A München-ciklus

(Egy mellékszereplő naplója egy címtelen Spielberg-filmről)

Nem szabad elmondanom, ami történik. Előttem zajlik, csakhogy nem jegyezhetem le. Ezért fizetnek engem. Csak azért vagyok itt, hogy töröljem az üvegeket és unottan bámuljak, míg egy nő szerelmes pillantásokat vet egy férfira. Mögöttük még több dolog van, amiről nem szabad beszélnem. A stáb csöndben ül, képernyők segerére bámulva, tüzetesen megvizsgálva a bár személyzetének és flörtölő tulajdonosainak minden gesztusát és mozdulatát. A stábon túl további milliók válhatnak nézőkké, amint a film világszerte a mozikba kerül. Vagy talán senki sem fogja nézni, mert a jelenet a vágószobában ér csúfos véget.

Néhány hónappal ezelőtt egy barátom szólt, hogy Steven Spielberg Budapesten fog forgatni, ugyanakkor javasolta, hogy én is szerezzek valami munkát a filmben. Csak annyit tudtam, hogy a film az 1972-es müncheni olimpiáról és a palesztin terroristák az utáni üldözéséről fog szólni. Tekintet nélkül a film politikai és morális töltetétől, buzgón kaptam a projekt bármilyen részlete után.

Spielberg neve mindvégig a filmgyártás szinonimája volt számomra. Szülővárosomban, az angliai Readingben azt tartották: senki más nem érheti el a karrier azon csúcsait. Tehát tudtam, hogy ha megkapom a munkát Spielberg filmjében, anyám nagyon büszke lesz rám. Minden eddigi megvalósításom túlságosan elvont volt neki ahhoz, hogy szívesen beszélhetne róla a barátainak. Rendeztem néhány sötét filmet, parádéztattam őket fesztiválokon, de mindez csak a filmeseknek jelentett valamit – valószínűleg nem túl sokat. Az egyetlen korábbi játékfilmes tapasztalatom a lámpaállványok hurcolása volt a kanadai rendező, Bruce La Bruce egy melegpornó-filmjében. Csak annyit tudtam, hogy Four Skinheads címmel filmet rendez, úgyhogy beszálltam a csapatba. Sajnos a filmnek végül Skin Flick lett a címe, és hatalmas botrányt kavart erotikája és a fasiszta jelképekkel való kacérkodása miatt. Ez semmiképp sem volt az a fajta munka, amelyért anyám nyíltan lelkesedhetett volna, úgyhogy amint meghallotta, hogy Spielbergnek fogok dolgozni, azt a szomszédok is hamarosan megneszelték. Anyám ilyen meggondolatlan néha, és hogy ne kelljen csalódnia, tisztáztam vele, hogy csak a legapróbb csepp leszek a hatalmas tengerben.

A Münich című film forgatása Budapesten (r. Steven Spielberg), 2005. szeptember

Eredetileg produkciós asszisztens lettem volna forgatáskor, de a magyar csapattal folytatott nem hivatalos interjún kiderült, hogy szükség lehet rám angol üzletember vagy csapos szerepében is. Egyeztetett időpontok, találkozók, kötelességek rengetegszer, gyökeresen megváltoztak. Elméletileg ez bizonyos mértékben a filmkészítés természetéhez tartozik, mégis a folyamatos határozatlanság kezdett kellemetlen lenni. Mivel felkértek az angol üzletember szerepére, augusztus elején jelmezpróbára mentem. A sminkes javasolta, hogy növesszek bajuszt. Egy héttel később felhívtak, hogy legyek inkább angol csapos. Visszamentem a jelmezeshez, aki arra kért, tüntessem el azt a bajuszt. Aztán újra csörgött a telefon, és megtudtam, hogy valaki más játszaná ezt a sokat vitatott csaposszerepet, és a rendező fog dönteni egy próba után.

