A fantasy varázsvilága


A fantasztikus film műfajcsoportja három alapvető műfajra osztható: a science-fictionre, a fantasyra és a horrorra. Közös e műfajokban, hogy alkotásaikban a természeti törvényeket nyíltan felülbíráló események történnek, átrendezik az empirikus világról alkotott nézeteinket, legalábbis ami az egyes fiktív világok működését illeti.

A szokatlan, a csodás, a mágikus, a természetfeletti és ezekhez hasonló kategóriák szervezik a fantasztikus filmek világképét és ábrázolásmódját, az említett fő műfajok mégis igen jelentős különbségeket mutatnak. Az alábbi írásban a fantasy műfaját határolom el a fantasztikum nagyformáján belül, illetve a kalandfilmmel való szintézisében és polémiájában, valamint bemutatom a fantasy főbb alműfajait és átfogó filmtörténeti korszakolását.

A fantasy fogalma

A fantasy (vagy fantáziafilm) – prototipikus formában – az a fantasztikus filmműfaj, amelyben a természetfeletti elemek komplex világot alkotnak. Az egyes természetfeletti elemek szervesen illeszkednek a fantasy által teremtett világba, amely lényegében egy varázsvilág. A fehér és a fekete mágia szövi át a mindennapokat – és ez nem kelt megütközést a szereplőkben. A műfaj behatárolásának éppen ez a vonás a kulcsa. A tulajdonképpeni fantasy ugyanis a mi világunkhoz képest fantasztikus, működése az általunk ismert empirikus törvényszerűségek felülírása; lakói számára azonban természetes miliő, és életük megszokott jelensége, hogy tudnak varázsolni, legyőzik a gravitációt vagy képesek átváltozni. A fantasy magától értetődő, lényegében természetes adottságként kezeli az ilyesféle természetfeletti képességeket, lényeket és lehetőségeket, nem pedig tudományosan előállítható, megmagyarázható, azaz racionalizálható jelenségként, mint a science-fiction; és nem is megmagyarázhatatlan és irtózatos defektusnak, amely az ismert empirikus világ érvényességének csődjét jelenti be, ahogyan a horrorfilm teszi. A három nagy fantasztikus filmműfajt tehát a természetfelettit illető koncepciója alapvetően elkülöníti. Vivian Sobchak írja: „a horrorfilm kétségbe vonja és kiegészíti mindazt, amit »természeti« törvénynek tartunk; a sci-fi film kiterjeszti, míg a fantáziafilm felfüggeszti azt.” A fantasy film ekként olyan vágyálom, ahol a vágyak beteljesülése felüllicitálásként, „túlgyőzelemként” jelenik meg – az emberin túljutott, de az istenitől inneni világban találjuk magunkat, ahol már csak pár lépés az omnipotencia. Szerencsét próbáló „legkisebb fiúk”, magányos harcosok, jó és rossz varázslók, boszorkányok, sárkányok, törpék és óriások, emberi képességeket (is) birtokló állatok és növények, csodára képes tárgyak népesítik be a fantáziafilm világát – s a katalógus még folytatható. Elsüllyedt tengeri birodalmak, a miénkkel párhuzamos alternatív valóságok, messzi-messzi galaxisok vagy sosemvolt-sosemlesz világok alkotják a fantasy valódi miliőjét.

Kép az 1981-es Clash of the Titans / Titánok harca című filmből

Ebből a korántsem teljes felsorolásból világosan kitetszik, hogy a műfaj kultúrtörténeti bázisát a mesék és a mitológiák alkotják. Bár valamilyen mértékben a horror is őrzi az emléküket – mindenekelőtt sötét oldalukét –, a fantasztikus filmen belül egyértelműen a fantáziafilm viszi tovább az általuk közvetített világképet (definíciójából adódóan a science-fiction kötődik hozzájuk legkevésbé ebből a filmcsoportból). Legyen szó az ókori görög-római mitológiáról (Titánok háborúja, Herkules, Odüsszeusz stb.), a vikingek legendáiról (Erik, a viking) vagy középkori misztériumokról (Sólyomasszony), a fantasy a mesék és a mitológia elsőszámú örököse a populáris filmkultúrában. Bár van némi affinitása az elitkultúra szerzőiségének befogadására is (lásd Jean Cocteau Orpheus-parafrázisát), filmjei alapvetően a legközkeletűbb mesei és mitikus hagyatékra épülnek.

