzünk.

Nos, ha két olyan szférával, az oktatással meg a filmmel próbálkoztok, ahol senki sem gáláns

A központi források helyzete ismert, lehet pályázni, csak sokan vagyunk fókák… De ha kitaláltuk a témát, megvan a pénz, elkészül a film, még mindig nagyon sokat dolgozunk, hogy le is menjen. A köztévéknek sincs pénzük, műsoridejük ránk, és az ismeretterjesztés a médiatörvény szerint közszolgálati televízióban nem szponzoráltatható.

Hogy ne kelljen kiírni, hogy a harcsák whiskast ennének?

Olyasmi. De nem panaszkodom, a Spektrumon mostanában sokat szerepeltünk, majdnem minden odavitt filmünket játszották. A Duna Televízió Talpalatnyi zöld című magazinjába is gyárthatunk, az is jó, sokszor ismétlik. Az MTV-nél bonyolultabb a helyzet, és ez a struktúrán múlik, nem az embereken. Nincs felelős, és ez tervezhetetlenné teszi a dolgot. A tematikus csatornák azért szerethetők, mert szervezettek, és bár ők is olcsón veszik a filmet, sokat ismételnek. Pedig egy filmesnek nagyon fontos, hogy sokan lássák a filmjét, hogy az megfelelő időben menjen. Ma a közszolgálati tévékben alig van erre lehetőség. Pedig jó lenne, ha, mint nyugaton, főműsoridőben mehetnének természetfilmek, nem más, szintén fontos műsor helyett, hanem jó műsorszerkesztéssel megoldva a problémát. Régen volt is ilyen próbálkozás az MTV-nél.

Nagyot kaszálnának, ha kereskedelmi híradók előtti sávban ilyet vetítenének. Nem is értem, miért nem éri meg nekik: a tematikus ismeretterjesztő csatornák megélnek a közönségből. Habár nekik mások az anyagi lehetőségeik.

Olcsóbb is lenne, hiszen nem kellene költeni egy NG-szintű marketingre. Egyébként lenne erre igény, csak nem a reklámozóké. A lokálpatriotizmus is indokolná, hiszen a Kárpát-medence élővilága, ahol élünk, nagyon érdekes, és más nem forgatja le helyettünk. Hozni kell persze egy olyan vizuális szintet, ami összemérhető a tematikus csatornákon megszokottal, de még erről is azt gondolom, hogy az itthoni közönségnek szánt filmekben „kelet-európai nyelv”, itteni gondolkodás kell. Sőt, eleve ne az ismeretterjesztő csatornákhoz hasonlítsunk, ezek is bulvárjellegűek. Én inkább a klasszikus BBC-stílust venném kiindulópontnak.

Gyűjtőhelyek

Miben látod a különbséget?

Mondjuk úgy, hogy a nyugodtságában. Az egyik típus folyamatosan izgalmi állapotot kíván fenntartani, a végkimenetelre helyezik a hangsúlyt, ezt készítik elő, ismétlik, variálják stb. Olyan is van, hogy nem a meglepetést, a sokkot halmozzák, hanem egyfajta suspense révén hatnak. A Katasztrófák sorozat darabjaiban például pontosan tudod, mi fog történni, izgulsz miatta, de megvannak a szokásos hatáselemek, visszajátszások, ismétlések is. A BBC-stílusnál más a közlési módszer: ott mesét hall az ember egy-egy állat kapcsolatairól, és nemcsak arról, hogy ki kit eszik meg, bár az is hozzátartozik a történethez. Vagy más esetben valamilyen egyszerű, elemi dologból indulnak ki, és jutnak el valamilyen tudományos ismeretközléshez.

Ma inkább a drámai, gyors dolgok kerülnek be a kulturális emlékezetbe, nem igaz?

Biztos lesz váltás, mert belefáradnak az emberek. Nem mondom, hogy a klasszikus természetfilm majd tucatjával tűnik föl a képernyőn, de mindig lesz egy-egy kihívóan gyönyörű, klasszikus darab. Persze, mi nem gyárthatunk le Magyarországon egy Blue Planetet. De most például egy Nemzeti park című filmsorozatot készítünk: ezt olyan szinten kellene megoldani, hogy tíz évre határozza meg a nemzeti parkokról való gondolkodást, vázolja föl, mi mindenünk van, mért is fontosak ezek. Kapjon a néző sok új információt, képet, lásson számára új állatfajokat, és legyen élvezetes az egész. Jó lenne sok ilyesféle filmet csinálni, ha lenne rá lehetőség.

Ez így elég nagy vállalkozásnak tűnik.

