Mindenkinek el kell kezdenie valahol…

Spielberg, Kubrick és Lynch első lépései

Amatőr filmek? Nevezhetjük így a nagy rendezők első próbálkozásait? Hiszen ők is kezdetleges felszereléssel, olcsó nyersanyagokkal dolgoztak, minimális költségvetésből, amit saját zsebpénzükből kapirgáltak össze. Hogyan is kezdték a nagyok? Nagy rendezők kisfilmjeit veszem számba, kifürkészvén, hogyan indultak el rendezői karrierjük felé. Milyenek voltak az első lépések és az első nehézségek Steven Spielberg, Stanley Kubrick, illetve David Lynch életművében?

Steven Spielberg

13 évesen a szüleitől kapott Super8-as kamerával készítette el első kisjátékfilmjét, The Last Gun címmel. Ebben a bámulatos, ötvenes évekbeli darabban a világ egyik leghíresebb filmrendezőjének első filmjét tisztelhetjük, és nyugodt lélekkel jelenthetjük ki róla, hogy a film új perspektíváját nyitotta meg a világ számára. A film egy fantáziadús gyerek tehetségére mutat rá, aki édesapja kamerájával játszadozik. A kitalált jelenetek harcias természetről tanúskodnak, de legfőképpen a szórakozást szolgálják. Ez az első nyoma azon díjnyertes filmek sorozatának, amelyek bámulatba ejtették a világot, és sok emberben kifejlesztették a fantasztikum iránti vonzalmat. Ebben a kisfilmben az a könnyedség a legfigyelemreméltóbb, amellyel egy kisfiú hobbyból a hollywoodi filmipar legjobb felvételeihez foghatót alkot. Kétségtelenül dicsérendő ez a korai igyekezet.

Spielberg 1965-ben iratkozott be a Kaliforniai Egyetem rendezői szakára, de három évvel később abbahagyta tanulmányait. 1968-ban rukkolt elő Amblin című, 22 perces rövidfilmjével, melyről később saját cégét (Amblin Entertainment) is elnevezte. Az Amblin cselekménye egyszerű: két vándor, egy fiatal férfi és egy fiatal nő találkozik a sivatag kellős közepén, és elhatározza, hogy közösen folytatja útját. A két utazó együtt stoppol tovább rendeltetési helyére, a tengerpartra. Menet közben összebarátkoznak, végül szerelmi kapcsolat is kialakul köztük. A filmet még abban az évben be is mutatták az Atlantai Filmfesztiválon.

Steven ugyanebben az évben, 20 évesen öltönyben, egy üres diplomatatáskával a kezében megjelent a Universal Pictures stúdió bejáratánál, és besétált a kapun, mintha ott dolgozna. Hónapokon keresztül minden nap reggel bement és este távozott, miközben senkinek sem tűnt fel, hogy ez a fiatal fiú nem tartozik a stúdió személyzetéhez. Elfoglalt egy üres íróasztalt és úgy csinált, mintha dolgozna. Egy nap azonban megbízták egy asszisztensi munkával. 22 évesen televíziós rendezőként debütált. A Universal hét éves szerződést kötött vele – akkor még nem tudva, hogy Spielberg lesz a legjobb befektetése, a legfiatalabb rendező, akinek hollywoodi stúdió valaha szerződést ajánlott.

1969 és 1973 között a Colombo és még számos sorozat epizódjait rendezte. A hetvenes években a sci-fi és a horror műfajához fordult. Első játékfilm hosszúságú (85 perces), de még tévéfilmje, a Párbaj volt, amit 1973-ban mutattak be. Steven Spielberg még a cápák, dinoszaoruszok és honvágytól sújtott földönkívüliek révén szerzett sikerei előtt rendezte ezt a sebes iramban száguldó thrillert egy jámbor autóst rettegésben tartó kamionról. A méltán magasztalt, gyakorlott kézzel felépített, és egyre fokozódó pszichológiai feszültséggel terhes alkotásban a filmtörténet egyik legkülönösebb félelemforrása kapott „főszerepet”. A súlyosan dübörgő, negyventonnás kamionszörny önmagában fenyegetőbb, mint a legtöbb hús-vér gonosztevő. Ám Spielberg számára ez még szó szerint csak a kezdet volt.