A fantáziafilmnek ez a legteljesebb formája számos jól elkülöníthető alműfajra oszlik. Erről egy későbbi alpontban lesz szó, e helyütt a fantasynak más műfajokkal való kapcsolatát szükséges tisztázni, mert a komplex varázsvilágot prezentáló fantasy-filmek mellett számos olyan fantasy-filmről is beszélhetünk, amelyik nem, vagy csak részlegesen felel meg a fenti ismérveknek. Ilyen esetben a horrorhoz, a sci-fihez, valamint a kalandfilmhez való adaptálódás értékelése bizonyulhat műfaji döntőbírónak.

A fantasy viszonya más műfajokhoz

A fantasztikum nagyformáján belül nem elég a természetfeletti elemekhez fűződő viszony alapján elkülöníteni a műfajokat. Jellegzetes karaktereik, konfliktustípusaik és formai-vizuális preferenciáik is jelentős különbségekhez vezetnek, és magyarázatot adhatnak a fantasynak más műfajokkal való keveredésére.

Dungeons and Dragons

Ha a legtöbbet variált figurákat nézzük, a sci-fi hőse a tudós, az űrhajós, a bolygóközi kalandor, akinek küldetése hivatás, tudása elsajátítható, képességei nem feltétlen természetfelettiek, csak, mondjuk, nem mindennapiak. A horror hőse az őrült tudós és mindenekelőtt a monstrum, a világok között megrekedt féllény, aki mert lenni nem tud, a körülötte létezőket teszi nem létezővé – vagyis őrjöng, rombol, gyilkol. A fantasy legfontosabb karakterei a hős és a mágus, akik a világ túlerejével adekvát harcosként birkóznak meg a veszélyekkel, és helyreállítják az átmenetileg megbomlott egyensúlyt; s teszik mindezt egy olyan közegben, ami maga sincs híján mágikus erőknek. Szörnyek mindazonáltal szerepelnek a fantasyban is.

A fantasy és a horror

A fantasy irracionális lényekkel teli flórája és faunája – légyen bármilyen hátborzongató, fenyegető vagy akár undorító helyenként – gyökeresen ellentétes a horror szörnyfogalmával. Noël Carroll alapvető munkája (The Philosophy of Horror or Paradoxes of the Heart) a kategorizációs sémáinkon való erőszaktételként definiálja a monstrumokat (pl. az élő és élettelen, az emberi és az állati keveredése, vagy a tér-idő folyamatosság időbeli és térbeli hasadása), és amellett érvel, hogy a horror szörnyetege nemcsak lehetetlen lény, de fenyegető is, akinek/aminek létezése ekként nemcsak irtózatot vált ki, hanem a veszélyérzet kel-tette félelmet is. Carroll azonban figyelmeztet, hogy számos esetben a szörnyfogalom nem feltétlen érvényesül, még ha egyik-másik komponense legitim is. Szörnynek tekintsük-e David Cronenberg A légy című filmjének tragikus sorsú, átváltozásra kárhoztatott tudósát, vagy akár Supermant, akinek lényében nyilvánvalóan nem-emberi tulajdonságok sűrűsödnek? Az utóbbi esetben a válasz kategorikus nem, az előbbire pedig nem adhatunk egyértelmű feleletet. Ez a polémia vetíthető rá a fantasy szörnyfiguráira: bár alaktanilag akár szörnyekként is tekinthetnénk rájuk, éppen a műfaj kínálta szerves varázsvilág tagadja meg tőlük a szörnystátuszt és teszi őket – bár számunkra mégoly különös, de – az adott világ számára természetes létezővé. Ha otthonunkba csöngetne be Chewbacca, a hajunk szála is égnek állna, ez volna a horror képlete, de az Ezeréves Sólyom másodpilótájaként a Csillagok háborúja világában, a legkisebb megütközést sem kelti, még félnünk sem kell tőle. A fantasy filmjeiben a horror előfeltevései – a szörnyek taszító és veszélyes volta, a káoszba hulló, széttöredező lét borzalma – érvényüket vesztik, más reakciókat hívnak elő a befogadóból, és más következtetésre késztetnek a fikció fogyasztásakor. Bár szisztematikusan kevert formái rendre feltűnnek, gondoljunk pl. az Az eastwicki boszorkányokra vagy a Jól áll neki a halálra, a horror-fantasy nem a legtipikusabb vagy legszerencsésebb zsánerkeveredés elméletileg (hiszen a két műfaj gyengíti egymás alapvető tulajdonságait: a horror elveszi a fantasy varázslatának szervességét, a fantasy kikezdi a horror rettenetét), s valószínűleg meglehetősen ritka a két értékkomplexum között sikerrel egyensúlyozó alkotás (ilyen pl. Siu-Tung Ching Szellemharcosok – Kínai kísértethistória című remeklése).