2005. augusztus 16, kedd: délután ötkor beállítok a Marriott Hotelbe, a Duna pesti partján. Csodálatos: a szálloda alig negyedórára van a szállásomtól. A másik angol csapos magyar. Györgynek hívják, és sokkal többször nézi át a szerepét, mint én. Idősebb nálam, és jóval több van benne a tekintélyes szállodai csaposból, mint bennem. A járása Fernando Reyre emlékeztet Bunuel A vágy titokzatos tárgya című filmjéből, amint nagy lépteket ró, és csavaros módszereken töri a fejét, hogy ágyba vigye gyönyörű szolgálólányát. Miután fölvettem egy nem túl hízelgő külsejű, rövid, piros kabátot és hozzá csokornyakkendőt, újra megkérnek, hogy növesszek gyorsan bajuszt. Mivel nem vagyok képes egy-két óra alatt megnöveszteni, kénytelen vagyok egy sűrű műbajuszhoz folyamodni. Ahányszor kinyitom a szám, érzem, hogy az átkozott lassacskán leválik. Egy ilyen hamis bajusz 80 angol fontba kerül – ennyit spórolhattunk volna meg, Spielberg úr, ha a stábja határozottabb lett volna a bajszom ügyében.

Amint az várható volt, néhány óráig nincs mit csinálni. A mellékszereplők a vendégszobában vesztegelnek, távol a csapat többi részétől. Nem nagyon van mit enni. Csak valami kis süteménymaradékok, amelyek a bajuszomra ragadtak. Néhány amerikai úriemberrel, és csaposriválisommal, Györggyel ülök az asztalnál. Az amerikaiak fogják az üzletembereket játszani. Mindketten jól beszélnek magyarul, főleg hozzám képest. Magyarországról, az otthonunkról, zenéről és a dohányzásról beszélgetünk.

A szálloda földszinti társalgóját úgy alakították át, amilyen a londoni Európa Hotel lehetett 1972 körül. Néhány ronda szuvenír lóg a színházjegyes fülke ablakában. A fülke másik oldalát folyóiratok mintaposzterei díszítik. Figyelmemet egy Aladdin-poszter ragadja meg, Cilla Blackkel, Leslie Crowtherrel és a filmben mellékszerepet játszó Brasil Brush-sal. Lefényképezem, de azonnal mellettem terem egy magyar biztonsági őr, és rám szól, hogy ne fényképezzek. Kicsit túlzásnak érzem, minthogy a rendező még nincs itt, és nehezen hihető, hogy ez a poszter a film központi kelléke lenne. De hát kedvesen megkért, úgyhogy minden rendben. Nagyjából egy perc múlva három vagy négy másik biztonsági őr jön hozzám, és azt kérdezi magyarul, hogy mit játszom. Mondom nekik angolul: nem értem. Ők tagadják ezt magyarul, sokszor, amíg kénytelenek megszólalni angolul: „No photos!” – mondja az őr haragosan. Lent az Aladdin-poszter szélén ez áll: Figyelem, a moziban fényképezni tilos! Spielberg úr megérkezik. Várhatóan különös élmény hús-vér alakban látni valakit, akit csak közvetve „ismertél” egész életedben.

Igyekszem ellenállni a csábításnak, hogy bámuljam. Éppen egy beállításon dolgozik Januszsal [Janusz Kaminski – szerk.], lármás rokonlélek operatőrével. Minden magyar ital hiányzik a bárból. Egy sereg asszisztens összeszedi a szükségeseket. Megszólításaikban a rendező hol „Steven”, hol „Sir” („Uram”), hol pedig „Governor” („Kormányzó”). Egyszercsak valaki elkiáltja magát: „Stevo!” – csakhogy egy csapattársát hívja vele. Vajon valóban így szólítják, vagy csak a megkülönböztetés kedvéért hívja most így?

A Münich című film forgatása Budapesten (r. Steven Spielberg), 2005. szeptember

A rendező körül kis csapat ül és bámulja a monitorokat. Nem vagyok biztos benne, kik ők. Túl fiatalnak tűnnek ahhoz, hogy hollywoodiak legyenek. Inkább családtagok vagy barátok lehetnek, vagy épp véletlenül odakerült tinédzserek, akik versenyen nyerték a lehetőséget, hogy Spielberg filmjének a forgatását megnézzék. Láthatóan főleg a rendezőasszisztens, egy megtermett brit úriember, Adam [Adam Somner – szerk.] utasítgat. Nem beszél próbáról, amelyen eldőlne, melyik csapos a megfelelőbb, úgyhogy úgy tűnik, Györgyre és rám egyaránt szükség lesz – jó hír.

