Tátott szájjal, elsőfilmes lendülettel

Interjú Gil Alkabetz animációsfilm-rendezővel

Az Anifest 3, az új európai animáció budapesti fesztiválja parádés zsűrit vonultatott fel az ugyancsak fergeteges versenyprogram értékeléséhez. Az izgalmas filmes csemegék, a megannyi országos premier és a gazdag kísérőrendezvények mellett az egyik nagy szenzációnak számított, hogy maga Gil Alkabetz, az animációs film egyik fenegyereke látogatott el a magyar fővárosba. Az izraeli származású alkotó, aki jelenleg Németországban él és saját stúdiójában tevékenykedik, az animációs film egyik nagy úttörőjének számít. Budapestre természetesen saját retrospektív filmválogatásával érkezett.

Ő az, aki rengeteg fantáziadús és poénos megoldással rukkolt elő arra a kérdésre, hogy „hogyan vigyem át az egyik partról a másikra a kecskét, a farkast meg a káposztát, ha egyszerre csak kettő fér bele a csónakba”. Ropogósan friss humorral, szemtelenül ügyes ötletekkel hamar világhírűvé tette a klasszikus mesét, amit ő Rubiconnak nevezett. A lé meg a Lola főcím-animációjának megálmodója, valamint a több országban televíziós premiert megért és sokszorosan díjazott Morir de amor atyja gyerekkori filmélményeiről, könyvírásról és intuíciókról mesélt, s arról, hogy miért ül még mindig tátott szájjal az animációk előtt.

Honnan ered az animáció iránti szeretete?

Walt Disney nagyon jelentős színfoltja volt a gyerekkoromnak. Mivel Izraelben nőttem fel, ott akkoriban nem sok tévét nézhetett az ember, egy fekete-fehér csatorna létezett csupán, így az igazi film- és animációkedvelőknek a mozi jelentette az egyetlen helyet, ahol hódolhattak a szenvedélyüknek. És persze animációból sem volt nagy luxus, választék meg még kevésbé: csak egészestés Walt Disney-mesefilmeket vetítettek. Így már persze érthető, honnan ered a Disney-őrületem! Nekem még különösen nagy szerencsém volt, mert lakott mellettünk egy fickó, akinek volt egy 8 mm-es filmvetítője, s néha átszökhettem hozzá Disney-rajzfilmeket nézni. Azt hiszem, ekkor találkoztam először a rajzolt, animált filmmel. Így történt, hogy sokszor órákat ültem a szomszéd bácsinál, s tátott szájjal bámultam. Imádtam. Nem tudom megmagyarázni, hogy pontosan mi fogott meg benne, egyszerűen olyan volt, mint egy varázslat, ami engem is megbűvölt. Így hamarosan Mary Poppins, Pinocchio és Hófehérke lettek a legjobb barátaim.

Mikor dőlt el, hogy Walt Disney nyomdokaiba lép?

Természetesen akkoriban, körülbelül hétévesen még fogalmam sem volt, hogy mit jelent animációs filmrendezőnek lenni, de már éreztem, hogy érdekel engem ez a téma. Apró kis rajzokat készítettem, aztán képregényféleségeket meg vicces történeteket vetettem papírra. Igazából alig vártam, hogy valahogy megtaláljam a módját, hogy megmozdítsam a rajzokat. Kezdetektől az animálás bűvölt el, s addig evett a fene, amíg pár évre rá, tizennégy-tizenöt éves koromra el is készítettem a legelső animált filmem.

Miért éppen az animáció?