A fantasy és a sci-fi

Érdekes módon a fantasy sokkal könnyebben vegyül a sci-fivel, pedig a szemantikai és ontológiai távolság a két műfaj fantasztikumfogalma között talán még erőteljesebb, mint a horror és a fantasy elhatárolódása. A tudományosan levezethető fantasztikum természetesen szöges ellentétben áll a semmilyen indoklásra nem szoruló fantasztikummal. A science-fiction világa mint jellegzetes kulissza, technicizált díszletvilág, tudományos eszköztár integrálódik a fantasyba. Ebben az esetben pedig nem sérülnek a műfaji alapvetések, mert a befogadó műfaj (a fantasy) alaptulajdonságai őrződnek meg, s erre a befogadott zsáner (a sci-fi) járulékosabb, esetlegesebb elemei épülnek. Az eredményt szokás űrfantasyként kategorizálni, ahol a sci-fi motívumai (csillaghajók, űrbeli vándorlás vagy csavargás, bolygóközi invázió stb.) a fantasyra jellemző világképet színesítik. Legismertebb példája a Csillagok háborúja-széria, amely teljesen nyilvánvalóan mutatja meg a két műfaj szerves összeillesztéséből származó távlatokat – igazolja ezt a sorozat példátlan népszerűsége és (legalábbis az eredeti három film) örökzöld volta. George Lucas gyakorlatilag a legelső pillanatban bejelenti, hogy amit kínál, az mese: „Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…”. Ez a legtisztább allúzió: az „egyszer volt, hol nem volt”-típusú mesetoposzt mondja el, épp csak egy kicsit másként. Ahogy a film maga is: fantasy, csak egy kicsit másképp: az űrfilmek jellegzetes kellékeinek átvételével. Attól azonban, hogy lézerpisztolyokkal lövöldöznek, fénysebességre kapcsoló űrhajóval menekülnek hőseink, meglehetősen távol vagyunk az igazi sci-fitől. Hamisítatlan mesével van dolgunk, ahol a népmesei „legkisebb fiú” útra kel, hogy kiszabadítsa a „királykisasszonyt” a „sárkány” karmai közül. Útja során különös szerzetek segítik (Han Solo, Chewbacca) és a Bölcs Öreg (Obi-Wan Kenobi) tanítja, hogy felvehesse a küzdelmet a Gonosszal (Darth Vader). Kenobi és Darth Vader radikálisan archetipizált figurák: előbbi a már említett idős tanító, az élet útján elindító Mester, utóbbi – éjsötét öltözete, fejét fedő baljós sisakja és hátborzongató hörgése kihangsúlyozzák ezt – a megtestesült rossz. Az Erő pedig az a misztikus tudás, melynek birtoklása a kiválasztottaké, s melynek használata a lélek próbája is: a fény és a sötétség egyaránt használhatja. A Jó és a Rossz harcának ősi meséjét mondja fel az első Csillagok háborúja, ami ugyan a folytatások során elmozdul más mítoszok felé is (lásd Luke és Vader esetében az Oidipusz-mítosz egyes elemeit), figuráinak viszonyát is komplikálni próbálja, de a mesei réteg mégis sértetlen marad. Olyannyira, hogy ezt a beépített további panelek – a westernutalások, a szamurájfilmek és hong-kongi akciófilmek elemeinek integrálása, illetve a lovagi epikára és világra tett allúziók – sem kezdik ki. Az új trilógia vesz vissza a fantasyból, túlbonyolított és kicsinyes politikai hátterével, illetve A klónok támadásában felbukkanó racionalizáló elemekkel (melyek pl. éppen a legtitokzatosabb és legmeseibb motívumot, az Erőt kompromittálják). Bár Lucas ezen gesztusai megbontják az eredeti koncepció remek egyensúlyát sci-fi és fantasy között (miként ez az Erő egyensúlyával is történik a sagában), a két műfaj szervessége mégis megőrződik.