A forgatás előtt eljön az etetés ideje. Mi mellékszereplők fűszeres tört krumplit és csirkehúst vacsorázunk. A stáb többi tagja a hall túlsó végében levő ebédlőben dőzsöl: laska, saláta, gulyás, rengeteg finom falat, köztük ellenállhatatlan csokis karamellarudacskák. A mellékszereplők és a nem mellékszereplők ilyen kullináris elhatárolása biztos arra való, hogy meghiúsítsa minden olyan elvárásunkat, hogy a film lényegi elemei legyünk.

Kezdődik az első felvétel. Négy ember ül egy puszta bárpultnál: egy Marie-Josée [Marie-Josée Croze – szerk.] nevű színésznő, egy színész, Eric [Eric Bana – szerk.] és a két amerikai mellékszereplő, Jeff és Ben. Meglepetésemre egyetlen kamera veszi a jelenetet. Dorombolása a kisjátékfilmjeimben használt 16mm-es kamerára emlékeztet. Néhány felvétel, aztán kameraszöget váltanak. A „Kormányzó” maga nem tesz különösebb benyomást, amit megnyerőnek találok. Nagyjából annyit látok, hogy le-leállítja a jelenetet. Olyan diszkréten s közelről igazgatja a színészeit, hogy rajtuk kívül senki sem hallja, mit súg nekik. Felvétel közben rövid utasításokat ad, amelyek többnyire a szereplők beállítására, helyzetére vonatkoznak. Biztos mindent begyakoroltak korábban, mert úgy tűnik, a színészek pontosan tudják, mit kell tenniük. Spielberg rendkívül csendesen és egyszerűen dolgozik, ellentétben a többi rendezővel, akit láttam vagy akiről hallottam.

A leginkább tiszteletet parancsoló látvány a rengeteg laptopé, képernyőé és keverőé. Alig néhány perccel a forgatás után fényképeket nyomtatnak, és lejátsszák a felvételeket azokon a képernyőkön, hanggal, mintha máris a tévében néznék a filmet. Csakhogy a tévével ellentétben, ha fölnézel a képernyőről, láthatod ugyanazt a jelenetet, a maga valójában, más szögből. Tudom, ez nem éppen napfogyatkozás, engem mégis egészen magával ragad az élmény. Több különböző szögből veszik fel ugyanazt a jelenetet, míg én üldögélek egy lánnyal beszélgetek.

Közeleg a hajnal. Kint minden csöndes. Régi kialudtak a fények, amelyekre Budapest oly büszke. A stáb viszont még egy újabb kameraszögből való felvételre készül, a jelenet ugyanaz. Várakozás. Spielberg Polanski Chinatownjának a zenéjét játsszatja le, hogy hangulatot teremtsen. Úgy érzem, édességbombára van szükségem az ébren maradáshoz. Sosem értettem a koffeint, úgyhogy csak a csavargás tud ébren tartani, meg esetleg azok a csokis karamellarudak, amelyeket csak a stáb kapott. Kérdem a lányt, kér-e csokis karamellát, s ő buzgó igennel válaszol.

A Münich című film forgatása Budapesten (r. Steven Spielberg), 2005. szeptember

A stáb ebédlője üres. Kiszolgálom magam. Két rudacska helyben bekapni, két másik magamnak és a lánynak. Talán elcsórhatnék egyet Spielberg úrnak is. Nem láttam, hogy bármit is evett volna a forgatás kezdetétől, úgyhogy éhes lehet. Ez olyan abszurd talpnyaló gesztus lenne, hogy nehezen állok ellen az ötletnek. Még azt is mondhatnám, hogy a karamellát otthon készítették, csakis számára. Vajon mit gondolna, mi vagyok: tökfej vagy gyilkos?