Kár, hogy nincs Magyarországon olyasmi, hogy természettudományos filmműhely – én ugyanis nem szívesen használom a „természetfilm” szót, jobb szeretem azt, hogy „tudományos ismeretterjesztő film”. Ebbe belefér a természetfilm, a tudományos film, az útifilm, meg valamilyen keverékük is, ezekben a műfajokban közös, hogy mind egy-egy élőhelyet, kultúrát mutatnak be. Izlandon például nem természetfilmet készítettünk, inkább azt mondanám, hogy olyan ismeretterjesztő filmet, amelyben szerepelnek természeti jelenségek, kulturális, útifilmes, tudományos részek is. Így az összefüggéseket is meg tudjuk mutatni: a geotermikus energia kiterjedt izlandi használatáról szóló információk például megmagyarázzák, hogy miért olyan szenzációs ott a természeti környezet.

Szóval ezek a filmműfajok összefüggnek, és Magyarországon nincs ilyen műhely. Miért nem hoztok létre egyet?

Próbálkozunk vele. Először a Természettudományi Múzeumot kerestük meg, angol mintára megpróbáltuk szorosabbra fűzni a kapcsolatainkat. Azt mondták, hogy nincs rá pénzük. Ez nem volt akkora gond, nekünk az is jó lett volna, ha a saját pénzünkből lehetnénk a Természettudományi Múzeum tudományos filmműhelye, valamilyen gyűjtőhely, ami otthont adna a természetfilmeseknek. Jó lenne a múzeumnak is: adattárat hoznánk létre, részt vennénk az oktatásban, vetítésekkel, előadásokkal, reprezentációt kapna a múzeum, a kutatók… Ausztráliában láttam, milyen fontos, hogyha az állam adóforintot költ egy kutatásra, láthasson a polgár anyagokat a kutatásról. A múzeumban megvan egy ilyen műhelyhez az infrastruktúra: a szakember hozná a témát, mi megcsináljuk közérthető nyelven, képileg is. Persze nekünk is sokkal könnyebb lobbizni, ha olyan erkölcsi tekintély van mögöttünk, mint a Természettudományi Múzeum. Lehetett volna filmfesztivált, filmszemlét, workshopokat tartani, nagyon jó lett volna az nekünk is. Sajnos megakadt.

Mi volt a baj?

Kiderült, hogy olyan bürokratikus a világuk, hogy nem megy. Az országgyűlés a legfelsőbb hatóságuk, és az nem engedné, törvénymódosítás kellene hozzá stb. Aztán a Spektrummal próbálkoztunk, ez folyamatban van, kicsit elültek ugyan nyáron a dolgok, de még reménykedünk. Szeptemberben viszont elkészül a honlapunk, egy természetfilmes portál, az a címe, hogy www.termeszetfilm.hu. Első körben a saját filmjeink meg az ismerősök filmjei kerülnek föl, de hosszú távú célunk, hogy gyűjtőhellyé váljon. Szeretnénk, ha közvetíteni tudnánk a filmesek meg az iskolák között is, olyan fórumot létrehozni, ahol mi is részt veszünk az oktatásban.

Kénytelenek vagytok magatok intézményesülni, mert nem találtok olyan intézményt, amely akár ingyen befogadna, keretet nyújtana egy magától működő dolognak.

Mi egyszerűen csak olyan csatornát szeretnénk, ahol állandó, tervezhető megjelenésünk lenne nemcsak nekünk, hanem sok más magyar természetfilmesnek is, meg egy honlap, ahol az oktatás felé lehetne elmenni. Ma már nemcsak abban találok örömet, hogy filmet csinálok, több területen akarok dolgozni. Az Antarktisz ebből a szempontból nagy tanulság volt: nem elsősorban a film lett siker, bár az is az volt, lement a Spektrumon, hanem az, hogy rengeteg előadásra hívtak bennünket, sőt még ma is hívnak. Meg szeretnénk hosszabbítani a munkánk életét: az Antarktiszról készült fotókiállításon azt találtuk ki, hogy egymás mellé rakunk ki képeket meg audiovizuális anyagokat: a fotók mellé plazmatévéket tettünk, a Samsung nagyon aranyosan támogatta ezt. Vagy fölállítottuk a tábort, és a tábor közepében volt egy nagy plazma, ott a tábori életről készült film ment. Ha ezeket egyenként kirakod, az emberek megnézik és továbbmennek. Mi megállókat alakítottunk ki, és abban a pillanatban megelevenedett az egész: láttuk, hogy leülnek az emberek, nézik, hosszabb időt töltenek el vele, mintha csak egy fotókiállítás lenne. Nagyon fontos persze a filmkészítés most is, de eleve úgy kell tervezni, hogy ebből a témából lesz egy film, amit erre és erre a tévécsatornára szánok. Készítek belőle hosszabb DVD-verziót, egyperces blokkokat is, amelyek a honlapra kerülnek, kis szöveges, képekkel illusztrált cikket magazinba, lesznek előadások is stb. A Budapesti vadont eleve így akarjuk forgatni, tudva, hogy a kiállításra 3D-s képeket tervezünk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.