Kép a Jason and the Argonauts / Az aranygyapjú legendája című filmből

Érdemes felidézni egy olyan példát is, ahol nem egymásba integrálva, hanem egymás mellé helyezve találkozunk sci-fivel és fantasyval. Itt a cselekmény fantasyból vált át sci-fibe, illetve a kettő kissé kiegyensúlyozatlan megvalósításába. Gary Goddard rendezése, a Golan-Globus producerpáros által tető alá hozott 1987-es A világ urai egyaránt merít a Star Wars-széria és a Conan-típusú kalandfantasy kínálatából: konfliktusait – Jó és Rossz intergalaktikus harca – az előbbiből kölcsönzi, szereplőit – élen a csupaizom He-Mannel (Dolph Lundgren emblematikus megtestesítésében) – az utóbbiból. Ez a fantasy-világ azonban nem marad érvényben a film végéig, mert a bonyodalmak következtében a Föld lesz a csata helyszíne, ahol átlagemberek válnak nemcsak tanújává, de részesévé is a mágikus űrhatalmak konfliktusának. Számukra horrorelemekkel dúsított sci-fi ez a találkozás; a fantasy eredeti szereplőinek csak kaland egy újabb világban, nekik nem kell átalakítaniuk az ismert világra vonatkozó képzeteiket. Így tehát a két műfajt nem ötvözi A világ urai, hanem Janus-arcú szomszédságba hozza őket. A film előzményét adó rajzfilmsorozatban (He-Man) viszont a maga teljességében érvényesül a fantasy műfajisága.

A fantasy és a kaland

A fantáziafilm nemcsak a fantasztikus műfajcsoporton belüli műfajtársaival mutat bizonyos kapcsolódást, hanem a kaland műfajcsoportjának névadó zsánerével, a kalandfilmmel is. Míg a fantasztikus filmek valószerűtlenek – érvénytelenítik az ismert empirikus törvényeket –, addig a kalandműfajok (a bűnügyi filmek, westernek, kaland- és akciófilmek) más-más mértékben ugyan, de csupán valószínűtlenek: nem létesítenek új empirikus törvényeket, hanem eljátsszanak a határaival, a lehetségesség határait feszegetik, de – radikálisan – nem lépik át. Ilyen valóságfogalom mentén azonban a fantasyhoz kevéssé kapcsolódna a kalandfilm. A fantasy úgy veszi át a kalandfilmet, hogy önmagából semmit sem kell lealkudnia: vagyis a kalandnak – a sci-fihez hasonlóan – nem alapelveit asszimilálja, hanem ahhoz képest külső rétegét: a jellegzetes elbeszélést. Akárcsak a fantasyban, a kalandfilm narratívájában is cselekvőképes hősökkel találkozunk, akik elég elszántak, bátrak, erősek és tettvágyóak ahhoz, hogy helyreállítsák a világrendet, megküzdjenek a gonoszokkal, kiszabadítsák elrabolt szívük hölgyét és ehhez hasonló kalandokban helytálljanak. Az empirikus közeg, ha gyökeresen eltér is, a tét, a cél már sokkal kevésbé. Érdemes a két műfaj házasítását konkrét példákon keresztül megnézni.