Kezdődik a nagy fellépésem. Annyira hamis az egész. Az egyén számára ennyire élménydús pillanat olyan múlandó mindenki másnak! Csak egy fickó vagyok a háttérben. Lelkesedtem én valaha egy mellékszereplőért? Ráadásul mi van, ha nem jelenek majd meg a stáblistában? A mellékszereplők általában nem kerülnek bele, kivéve ha kiemelt háttérszereplők, vagy ha az IMDB weboldalára vadásznak. Ami biztos: játszom a filmben, és maximális szorgalommal fogok alakítani, de könnyen megeshet, hogy a nevem nem kerül fel a stáblistára, hanem a várószobában végzi. Hogy fogja ezt anyám fogadni? Elképzelem, amint barátnőivel a moziba megy, sugárzó lelkesedéssel persze: alig érdekli egyéb, mint a szerepem és a nevem a végén. Nem okozhatok neki csalódást…

Adam, a rendezőasszisztens felszólít, hogy foglaljuk el a helyünket ugyanannak a jelenetnek a totáljához. Arra kér, törölgessem a poharakat, és megvan, hogy mennyit mozoghatok a frame-en belül. Egy másik utasítás: „Késő van, zárás előtt, úgyhogy a jelenet kedves és lassú kell legyen.” És a nevem? Senki nem adott nekem nevet. Hogy lehetek meggyőző csapos, ha nincs nevem, hátterem vagy motivációm? Ki ez a csapos? Mit tesz, amikor hazamegy? Mit reggelizik? Kedves pincér, aki alig várja, hogy kiugorhasson hátul egy cigarettára? Az a fajta pincér, aki elég vakmerő ahhoz, hogy rászóljon egy részegre, ne piszkálja azt a lányt? Szereti a nagy melleket? Vagy inkább a kicsiket? Esetleg meleg? Ha igen, megmondta már a szüleinek? Szükségem volna az összes válaszra.

Csak azért vagyok itt, hogy a poharakat törölgessem. Bárki, akinek van két keze és egy tiszta törlője, megteheti ezt. Ám amikor tudod, hogy a világ legnagyobb filmrendezője, néhány millió ember és édesanyád fogja figyelni, amint a poharat törölsz – már nem is olyan egyszerű a dolog. A kamera – főleg Spielberg kamerája – előtt állni idegroncsolóbb, mint valaha gondoltam. Nem nekem való, még ha élvezem is az egészet. Marie-Josée, Eric, Jeff és Ben teszi, amit tennie kell, de nem figyelek rájuk. Én a csapos vagyok – rengeteg hasonlót láttam már.

Az első felvétel után Adam szól, hogy túl gyorsan töröltem a poharakat. Késő van, a csapos fáradt. Amint a kamerát újra bekapcsolják, igyekszem lassúnak lenni, és minden pohárnak különleges figyelmet szentelni. Tudjuk, hányszor maradnak rúzs- vagy víznyomok a poharakon – az ilyesmi megbocsáthatatlan. Amíg a poharakat törölgetem, fájdalmasan tudatában vagyok a bámuló kamerának, következésképpen a jövendőbeli nézőközönségnek is. A poharak közt finoman legyintek a ronggyal. Ha ezt látod a vásznon, emlékezz rá: az én voltam! Az az én ötletem volt! Adjon valaki egy segédrendezői megjelenést a stáblistában!

A csapat a következő felvételt készíti elő. Utasítanak, hogy álljak a bárpult mögé. Marie-Josée előttem ül. Nem merem megszólítani. Ráadásul ahányszor kinyitom a szám, az a nyomorult álbajusz megszúrja a felső ajkam, ami ettől meg-megrándul. Amúgy senki sem beszél sokat. Késő van, a valóságban és a filmben egyaránt. A másik színész, Eric csöndben ül a bárpultnál, néhány lépéssel távolabb. Unatkozom. Nem hoztam könyvet magammal, és túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármi hasznoson gondolkozzam. Ráadásul egy bűnrossz technószám kínoz, amely idén nyáron feldúlta Budapestet. Nem telik el egy nap, hogy valahol internetkávézóban, bárban, fűszerboltban, a mellettem elhaladó autóból ne hallanám, vagy egy szomszédom ne gyötörne vele. Most kellemetlenül szól a koponyám lemezkeverőjéről.

