Balkáni Cannes – filmünnep délszláv módra

12. Sarajevo Film Festival, 2006. augusztus 18–26.

Nem hiába nevezik a bosnyák főváros filmünnepét a „balkáni Cannes”-nak: immár tizenkettedik alkalommal várták vörös szőnyeggel és pezsgővel a szarajevói filmfesztivál vendégeit, akiknek a hatalmas flanc mellett egy adag délszláv mentalitás, regionális premierek, két retrospektív vetítéssorozat, számos izgalmas kísérőprogram, filmvásár és olyan neves látogatók jutottak, mint az amerikai rendező Abel Ferrera, a haverja, Bono, vagy az idei sztárvendég, Nick Nolte.

A szarajevói filmes mustra a környező országok filmterméséből válogatta össze filmjeinek színe-javát, ezáltal nem is meglepő, hogy valamennyi alkotás ott hordozta magán a történelem bélyegét. A filmkockák mindent elmeséltek a fájdalmas múltról, a soha be nem gyógyuló sebekről, arról, milyen volt túlélni és megmaradni. Ezen filmeket végignézve közelebb lehetett kerülni annak megértéséhez, hogy miről szól ez a regió, hogyan érez, mikor sír és min nevet. Meg lehetett érteni, hogy miért érdemes odafigyelni rájuk, azokra, akik szinte a szomszédban laknak, mellettünk, mégis oly keveset tudunk róluk…

Ennek szellemében, a versenyprogram nyertese, amely a Szarajevó Szíve mellett a 25 000 eurónak is örülhetett, egy bosnyák–német–svájci koprodukció lett. Andrea Staka rendezőnő első filmje, A kisasszony (Das Fraulein) egy Zürichben letelepedett női hármasról szól, akik mind a volt Jugoszlávia tagországaiból érkeztek. Küzdve a beilleszkedés és a honvágy nehézségeivel, a három generáció nőtagjai különböző célokat és vágyakat fogalmaznak meg. Ebben a szekcióban versenyzett még több, a háború traumáit feldolgozó film, mint a hét főbűn motívumára felfűzőtt Hét és fél (Sedam i po), illetve a kissé giccsesre sikeredett, embercsempészetről és szerelemről szóló Melone Route is; Mészáros Péter Kytherája ugyanitt kapott helyet.

A dokumentumfilmes szekcióban folytatódott a történelmi témák feldolgozása, személyes történetek kerültek elő, melyek azonban az átlag alatti megvalósítás miatt sajnos alig nézhetőre sikerültek. A Legjobb Dokumentumfilm kategóriában a horvát város tragikus sorsát bemutató Vukovar – Final Cut diadalmaskodott. A rövidfilmeknél 300 nevezés közül választották ki a 16 versenyfilmet, ezekből négy mű érkezett Magyarországról. Marko Santic nyertes filmetűdje egy haldoklóról szól, aki haza akar jutni meghalni, de nem engedik át a határon, mert nincs megfelelő vízuma (Jó utat, Nedim!).

Természetesen, ahogy az lenni szokott, a versenyprogramok és a díjazottak mellett érdemes volt foglalkozni a többi szekcióval is, hiszen a jobbnál jobb filmek ott bújtak meg. A Regional Off program már a nevében mutatta, hogy immár a regionális kontextustól kissé eltávolodva válogatta a filmjeit, s a cannes-i, berlini és san sebastiani fesztiválokat megjárt játékfilmeket gyűjtötte egy csokorba. Így szerepelt itt a tavalyi év bosnyák sikere, a Nagy Medve-díjas Grbavica, illetve a palicsi filmfesztivál nyertese a Gravehopping, de ide kapott meghívást a két új magyar film is, Kocsis Ágnes elsőfilmje a Friss levegő, illetve a mindenhol sok vihart kavart Taxidermia.