Az 1974-es a Sugarlandi hajtóvadászat óriási sikert ért el, a filmet Zsigmond Vilmos fényképezte. Spielberg első egész estés, a hatvanas évek végének Texasában játszódó mozifilmje egy házaspár igaz történetén alapul. Egy fiatal nő úgy dönt, mégsem adja örökbe gyermekét, hanem megtartja. Az asszony megszökteti börtönbüntetését töltő férjét, s együtt indulnak gyermekükért. A fiatal pár nyomába ered Texas állam rendőrsége, az ádáz, kitartó hajsza egész Texason át folytatódik. Bár a kritikusok elégedetten fogadták, a Sugarlandi hajtóvadászatnak a mozipénztáraknál nem volt túl nagy sikere. De a film elég volt ahhoz, hogy Spielberg megmutassa tehetségét, így producerei ambiciózusabb rendezési feladatokkal bízták meg ezután.

Stanley Kubrick

A 20. század második felének nagy hatású, innovatív filmkészítőjeként számon tartott Kubrick filmjeire, melyeknek többségét irodalmi művekből adaptálta, a technikai megoldások, újító történetmesélés és szellemesség jellemző. Nevével azóta szorosan egybeforrtak a védjegyének tekinthetők hosszú beállítások, nagy nagyítású lencsék, a pop és a klasszikus zenei művek alkalmazása. Stanley az iskolában sohasem nyújtott jó teljesítményt, az intelligenciatesztekben azonban átlagon felül teljesített. A zárkózott személyiségű gyermeket édesapja 12 évesen tanította meg sakkozni. A sakkban a küzdőszellem vonzotta és a győzelemnél is jobban értékelte a tudás. Tizenharmadik születésnapjára kapott egy félig-hordozható Graflex fényképezőgépet édesapjától. A 3,8 kg súlyú Graflex akkora volt, mint egy gyerekcipő doboza. A gép súlya és a kényelmetlen felvételi pozíció, ami ritkán volt magasabb a köldökvonalnál, és gyakran csaknem a padlóval volt egy szinten, hatott Kubrick rendezői fejlődésére. Korai filmjeiben más operatőröknél gyakrabban filmezett alsó kameraállásból, néha egészen talajszintről. Ebből a tapasztalatból maradt meg az a szokása is, hogy a vetítővásznon azt a képet akarja viszontlátni, amit a kamera keresőjén keresztül látott.

Kubrick sokáig dolgozott fotósként a Look magazinnál. 1948 végén képes beszámoló készítésével bízták meg egy fiatal, középsúlyú bokszoló egy napjáról. Ez a 19 fotóból álló sorozat akár filmtervnek is beillett volna. Ettől fogva nem volt kétség afelől, hogy merre tart a fiatal Kubrick karrierje. Négy és fél évig gyűjtögette a pénzt a fotózásból, majd némi hitellel kiegészítve kikölcsönzött egy 35 mm-es, rugós, hang nélküli Eyemót, amivel készített egy tizenkét perces dokumentumfilmet Cartier-ről, a bokszkirályról. Burt Zucker, akitől a kamerát kölcsönözte, egy délelőtt alatt megtanította a használatára. Ezt követően hamar ment a szinkronizáló, a filmragasztó, valamint hang- és képélesség-vizsgáló készülékek használatának megtanulása is. Első filmje tehát, A meccs napja, Cartier-t követi nyomon egy csata napján. Úgy állítja be a szereplőt, mint akinek a győzelmen kívül nincs más célja az életben. Ez a figura később átalakul filmjeinek kedvenc karakterévé, a megszállott férfivá. A stáblistán Kubrick szerepel rendezőként, operatőrként, sőt, még producerként is. „Mindent én csináltam – jelentette ki később –, a könyveléstől az ökölcsapások és a lépések szinkronizálásáig.” A filmet az RKO vette meg, s noha keveset fizetett érte, megbízta Kubrickot egy másik munkával. Fred Stadtmueller új-mexikói papról kellett filmet készítenie, akinek olyan nagy egyházközsége volt, hogy repülőgépen ingázott gyülekezetei között.