Valaki a nevemen szólít. Az az érzésem, nem először. Adam szeme követeli, hogy hagyjam abba az álmodozást. Nyugtalan kezd lenni, és mindenkit az új pozíciójába parancsol. A következő felvételkor sepregetnem kell. Csak nem szabad zajt csapnom. Ez talán a zörejes dolga lesz az utómunka során. El tudok képzelni egy hangtechnikust, amint a hollywoodi stúdióban utánozza az én söprő mozdulataimat, valószínűleg egy több zajt előállító seprűvel. Lehet, van neki valami különleges üvegtörlés- és -csilingeléshangja is. Szóval csak sepregess a kijelölt helyen. Egyszerű. A kamera forog, és Eric tesz valamit – vagy mégsem: nem vehetem észre. Felöltöttem a karaktert, és el kell képzelnem, hogy belefáradtam a mocskos padló takarításába. De tényleg. Cigarettacsikkeket kell összeszednem, egerek futkosnak a deszkák alatt, callgirlök névjegykártyái hevernek a padlón szanaszét. A felső tízezer minden piszkát fel kell innen söröpni, mielőtt fejek kezdenek hullani.

A Münich című film forgatása Budapesten (r. Steven Spielberg), 2005. szeptember

Ahogy a felvétel véget ér, végre leszedhetem ezt a tuft az arcomról. A sminkeshölgy erős szagú alkoholt visz fel a helyére, és hirtelen egész jóképűnek érzem magam. Nem mintha különösebben szépnek vagy csúnyának tartanám magam, de a ettől a bajusztól kimondottan rondának érzem magam. Úgy nézek ki vele, mint azok a férfiak, akiknek a ruháit még mindig az anyjuk vásárolja. Egy, a mellékszereplőkért felelős magyar stábtag kérdi, hol van a kitűzőm. Nem emlékszem, de a száma 86. Azt mondja, ez nem elég. Oké. A számom 86, és elvesztettem a kitűzőt. Csak egy darab műanyag, benne egy számítógéppel nyomtatott papírral, amelyiken azt írja: „Extra” és a számot: 086. Az erélyes felelős tudatja velem, hogy ez elfogadhatatlan, és ha nem találom meg a kitűzőt, nem kapok fizetést. Meglátjuk, mondom, bár azt kellene hozzávágnom ehhez a javíthatatlan bürokratához, hogy menjen csak a bárpult mögé, keresse meg és tűzze fel maga, ceruzatologató barom.

2005. augusztus 17., szerda: este 6 van, és visszatérek a Marriott Hotelbe mint produkciós asszisztens, de nincs szerencsém. A bajusznak újra fel kell kerülnie, hiszen ismét szükség van rám a bárpult mögött. Nem fog órákig tartani, mert föl kell még venni egy londoni buszos, külső jelenetet.

Először is utasítanak, hogy borotválkozzam meg. Megkérdem, hazaléphetek-e, hogy elvegyem a saját borotvámat, amelyik jól ismeri az arcom minden szögletét. Hallottam, hogy egyik mellékszereplő cafatokra vágta az arcát a rendelkezésünkre álló borotvák egyikével. A válasz: nincs erre idő, úgyhogy ha elvágnám magam, talán megbeszélhetem Spielberg úrral, hogy ez valamiképpen bekerüljön a cselekménybe. Szerencsére külön elővigyázatosságomnak köszönhetően nincs erre szükség.

A barátnőm ideadta Bret Easton Ellis The Informers című könyvét, hogy két „felszolgálás” között olvasgassam. A könyv szereplői mind filmesek, producerek feleségei stb. Túl sok valium az én ízlésemnek. Ingadozom az Ellis-könyv és egy antikváriumban talált magyar nyelvtankönyv között. „But this is not half enough young man” – fonetikusan így kell olvasni: „Bat zisz iz not haf inaf, jang men.” „You do like flowers very much” – így kell kiejteni: „Ju du lejk flauersz veri macs.” És a személyes kedvencem: „The tulips will bloom soon” – „Zi tjulipsz vil blum szun.” Míg én próbálom magyarul kiejteni az angolt, az asztaltársaim kártyáznak. A jelmeztervezők kiragadnak ebből a félig-transzból, és magyarázzák, hogy „előléptem” recepcióssá. Most piros blézert kell hordanom a rövid kabát helyett. Bár Adam szerint nem lehetek recepciós is, meg csapos is. Vagy ikreket játszanék? Á, dehogy. A blézer vissza, maradok csaposlegénynek.