Biztos vagyok abban, hogy az animáció melletti döntésem nem tudatos, hanem inkább intuitív volt, így nehéz is lenne megokolni, hogy miért nem éppen az élőszereplős filmet vagy a dokumentum műfaját választottam. Azt hiszem, az animáció alapjaiban ragadta meg a szellememet. Nagy valószínűséggel az iránta érzett szeretetem pont a gyerekkori élményeimből táplálkozó őszinte, gyerekes vonzalomból nőtte ki magát. Abból a rácsodálkozásból, amelyet minden gyermek átél, amikor rajzfilmet néz. Mert melyik gyerek nem ül szombat reggelente a kanapén, távirányítóval a kezében, a Cartoon Network előtt? Csakhogy a különbség köztem és a többi valamikori gyerek között az, hogy én még mindig ugyanúgy ülök a rajzfilmek, animációs filmek előtt: tátott szájjal. Pedig már nem vagyok tizenéves. Egyszerűen megbolondít a tudat, hogy fogok egy ceruzát, lerajzolok egy egeret, s aztán az egyszer csak megmozdul, szaladgálni fog... Erre én azt mondom, hogy egyszerűen csodálatos. A mozgás szabadsága! Ez az, amit más művészeti ágakban még nem fedeztem fel.

Hogyan kezd bele egy animációba? Honnan indul egy animáció?

Azt hiszem, általában egy absztrakt gondolatból vagy egy szituációból ered az egész. Tehát soha nem azért csinálok filmet, mert van valami közvetítendő üzenetem a közönség számára. Sajnálom, ez nem én vagyok. (Nevet.) Nálam inkább egy érdekes kép tud inspiráló hatású lenni, egy olyan kép, amelyről azt érzem, van benne valami lehetőség, van története, múltja, és legfőképp jövője... De nehogy azt higgyék, hogy ha már megvan a megfelelő kép, akkor onnan gyerekjáték az egész. Van, amikor évekbe is beletelik, mire megtalálom a megfelelő formát, módot, hogy a képet filmmé alakítsam. De az egész ettől lesz izgalmas. Itt a teremthető világok száma végtelen. Az egész médiumot, magát az animációt a készítő, azaz én találom fel, s én is formálom meg, így soha nem lesz egyforma, akár az improvizáció. A saját alkotói folyamatomban sokszor előfordul, hogy egy újonnan szerzett kép kidolgozásakor egy régi ötletemet dolgozom bele, amelyet még régen raktároztam el az ötletfiókomba, de éppen most jutott el arra a pontra, hogy hasznát vegyem. Máskor meg félreteszek egy-egy jó képet, mert pillanatnyilag nem tudok mit kezdeni vele, de érzem, jól jöhet egyszer.

Érdekes dolog, hogy van, amikor leírom az ötleteket, amelyek egy adott pillanatban megszállnak, de a tapasztalataim azt mutatják, hogy azokat soha nem használom végül fel. Viszont amikor egy vízió, egy ötlet újra és újra visszatér, nem hagy nyugodni, még akkor is eszembe jut, ha nem volt lejegyezve, nos akkor már lehet érezni, hogy ezzel érdemes lesz bütykölni, ebben már van valami, ha ennyire kísért nap mint nap.

Mi a helyzet azzal a beidegződéssel, hogy a rajzfilmek a gyerekeknek szólnak?

Az tény, hogy az animációs filmek nagy többsége még a mai napig is gyerekfilm, maximum családi film – most persze azokról beszélek, amiket mozikban vetítenek, és valamennyi nagy kasszasiker. Így persze sok felnőtt is beül a moziba, mivel elkísérik a gyerekeket, de jóval kisebb a ténylegesen felnőtteknek szánt animációs filmek száma. De engedjék meg, hogy megint a nagy gyerekkori hősöm, Walt Disney szavait idézzem ezzel kapcsolatban, hiszen ő mondta egyszer, hogy az animációi nem a gyerekeknek szólnak, hanem mindenkinek, akiben még ott mélyen megbújik a gyermek. Egyértelmű, hogy az animáció nem választható el teljesen a gyermekiességtől, még akkor sem, ha az kifejezetten felnőttek számára készül, mert az animáció egyfajta gyermeki nézőpontból csodálkozik rá a világra, ezért a gyermeki szív örökké jelen van benne. Lehet az animáció közönsége mozirajongó, zsűritag vagy egy egész fesztivál, mindenkinek meg fogja mozgatni a gyermeki oldalát.