Kép a The Seventh Voyage of Sinbad / Szindbád hetedik utazása című filmből

A nyolcvanas évek második felében készült Gumimacik című rajzfilmsorozatban tiszta képlet a kaland és a fantasy összege: közege a kalandé és a meséé egyaránt, elemei (figurák, kellékek) meseiek és kalandosak. Az idő és a hely soha nem konkretizált birodalom: mesén innen és mesevilágban. Egy – feltehetőleg – késő középkori királyság és annak környéke, ha ragaszkodunk az általunk ismert világhoz; egy sosemvolt, mesebeli királyság, ha csak a fantáziára bízzuk magunkat. A középpontban a gumimacik állnak: azokkal a beszédre képes, társadalmasult, sőt mágiával is foglalkozó kistermetű medvék, akik valaha együtt éltek az emberekkel, de kapcsolatuk megromlott az emberek bűnei miatt, s azóta egy maroknyi gumimaci – aki Gregor király birodalmában maradt – elrejtőzve él az erdőben. Létük mesévé válik, amin ámulnak a gyermekek és nevetnek a felnőttek. Csak a tisztaszívűek (Kevin, az apród és Calla, a királylány) és a gonoszok (Igthorn herceg és bandája) tudják, hogy gumimacik márpedig vannak – az előbbiek partnerek a harcban, az utóbbiak az örök ellenségek, embereké és gumimaciké egyaránt. A meselények és az emberi világ szervesülése még a gonosz Zsarnok Igthorn oldalán is megtörténik: szörnykompániának parancsol, s eme beszélő – bár meglehetősen buta – mocsárlények létezése senkiben sem kelt megütközést. Hasonló szervességgel bukkannak fel epizódról epizódra további mesés figurák: átváltozni képes erdei lények, a mókamanó, koboldok, az életre kelő vízköpő és még folytathatnánk a sort. S ezt a fantasy-közeget a hagyományosan kalandos miliőként értékelhető lovagvilág keretezi. Az egyes epizódok cselekménye az alattomos Igthorn támadásainak kivédésétől kezdve a tengeri és légi kalandokon át akár az egzotikus utazásokig ível. A fantasy és a kaland a Gumimacikban tehát kéz a kézben járnak, míg más esetekben a kalandtól a fantasy felé történő elmozdulást követhetjük le: erre jó példa a Batman-széria, illetve maga a szuperhős-fantasy.