Mialatt a csapat a külső jelenetet forgatja, a szálló vendégei az előtérben és a bárban kalandozhatnak. A szálloda mai vendégei összecsapnak a 70-es évekbeliekkel. Telik az idő. A figyelmem kezd elkalandozni a könyveimről. A Marriott végtelen folyosólabirintusa kárpótol néhány találkozással, amelyeket azonban megszakít egy-egy szobából időnként kiáradó zaj. Előcsomagolt nevetés a tévéből, hajszárító, és még több tévé. Egyik szoba előtt tálcán otthagyták az ételmaradékokat – elszenesedett szalmakrumplidarabok ketchupkupacokkal. Mellettük hervad rózsa árválkodik egy kiürült söröskancsóban, a fotoszintézisért tett végső erőfeszítéssel szívva fel a sör maradványait. Az ajtón a „Ne zavarjanak” felirat. Bentről bágyadt horkolást és a televízió zúgása hallszik.

Elmegyek egy stábtag mellett, aki mintha ismerős lenne. Ráköszönök, de ő nem válaszol. A folyosó a vészkijárathoz vezet, amely a tetőre nyílik. Budapest látképe fenséges innen.

A mellékszereplők reggelijét még nem szolgálták fel, bár jó eséllyel található néhány finom falat a forgatócsoport tagjainak az ebédlőjében. És valóban, egy tányér uborkát és három kancsó különböző salátaöntetet találok. Míg mindeniket kipróbálom, a pincérek újabb ételkölteményeket hoznak be. Felismerem magam mellett Jeffet, egy skót ismerősömet, aki a speciális effektekkel foglalkozik. Mielőtt ráköszönnék, elállom az útját – vajon felismer? Szállodai uniformisban vagyok, úgyhogy ellentmondást nem tűrő pózt vehetek fel: felrobbanó járművekkel és nem nassolással kellene foglalkoznia! Jeff döbbenten rámnéz, szemében a kérdéssel: „Ki a fene vagy te?” Aztán felismer, és nevetésbe tör ki. Éppen szünetet tart autólocsolás közben. Úgy tűnik, Janusznak tetszik, ahogy a fény visszaverődik a vizes felületekről. Janusz és Spielberg valahol a harmadik-negyedik emeleten, egy szobában van, most veszi fel a teljes fenti jelenetet. Jeff kihív, hogy nézzek körül. Kisebb tömeg gyűlt össze a korlátoknál, élénken rögzítve mindet a mobiltelefonjaik kamerájával. Jeff folyékonyan beszél magyarul a walkie talkie-jába. Szeretném, ha az én nyelvismeretem is ilyen alapos lenne.

A szálloda felső emeleteinek folyosóiról jobban látszik az utcai forgatás. Kinyitom az ablakot, amikor egy középkorú turistahölgy megy el mellettem. Német vagy amerikai lehet. Köszönök neki, de nem méltat válaszra. Anélkül, hogy megfordulnék, az ablakban tükröződve látom, ahogy tovább megy a szobája felé. Megáll egy pillanatra, megfordul, végigmér, gondolva, hogy nem veszem észre. Továbbmegy, újra megáll, újra szemügyre vesz. Talán a bajszomtól rázta ki a hideg. Aztán bizonytalanul a szobájába lép, és jól hallhatóan bezárja az ajtót. Remek. Ebéd után többet olvasok a könyveimből. Egy társam kártyázni hív. Örömmel, csakhogy mielőtt oszthatna, lehívnak tálcát hordozni, két pohárral, keresztül a báron.

Minden meghittebbnek tűnik, mint egy nappal korábban. A kamera szeme már nem olyan gonosz. Néhányszor egy addig még nem látott asztalhoz viszek két italt egy tálcán, míg ez vagy az történik az előtérben Erickel és egy másik színésszel, akit Geoffreynak [Geoffrey Rush – szerk.] hívnak. Nagyon fáradt vagyok, öt órát aludtam a reggel. Minden vágyam, hogy valahol egy sarokban szundíthassak egyet, és a jövés-menés még jobban kifáraszt.