Milyennek látja az animáció jövőjét? Hova tart ma az animáció? A tavalyi AniFest 2 vendége az észt rajzfilmguru, Priit Pärn volt, aki az animáció haláláról beszélt. Ön is így vélekedik?

Én éppen az ellenkezőjét tapasztalom; inkább feltámadásról kell beszélnünk, mint temetésről, nem igaz? Egyre szaporodik az animációs fesztiválok száma, és mind több film készül évről évre. A technikai feltételek biztosítása leegyszerűsödött, így ma már bárki hozzájuthat a felszereléshez, s egy-kettőre animációkészítővé válhat, mi több, a minőségi-technikai kritériumoknak is könnyebben eleget lehet tenni. A rohamos fejlődés nyilvánvalóan nagymértékű átalakuláshoz fog vezetni, sőt már szerintem ez folyamatban is van. Ez a terület a fiatal tehetségek kezébe kerül át, így kicsit összeforr a kísérletezéssel, próbálgatásokkal. Nekem ez nagyon tetszik, s őszintén örülök annak, hogy egyre több emberhez jut el az animáció.

De azt hiszem, értem, hogy Priit mire célozhatott, amikor az animáció haláláról beszélt. Valószínűleg a klasszikus animációk, amiket ő készített, már lassan kiöregednek a 21. századból, és az új animációs trendek elsöprik majd a kezdetleges formákat, témákat és megoldásokat. Személy szerint én ezt nem élem meg tragédiának, hiszen ez mindig így van, én ezt egészséges és szükséges cserélődésnek tartom.

Egyszer azt mondta, hogy az animációkészítés lassan olyan lesz, mint a könyvírás. Mit értett ez alatt?

Igazából azt, hogy a könyvíráshoz csak egy ceruza, papír és ötlet kell, s lassan az animációhoz is elég ennyi, mert a technikai oldal már annyira kifejlett, hogy bárki rendelkezhet vele. Ez a hasonlat komplexen magyarázza az animációkészítés mivoltát: olyan egyszerű és olyan nehéz is egyben animálni, mint könyvet írni. Bárkinek lehet papírja és ceruzája, mégsem ír mindenki könyveket, s még kevesebben írnak jó könyveket. Így van ez az animációval is. Ezt egyébként csak arra mondtam, hogy szerencsére a mai világban már mindenki számára nyitott az út az animációkészítés felé, nem olyan lehetetlen és reménytelen a helyzet az induláshoz, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt.

Nem tartja veszélyesnek, hogy így viszont egyre többen kapcsolódnak be az animációkészítésbe, s felhígíthatják a színvonalat?

Ettől cseppet sem félek. A rossz animáció is jó, legalábbis olyan szempontból, hogy tanulságos. Továbbá, ha technikailag kicsit gyérebb is lenne az alkotás, semmi gond, mert egyértelmű, hogy az animáció nem száz százalékban szól a technikáról, hanem inkább a történetmesélésről, a gondolkodásmódról, az ötlet filmre ültetésének módjáról. Ennek a megosztása, a számtalan kombinációs megoldás és ötlet kommunikálása, cserélgetése viszont nagyon fontos a fejlődés érdekében.

Ha már az animáció jövőjéről esett szó, mit szól az új trendhez, hogy egyre több film ötvözi a live actiont az animációval?

Őszintén? Szerény személyem nem nagyon rajong értük. Nekem unalmasak azok az alkotások, amelyek megpróbálják az élő szereplők közé integrálni az animációt, vagy fordítva. Úgy gondolom, hogy az animáció belekényszerítése a rendes filmbe éppen az animáció különlegességének elvesztéséhez vezet; azt az absztrakt megjelenítési lehetőséget, amit az animáció nyújt, már nem tudja olyan jól kihasználni. Továbbá egy speciális effektekkel telenyomott film távolságtartást idéz elő bennem, s legtöbbször hidegen hagy, nem tud megérinteni. Nem azt mondom, hogy nem érdemes összeolvasztani a két műfajt, de azok a próbálkozások, amik eddig készültek, még nem voltak elég ügyesek ahhoz, hogy a módszer lehetőségeit intelligens módon kiaknázzák. A kombinálás következtében az ilyen film sem animáció, sem élőszereplős film, hanem valahol a kettő között marad, s ettől is érdektelen nekem, mert a két műfaj lehetőségei egy csapásra elvesznek. Olyan ez, mint amikor a habos fürdővízbe belemorzsolok egy kis szappant, minden hab eltűnik egyszerre... Lehet, hogy sokaknak kiábrándító leszek, de én nagyokat horkoltam A gyűrűk ura első részén, a többire meg be se ültem.