Széles skálán mozogtak a Panoráma szekció filmjei, mind témavilágukat, mind származásukat illetően. Amíg a francia-grúz Tzameti (13) egy modern hitchcocki világba ágyazott Harcosok klubját hozott, addig a Half Nelson egy brooklyni tanár-diák barátság apropóján elmélkedett a bőrszínproblémákról. Említésreméltóan gyönyörű volt a chilei Matís Bize Ágyban című kamarafilmje, amelyet egy parányi motelszoba négy fala között forgatott le a rendező, egy nő és egy férfi egyéjszakás kalandját követő beszélgetésről. A fordulatos dialógusok, a szereplők perzselő kettőse, és a változatos beállítások garantáltan lekötik a nézők figyelmét mind a 90 percre. Ugyanebben a szekcióban mutattak be három távol-keleti alkotást is, a japán Hanging Gardent, a dél-koreai Sa-kwa-t, illetve a nálunk már a Titanic Filmfesztiválon játszott A bosszú asszonyát.

A fesztivál koronázatlan királynője kétségtelenül az új John Cameron Mitchell–film volt, amely egy amerikai szexklub életébe betekintést nyújtva beszél a szexről és a modern világban fellépő párkapcsolati válságokról. A Shortbus ütőkártyája viszont nem a sok naturalista szexjelenet volt, hanem inkább az a csípős szatírikus hangnem, amitől tényleg odamondogatós és szemfeltárós lett a mozi. A közvetlenül a cannes-i világpremier után ide érkező filmet egyébként maga a színésznő, az USA egy ismert médiaszemélyisége, Sook-Yin Lee népszerűsítette Szarajevóban.

Ezzel viszont korántsem ért véget a fesztiválprogram ajánlata, hiszen az említett dokumentumfilmek mellett nagy- és kisjátékfilmválogatás került a New Currents nevű szekcióba is, ahol a szelektorok az új digitális film vívmányait próbálták feszegetni, kisebb-nagyobb sikerrel. A sportkedvelőknek is jutott ínyencség, a Zidane-dokumnetumfilm, amelyen teltházas vetítés volt ugyan, de a nagy focizseni meccseinek montázsán túl nem kaptunk túl sokat. „A jó filmhez jó sör dukál” mondás hívei is megtalálhatták a kellemes szórakozást, ugyanis a Heineken szabadtéri vetítésein A-kategóriás, de egyben közönségbarát filmeket vetítettek. Jennifer Aniston megmutatta, hogy a Jóbarátokban produkált hülye vihorászásain túl tud komolyat is alakítani (Friends with money), Danis Tanovic elhozta legújabb művét, a Pokolt, illetve megnézhettük hogyan dolgozott együtt Almodóvar és Penélope Cruz a Volverben. Ugyanitt mutatták be a végül közönségdíjas Út Guantanamóba produkciót, valamint a régió szülöttének, Goran Dukicnak az első filmjét, a Wristcutterst, ami a fekete humor és roadmovie keresztezéséből jött létre.

Pedro Almodóvar: Volver

Amellett, hogy nem született magyar díj, a fesztivál egyik szereplője mégis Magyarország volt, ugyanis a Tribute to sorozatban Abel Ferrera és Tarr Béla előtt tisztelegtek, 8–8 filmjüket felelevenítve. Szarajevó tehát kilenc napig filmes ostrom alá került, a bosnyák város csak úgy zsibogott a filmesektől, újságíróktól és vendégektől. A nyolcvan film mellett persze más látnivaló is akadt, hiszen a háborúból most magához térő főváros igen gazdag történelmi emlékekben. A két film között jól esett meginni egy török kávét, máskor sétálni a hangulatos török bazároknál, esetleg édesen kezdeni a napot, baklavával reggelire.

Nem vitás, hogy a balkáni filmek mekkájává lett ez a fesztivál, amely hasonló ünnepléssel köszönti a regionális filmeket, mint a világ filmtermését Cannes, csak kicsit szlávosabb mentalitással, keletiesebb hangulattal és több müezzinénekkel.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.