A felvétel véget ér, de még mindig maradnom kell, mert újra szükség lehet rám. A többi háttérszereplő mind elmehet. Én egy ablaknál ülök, amikor Spielberg a következő felvételt elindítja. Semmit sem látok, csak Spielberget, Januszt és Adamot hallom beszélgetni. El-elbólintok. Az álom többször kezd alakot ölteni, de azonnal szertefoszlik Spielberg szavától: „Ennyi!” vagy „Gyönyörű!” Az egyetlen, hosszabb álomban Spielberg és Janusz hív, hogy nézzem meg a musztereket egy nőgyógyász műtőjében. Ez minden, vagy másra nem emlékszem.

A Münich című film forgatása Budapesten (r. Steven Spielberg), 2005. szeptember

Körülöttem mindenki az álom és a kegyetlen ébredés ilyen ciklusába került. Bármi lobban fel előttem álomként, minden túl múlandó ahhoz, hogy megfogható legyen. Csupa rövid kép: minden összhangzás és érintkezés a közvetlen környezetemben történtekkel csak egy másodperc töredékéig érvényesül. Egy mellettem szundító hölgy eltöri a vizesbögréjét az álom rohamában. A zaj elég ahhoz, hogy többen odanézzenek. A nőnek fogalma sincs arról, mi lett. A lámpák melege egyre álmosítóbb, de hallom, amint az egyik magyar csapattag rólam beszél a walkie talkie-ján, úgyhogy láthatóvá válok, és máris mondják nekem, hogy talán szükség lesz rám a következő jelenetben. Most miért kellek? A padló tiszta, a poharak szárazok, és senki sem iszik a bárpultnál. Keresek egy helyet, ahol pihenhetek, közel az akcióhoz. Ébren vagyok, de úgy tűnik, az idő más utat követ, mint az órám mutatója. Egyszercsak hallom, hogy Spielberg leállítja a felvételt. Végre leszedhetem a bajuszt, és lemoshatom a zsírt az arcomról. És most már belekapaszkodom a kitűzőmbe.

A Münich című film forgatása Budapesten (r. Steven Spielberg), 2005. szeptember

Hajnali fél 6 van. Ez a második éjszaka egyhuzamban. Valahogy én vagyok az utolsó. Nem értem. Alig néhányan várnak kint autóra vagy taxira. Sehol egy lesifotós, aki Spielberget várná. Haza menni a forgatási helyszínről hatalmas luxusnak tűnik. A szálló előtti taxik nagyon csábítóak, csak nem pallhatom el máris azt a pénzecskét, amit a filmre fogok kapni. Tulajdonképpen nem is tudom, mennyivel tartoznak most nekem, mivel a feladatom megváltozott. A mellékszereplőkért és az asszisztensekért más-más cég felel. Bármilyen is lesz a dolog pénzügyi része, hogy ritka élmény volt a világ legnagyobb filmrendezőjét munka közben látni. Az alatt a rövid idő alatt, amit a társaságában töltöttem, a legerősebb benyomást a határtalan lelkesedése tette rám. Ez közhely persze, de igaz. Nem volt semmi egyéb, ami különösebben tetszhet vagy nem valakiben, akit dolgozni látsz egy szobában, és akivel két szót sem váltasz. Látva Spielberg gyerekes lelkesedését, kicsit megfájdult a szívem. Nehéz látni, amint valaki ilyen buzgalommal teszi, amit te is annyira szeretsz, akkor, amikor te nem teheted ugyanazt. Mint minden, többé vagy kevésbé törekvő filmkészítő, tudja, hogy az igazi munka az a sok, sietős és vegeérhetetlen találkozás a producerekkel, amelynek során azt mondják, hogy ők tudják ezt vagy azt, ők megtehetik ezt vagy azt, és te csak körbe-karikába jársz, az életed drága kávézókban töltöd, elakadt gramofonként beszélve.

Anyám hívni fog, hogy megtudja, mi történt, mit mondott nekem Spielberg, hogyan válaszoltam én neki stb. Csak annyit mondhatok, hogy szólt az asszistensének, kérjen meg engem, hogy sepregessek egy kicsit odébb. Ennyit erről. Egy ilyen anekdota még az unokák elbűvölésére sem jó.

Fordította: Buzogány Klára



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.