A Tim Burton által jegyzett első két Batman-film és a Joel Schumacher-féle harmadik és negyedik rész között nemcsak – roppant jelentős – stiláris-formai különbségek regisztrálhatók, hanem a műfaji skálán való hangsúlyeltolódás is. Burtonnél ugyanis alapvetően a kalandközeg marad a domináns (különösen az első Batmanben), Schumacher viszont eljut a harsány fantáziafilmig. A Batman világképe még Jack Napier Jokerré változásával is innen van a fantasztikus minősítéstől, és megmarad – igaz, a műfaj szélső határán táncoló – kalandnak; a Batman visszatér teszi meg az első nyilvánvaló lépéseket a fantasztikum felé: itt a Macskanőként föltámadó Selina Kyle figurájára kell gondolnunk. A burtoni bizarrériák azonban a film által megvalósított expresszionista közegbe szervesen illeszkednek és inkább kicsit a horrorfilm felé hajlanak, mintsem a fantasy felé. A schumacheri paradigmaváltás lépte át deklaráltan a határt kaland és fantasztikum között: hősei már nyíltan dacolnak a gravitáció törvényével (Burton ebben sokkal mértéktartóbb volt), a Batman és Robinban pedig már majd’ minden szereplő fantasztikus lény: Mr. Fagy a –10C-os (!!) vízből megmenekült jégember, Méregcsók növénnyel kereszteződő femme fatale, a légcsatákban feszítő, gigantikus szobrokon száguldó főhősökről nem is beszélve. A Batman-széria azért olyan szemléletes példa, mert főhősének – a többi szuperhőssel ellentétben – nincsenek természetfeletti képességei, s fantáziafilmmé válása azt mutatja, hogy a kaland/fantasy kereszteződés nemcsak szimbiózis lehet, hanem olyan polémia is, amely előbb-utóbb az egyik műfaj dominanciáját eredményezi. A további jelentős szuperhős-filmek, így a Superman-széria, a Pókember- vagy az X-Men-filmek ugyancsak azt igazolják, hogy a kaland vagy az akciófilm narratív sémáit a fantasztikus tematika, illetőleg anyagkezelés könnyedén háttérbe szoríthatja, anélkül, hogy annak jellegzetességeit teljesen leépítené.

A fantasy alműfajai és átfogó korszakolása

Díszletvilágában a fantasy a sci-fivel szeret vegyülni, elbeszélésében pedig a kalandfilmmel: így válik sajátos híddá a műfajcsoportok között. Ha pedig „önmagában” nézzük, akkor elkülöníthetjük jellegzetes alműfajait, melyek összessége adja ki a fantasy portréját. Ha forrásait a mesében és a mitológiában jelöltük meg, ez a kettősség a felosztásában is sorvezető lehet. A fantasy két nagy csoportja, mint Király Jenő is hangsúlyozza a fehér fantasztikum tárgyalásakor, a mese-fantasyban és a mitologizáló fantáziafilmekben jelölhető meg. Az előbbi talán a kevésbé érdekes kategória: a konkrét mesekincs vizuális átdolgozása vagy lemásolása, több-kevesebb sikerrel (Óz, a csodák csodája; Alice Csodaországban-adaptációk; Fantasztikus labirintus; Békavári uraság és barátai).

A mitológiai fantasy heterogénebb közeg. A tengervizek mélyétől az egzotikus szigetvilágon vagy távoli naprendszereken át barbár, sivatagi területekig öleli fel az ismert és mutatja be az ismeretlen, megálmodott világot. A szuperhős-fantasy mellett a főbb szubzsánerek közé tartozik a sword and sorcery mint amerikai specialitás, a peplum mint olasz verzió és a wuxia mint kínai variáns. A sword and sorcery mágikus, olykor barbár világokba kalauzol, erőtejles izomzattal avagy dús idomokkal megáldott hősökkel-hősnőkkel a középpontban: ilyen a két Conan-film vagy a Vörös Szonja címszereplője, vagy a kortárs alkotások közül a BloodRayne-ben a gyönyörű Kristanna Loken által megformált hősnő. Varázslók, jó és rossz szellemek, démonok keresztezik útjukat, míg bosszút nem állnak családjuk gyilkosain, zsarnokokon s meg nem lelik békéjüket. A peplum az ókori időket eleveníti fel, kiaknázva a múlt mítoszkincsét – többek között Sámson, Herkules, Maciste lélegzetelállító kalandjaira kell gondolnunk. A wuxia a harcművészettel, kardforgatással teli, közpkori érdekeltségű kalandtörténetek elnevezése, amely mögött bár tekintélyes múlt áll, csak az utóbbi évtizedek jelensége, hogy vállaltan a fantasy film felé mozdult el (Tsui Hark: A Zu legendája; Siu-Tung Ching: Szellemharcosok; Ang Lee: Tigris és Sárkány).