A kilencperces rövidfilm két napot mutat be egy nem mindennapi munkát végző átlagember életéből. A cselekmény röviden: Stadtmueller misét mond több isten háta mögötti templomban, lebonyolít egy temetést, megfegyelmezi egyházkerülete rakoncátlankodó gyermekeit, s repülőgépén kórházba szállít egy beteg gyereket édesanyjával együtt. A filmben csupán két felvétel árulkodik Kubrick kezenyomáról: ahol a repülőgép padlójáról néz fel a papra, és a végén, ahol hosszan hátrál a poros felszállóhelyen gépe mellett álló alakról. Kubrick Sky Pilot címen emlegette filmjét (a pilóta és a papokat jelölő szlengterminus szójátéka: Sky pilot = szoknyás, csuhás), a megrendelő azonban Repülő lelkész (Flying Padre) címet választotta számára. 1951 márciusában mutatták be a filmet. Nem sokkal ezután A meccs napja az Eltitkolt múltam című film kísérőprogramjaként került a mozikba. Ahogy New Yorkban, a mozi hatalmas vetítővásznán nézte filmjét, valami megváltozott Kubrickban. Úgy döntött, abbahagyja fotós karrierjét és főállású filmrendező lesz. Később, amikor szponzorált dokumentumfilmeknél próbált operatőri és rendezői munkát keresni, A meccs napja és a Repülő lelkész kivételével soha egy szót sem ejtett más általa rendezett dokumentumfilmekről. Kettőt azok közül viszont azonosítottak: az egyik egy ismeretlen című és hosszúságú 1952-es dokumentumfilm a Világifjúsági Kongresszusról, a másik pedig a Tengerészek (The Seafarers) című harmincperces dokumentumfilm, ami a nyolcvanas években bukkant fel. Ezekre a munkákra azért volt szükség, hogy befejezhesse első játékfilmnek minősülő, hatvanhat perces Shape of Fear című filmjét, amit korábban leforgatott ugyan, de a szinkronizálás költségei sokkal többre rúgtak, mint amennyire számított. 1952 júniusára viszont be tudta fejezni a filmet. „A film borzasztó, de a fiú borzasztóan tehetséges” – hangzott el a kritikusi vélemény az első vetítés után. Amikor forgalmazásra került, a Félelem és vágy (Fear and Desire) címet adták neki, ami végleges címe is lett a filmnek. Noha Kubrick ezzel szerzett hitelt a szakmában, 1953-ban ő maga gondoskodott róla, hogy a negatívot megsemmisítsék. Mindent megtett, hogy kivonja a filmet a forgalomból, különösen az életművét bemutató retrospektív vetítésektől igyekezett távol tartani. Amikor 1994-ben kópiák bukkantak fel egyes archívumokban a filmről, „ügyetlen és amatőr filmgyakorlatnak” titulálta a Félelem és vágyat.

David Lynch

Kezdetben a gép és a test kombinációja, a gépember foglalkoztatta, Ebben az időben semmit sem tudott a filmezésről és a fényképezésről. A 16 mm-es kamerát a fényképezőgépek egyik típusának vélte. Egy philadelphiai fotósboltban vette első kameráját, a legolcsóbbat, amit a boltban talált: egy felhúzhatós 16 mm-est.

David Lynch első, filmes elemeket is tartalmazó munkája az 1967-es Hat ember hányni kezd (Six Men Getting Sick). Képzőművész hallgatóként készítette, leginkább filmplasztikának nevezhetnénk. Elindul a vetítőgép, a vásznon három botra tűzött figura jelenik meg, kigyulladnak, fejük és hasuk megduzzad, végül hányni kezdenek. A filmet végtelenítették, a jelenet újra és újra lejátszódik, a háttérben szirénák hangja szól. Hat szürreális ember egy szürreális, félig-meddig megelevenedett festményen. Ezzel a munkájával aztán az akadémia „kísérleti rajz és képzőművészet” versenyére is benevezett. Első díjat nyert. Bár az egészet 200 dollárból hozta ki, a díj ellenére is akkori pénztárcájához mérten túl költségesnek találta a dolgot: azt fontolgatta tehát, hogy felhagy a filmezéssel.