Nem sok ideje ugyan, de animációs filmes oktatással is foglalkozik. Milyen tapasztalatai vannak e téren? Lehet egyáltalán az animációt tanítani?

Az érdemi tanítást csak tavaly kezdtem, így a módszereim még inkább kísérletiek, mint kidolgozottak. Legtöbbször viszont magát az animációfilmes képzést úgy szoktam indítani, hogy minimalista feladatokat adok a tanítványaimnak, hogy megszabaduljanak a technikai görcsöktől, s szabadjára engedjék a fantáziájukat. Például ebben az évben az elsősöknek azt a feladatot adtam, hogy egy darab fehér papír segítségével rögtönözzenek egy félperces filmet. Ebben egyszerre találkozott a komplexitás és az egyszerűség, mert bár egyszerű dolgot kellett kitalálni, a papírt csak egyszer lehetett felhasználni, ez tehát gondos előtervezést követelt. A drámai szálak kidolgozása mellett minden egyes képet le kellett rajzolni storyboardszerűen, illetve be kellett osztani a rendelkezésre álló időt, meg kellett beszélni, ki, mikor, hogyan akar dolgozni. Imádom ezt a feladatot, mert az igazi filmkészítés minden mozzanatát kitűnően modellezi.

Mitől lesz valaki jó animációsfilm-rendező?

Nehéz kérdés. Talán a második és harmadik filmtől. Ezalatt azt értem, hogy rengeteg emberkét látunk filmet, sokszor jó, innovatív filmet csinálni, díjat kapni érte, de csak egyet készít, s aztán nincs folytatás. A kitartás, a motiváció arra, hogy aztán tovább lépjen, az már kevésnek marad meg. Továbbá fontos, hogy az igazi animációs filmrendező, amellett, hogy több filmet készítsen, lépésről lépésre kialakítsa a saját nyelvezetét, majd olyan filmeket készítsen, amelyek rá jellemzőek. Egyébként azonosítatlanul fog elveszni a tömegek tengerében. Az első filmek lelkesedését meg kell őrizni, és ápolgatni kell, hogy aztán érett stílussá lehessen formálni. Ez az, ami viszont hihetetlenül nehéz, ebből kifolyólag pedig igencsak ritka.

Ezek szerint Ön már megtalálta a saját stílusát?

Hogy megtaláltam-e a saját stílusomat? Most viccel, ugye? Én mindig csak össze-vissza firkálgatok, s minden filmemről azt gondolom, hogy na, ez most már tényleg az utolsó lesz. Soha nem látom a folytatást, nincs még sajnos egy tiszta vonal, ami mentén haladhatnék egyik filmtől a másikig, s amely tartalmazná a tipikus alkabetzi stílus jellemzőit. Minden filmem olyan, mintha az első lenne. Ez valahol szomorú, de valahol kecsegtető is: ugyan nincs teljesen kiforrott stílusom, de így minden egyes filmemben ott az innováció és az elsőfilmesek energiájától duzzadó lelkesedés.

Mit tervez a következő évre?

Egy televíziós társaság kért fel, hogy gyermekfilmet készítsek, jelenleg ezen dolgozgatom, más konkrét még nem alakult ki. De az, hogy nincs tiszta képem arról, hogy mi fog történni a következő évben, annyira azért nem aggaszt, mert ez mindig is így volt. A nagy semmiből szoktam haladni a valami felé, akárcsak amikor animációt készítek, és a fehér papírtól haladok a film felé. (Nevet.)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.