A fantasy korszakolása részben leírható a jellemző alműfajok kronologikus elosztásával: a peplum az ötvenes évek termése, a sword and sorcery a nyolcvanas évek védjegyének számít, a fantasy-wuxia ugyancsak a nyolcvanas évektől legitim a fantasztikus filmkultúrában, mesefilmek pedig a filmtörténet valamennyi korszakában jelen vannak (részben a családi filmek tematikai csoportjaként). Napjaink jellegzetes fantasyja azonban egyik alműfajként sem írható le; sokkal inkább valamennyiükből merítő és eposzinak nevezhető fantasyként tarthatjuk számon – e trend közismert képviselője Peter Jackson háromemeletes A gyűrűk ura című fantasykatedrálisa.

Kép a Tigris és sárkány című filmből

A fantasy film sűrűsödési periódusai alapvetően a filmtechnikával állnak összefüggésben, s ez a műfaj alaptermészetéből logikusan adódik. A fantasy mint formateremtő műfaj írható le, amennyiben nemlétező világok konstruálása a zsáner egyik fő vonása, tematikus és vizuális kritériuma, kezdve a képzeletbeli lények megalkotásától a fiktív világok megteremtéséig. Ebben is a sci-fire rezonál a fantasy: a sci-fi, légyen bármennyire technicizált is a közege, szintén világteremtőnek mondható. A fantasy persze ezt nem technokrata módon valósítja meg, hanem a varázsvilág organikus szemléletével. S ezen megvalósítás a trükkök, speciális effektusok adott állapotaitól is nagymértékben függ, mert jelentős esztétikai különbséget kell hogy felfedezzünk a helyi erdőkben forgatott fantáziafilm (lásd pl. az egyébként nem olyan rossz Gyilkos héját) és a kétségtelenül igényesebb, nagyívűbb, pompásabb kivitelezésű darabok (pl. A herceg menyasszonya) között. Az adott lehetőségek kipróbálása és újak fölfedezése mindazonáltal a kezdet kezdetétől megfigyelhető: Georges Méliès – akinek nevéhez fűződnek a fantasztikus műfajok első lépései a filmvásznon – tündérmeséi alighanem az első fantasyknak tekinthetők. A későbbiek során is az úttörő szellemű filmeseké az érdem: Willis O’Brian stoptrükk-animációval kelt életre dinoszauruszvilágot és mitikus óriásmajmot egyaránt (Az elveszett világ, King Kong), zseniális követője, Ray Harryhausen ugyancsak animációs praktikával lehel lelket a mesevilág lényeibe az egzotikus fantáziafilmekben (Szindbád hetedik utazása, Az aranygyapjú legendája). A nyolcvanas évek a fantasztikumra fogékonnyá vált Új-Hollywoodnak (Spielberg, Lucas, Milius) köszönheti a sword and sorcery virágzását (Conan I–II, Vörös Szonja, Gor I–II, Vadak ura), illetve a mesés fantasy kiválóságait (Legenda, Willow, Fantasztikus labirintus). A digitális képpel beköszöntő új filmtechnikai paradigma pedig – és még csak a hajnalán vagyunk! – máris a fantasy diadalát hozta. A gyűrűk urának világsikerű adaptációja kétségtelenül a műfaj új korszakát jelenti be – meglátjuk, hogy ez a győzelem csak az áramvonalas technológia győzelme lesz csupán, vagy egyben az emberi fantáziáé is.

IRODALOM

  • Beregi Tamás: Csillagok mágiája. A Star Wars-trilógia. Filmvilág 1999/9.
  • Beregi Tamás: Hol volt, hol nem lesz. A fantasy film világképe. Filmvilág 2002/2.
  • Beregi Tamás: A metamorfózis erdeje. Filmvilág 2005/12.
  • Noël Carroll: The Philosophy of Horror or Paradoxes of the Heart. New York; London: Routledge, 1990.
  • Király Jenő: A fantasztikum poétikája. In: Uő: Frivol múzsa II Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.
  • Vivian Sobchak: A fantasztikus film. In: Geoffrey Nowell-Smith (szerk.): Oxford Filmenciklopédia. Budapest: Glória, 1998.


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.