Egyik milliomosnak nevezhető diáktársa ezer dollárt ajánlott fel neki azért, hogy valami hasonlót készítsen neki. Felbuzdulva az ötlettől vett egy használt Bolex kamerát. Két hónapi munka után kiderült, hogy a használt kamera hibás volt, a nyersanyag teljesen tönkrement. A diáktársa megértőnek mutatkozott, a maradék pénzt Lynch rendelkezésére bocsátotta azzal a feltétellel, hogy majd kapjon egy kópiát az elkészülő alkotásból. Ebből a pénzből készült el a négyperces Ábécé (The Alphabet, 1968), egy animációs trükköket is használó kisfilm, ami az ábécé tanulásához kapcsolódó félelmeket tükröző rémálom. Egy falfehérre sminkelt kislány látható benne, az ágyában forgolódik, miközben egy hang az ábécé mondókáját énekli. Amikor a végére ér, a lány felül, és összehányja vérrel a szobát.

Lynch tudomására jutott, hogy az Amerikai Filmintézet ösztöndíjat ad filmkészítők részére, amihez csupán egy forgatókönyvet és egy korábbi munkát kell benyújtani. Ekkor írta meg A nagymama (The Grandmother, 1970) forgatókönyvét. Noha a film költségvetése 7200 dollár volt, a filmintézet felajánlott 5000 dollárt a film elkészítésére. A harmincnégy perces Nagymama Lynch első narratív munkája, családi dráma. Az előző két filmhez képest jelentősen rövidültek az átvezető animációk, ám a sötét, erősen kontrasztos fényvilág és a hátborzongató hangkíséret megmaradt feszültségfokozónak. A film főhőse egy fiú, akit ágybavizelése miatt rendszeresen vernek. Házuk padlásán egy ágyra magot ültet, amelyből öregasszony „nő ki”. Összebarátkoznak, aztán a „nagymama” megbetegszik és meghal. Ezzel Lynch lényegében rátalált a neki megfelelő kifejezési formára, sőt mindjárt a rá jellemző vibráló, fenyegető atmoszférára is. A Nagymama, mint főbb későbbi munkái is, az agy helyett inkább az érzékekre, gyomorra és szívre hat.

1974-ben az Amerikai Filmintézet két különböző fekete-fehér videoszalagot tesztelt. Egy ismerősét kérték meg próbafelvételek készítésére, akit nem volt nehéz Lynchnek meggyőznie, hogy az ő történetét forgassák le két verzióban, így kétszeres lesz a haszon, hiszen a nyersanyag minőségéről is meggyőződhetnek, és filmet is csinálnak. Eképpen született meg egy éjszaka alatt Az amputált (The Amputee). Az öt perc terjedelmű filmben egy fiatal nő ül egy fotelben, akinek mindkét lábát amputálták, combközéptől. A baleset friss lehet, mert a csonkok még kötözésre szorulnak. A nő cigarettázik, és halljuk a hangját, amint képzeletben felolvas egy általa írt levelet. Megérkezik egy orvos (Lynch), és nekiáll átkötni a sebeit, de valami nem megy jól, mert felszakad egy ér, és a nő lábából folyni, később dőlni kezd a vér. Lynch szerint ez igazi minimálfilm. A legizgalmasabb számára a hang felvétele volt, mivel nem tudtak szinkronhangot rögzíteni. Így hát a felvett, visszatekert filmen élőben zörejezték a képeket.

Lynch, Kubrickkal ellentétben, nem „tagadja meg” korai filmjeit. Előszeretettel beszél róluk, mint tanulságos zsengékről. Kétségtelen, hogy már első kísérleti filmjében, a Hat ember hányni kezdben sem az elbeszélést helyezi középpontba, hanem egy atmoszféra megteremtését. Ez a sokat emlegetett „Lynch-hangulat”, amely gyakran ellenkező előjelű érzelmek egyidejű kiváltásán alapul, és mindig kép és hang egységeként valósul meg. A kész művek mögött pedig ott van maga David Lynch, jelezvén, hogy azok valójában róla szólnak.

Tegyük fel újra a kérdést: amatőr filmek ezek? Bármennyire amatőr jellegűek, kitetszik belőlük az a profizmus, ami idővel minden esetben felszínre tört, és remekművekkel ajándékozta meg a filmkedvelőket, ezáltal gazdagítván a világ minőségi filmtermését.


Szakirodalom



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.