Indiana Jonestól Penélope Cruzig

Cannes-napló II.

Az elmúlt két-három nap esővel, fullasztóan párás, nyomott hangulatban telt. Tegnap már bizakodtam, hogy vége lesz, de az esti vetítésről jövet olyan zuhogó eső kapott el, hogy teljesen felesleges volt az ernyő, úgy is bőrig áztam. Most viszont, a vasárnapnak, vagy az Indiana Jones-őrületnek köszönhetően még a nap is kisütött.

Így aztán Wong Kar Wai filmjéről meglógva elrohantam én is: bár gyötört a lelkiismeret-furdalás, hogy kedvenc rendezőm filmjét otthagyom, látni akartam az hisztériát. Nem csak láttam, részese is lettem a tolongásnak, tülekedésnek, ahogy az ilyenkor korántsem fegyelmezett újságírók kétségbeesett közelharcot folytatnak a bejutásért. A tűző napon már egy órával hamarabb ott voltam, abban a hitben, hogy elég korán érkezem, de már hatalmas tömeg fogadott és ilyen lökdösődést még itt is ritkán lát az ember. A zsúfolásig megtelt nézőtéren még egy jó fél órát kellett várni a filmre, nem csoda, hogy amint lekapcsolták a villanyt az emberek tapsolni, éljenezni kezdtek és a Lucas Film Ltd. logójától kezdve majd minden feliratot megtapsoltak.

A film hosszú, látványos (ez persze nem meglepő) kalandfilm, soványka történettel (de ugye nem is ezért vagyunk itt), sok poénnal és egy-két felesleges új motívummal, amiből az látszik az alkotók tényleg nem akartak semmit sem a véletlenre bízni. Sőt! Egyetlen pillanatot és poénlehetőséget sem mertek kihagyni, amitől kicsit fárasztó az egész és nem is nagyon érti az ember minek kellenek bele vihogó mókuskák és ugrándozó majmocskák.

A végeováció részben azért sikerült szerényebbre, mert az emberek többsége már a végefőcím alatt elkezdett kiszivárogni a sajtókonferenciára, ahová, hely hiányában, a kevésbé szemfüleseknek esélyük sem volt bejutni. Így aztán miközben ezeket a sorokat írom, éppen mellettem zajlik a sajtótájékoztató, de a bevonulásnál azért sikerült közelről egy pillantást vetni Spielbergre, Lucasra, a még mindig elég jó karban lévő Harrison Fordra és a lila selyemruhás, a naptól magát lila napernyővel védő Cate Blanchettre. Tegnap pedig ugyanígy húzott el itt Woody Allen és Penélope Cruz, aki még elképesztően magas sarkú cipőjében is igen aprócska.

A Vicky Cristina Barcelona egyébként nagy tapsot kapott – ami várható is volt, egyrészt a rendező neve – Woody Allen – miatt, másrészt a film habkönnyű kis komédia, szórakoztató, és a sok nyomasztó dráma után úgy látszik, vevő volt rá az itteni közönség. Az ezerszer elpuffogtatott patronok és a kulturális különbségeket elemezgető klisék mégiscsak működnek és ellenérzésemet félretéve, ha harsány nevetésre nem is, de mosolyra ingerelnek. Pedig hányszor láttuk már a merev és visszafogott Nyugat találkozását a mediterrán temperamentummal! A két fiatal lányt, akiket átformál egy idegen országban töltött eseménydús nyár története – éppen úgy ezerszer lerágott csont már ez, mint a se veled se nélküled kapcsolatban létező, egymást egyszerre imádó és gyűlölő házastársaké.

A lényeg viszont az, hogy mindez mennyire van jól összerakva és mennyire illenek a kiválasztott színészek a figurákhoz – és ha valami sokat dob ezen a filmen, akkor az épp színészek megfelelő kiválasztása. Scarlett Johanssonra jól illik az önmagát kereső, igazán semmiben sem kiemelkedő, de érzéki külsejű és szabados gondolkodású amerikai lány figurája. Külső adottságai megvannak a szerephez, és az átütő tehetséget nem érezni ugyan, de a szerepe szerint sincs túl sok rábízva.

A jóval komolyabb gondolkodású, elkötelezett és mindenről határozott nézeteket valló amerikai lányt Rebecca Hall játssza, akinek sótlan szikársága jó ellenpontja Johansson érzékiségének. Javier Bardem és Penélope Cruz szenvedélyes kettőse kétségtelenül szórakoztató, mivel mindkettőjük számára telitalálat a figurájuk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.