Lehet-e újat mondani a filmtörvényről?

Beszélgetés Miskolczi Péter producerrel

A filmtörvény életbe lépése előtt lapunk készített egy interjút Miskolczi Péterrel a tervezet nyújtotta lehetőségekről a Filmtett. Most, miután a törvény alkalmazásra került és eltelt némi idő, ideálig lehetőség nyílik a visszapillantásra.

Milyen változást eredményezett a törvény hatályba lépése, mely egy újfajta szabályozásrendszer és finanszírozási struktúrát irányzott elő?

A filmtörvényről mindenekelőtt tudni kell, hogy több dolgot kíván szabályozni. Egyrészt adni a hazai filmgyártásnak egy olyan keretet, ami nagyjából konform az európai szabvánnyal – ezt teljesíti is –, azonkívül a finanszírozásra és a forgalmazásra is irányulnak bizonyos rendelkezései. A filmtörvény célja alapvetően az volt, hogy az alkotás teljes spektrumát próbálja átfogni az ötletek megszületésétől az archiválásig. Én leginkább a gyártásról tudok beszélni, hiszen ez a szakmám. Csak jelezni szeretném, hogy a filmtörvény ennél sokkal tágabb, hisz a teljes területet lefedi és szabályozza.

Az mindig izgalmas kérdés, hogyan születnek meg újabb művek és a törvény ezen a téren is próbált bizonyos biztosítékokat adni, szabályozásokat úgy fenntartani, hogy a gyártásnak kiegyensúlyozott folyamata legyen. Ezt úgy lehet elérni, hogy meg kell teremteni a jogi feltételrendszert, azt áttekinthetővé tenni, valamint a finanszírozást biztosítani, továbbá meg kell teremteni a pályázók közötti esélyegyenlőséget, létre kell hozni egy olyan szervezetet, amely a finanszírozás kérdéseivel tud foglalkozni és ettől elválasztva létre kell hozni egy olyan szervezetet, amely bizonyos hatósági köröket gyakorol. Ezeket a törvény elég frappánsan megoldotta: a finanszírozás a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMK) kezében van, a hatósági jogköröket pedig a Nemzeti Filmiroda gyakorolja. Ez azért jó, mert megosztja a kettő közötti tevékenységi-, illetve hatásköröket és nem léphet fel olyan zavaró momentum, mintha csak egy szervezet lenne, maga adná a támogatásokat és önmaga ellenőrizné azokat teljes körűen, mindemellett be is sorolná a játszandó filmeket különböző kategóriákba stb. Erről nem is kell beszélnünk, hiszen ha valami jól van megoldva, azt ne próbáljuk elrontani. A filmtörvény előkészületének idején fontos igény volt, hogy évekre előremenően legyen kiszámítható perspektívája a finanszírozásnak. Ez ma sem rögzített a törvényben, hiszen ellentmond más törvényeknek, elsősorban a költségvetési törvénynek, de mégis kialakult egyfajta koncepciója.

Milyen forrásokat lehet, illetve lehetne bevonni a finanszírozásba?

Az állami támogatások mellett sajnálatos módon az európai gyakorlatban majdnem egyedülállóan nálunk nem vesznek részt intézményes módon a hazai televíziók a filmgyártásban. Tudjuk, hogy mindig vannak kivételek és minden évben akad néhány produkció, amely kap televíziós támogatást. Egy szomszéd példával élve, intézményes a televíziós támogatás például Ausztriában, ahol egy elkészült pályázatot három szervezet bírál el: a Bécsi Filmalap, az Osztrák Filmintézet és az ORF (Österreichischen Rundfunks). A sikeresnek ígérkező produkciókat általában mindhárom támogatja, és a támogatási összegek olyan szempontból kiegyensúlyozottak, hogy mondjuk egy 100%-os támogatásból megközelítőleg 40–40%-ot ad a Filmalap és a Filmintézet és a maradék 20%-ot adja a televízió. Nálunk jelenleg a következő a helyzet: a Magyar Televízió évek óta különböző pénzügyi nehézségekkel küzd, és eltekintve egy viszonylag rövid időszaktól a múlt évezred utolsó évtizedében, amikor az MMK-val kötött egyezmény alapján intézményesen támogatott magyar filmeket, nem igazán vesz részt, vagy csak eseti módon a támogatásban. Az ORTT (Országos Rádió és Televízió Társaság) által kiírt, ORTT-MMK-TV közös pályázatban időnként részt vesz ugyan, de többnyire a filmek befogadására irányuló nyilatkozattal vagy egyéb apró segítséggel. A Duna TV mint a magyar kultúra iránt elkötelezett csatorna igyekszik részt venni a filmgyártásban, de lehetőségei annyira limitáltak, hogy egy film létrejöttéhez csupán néhány százaléknyi hozzájárulást tud biztosítani. A felvázolt állapot nem mutatja azt az egészséges arányrendszert, amit például az említett osztrák támogatási rendszer biztosít. A saját gyakorlatunkról azt tudom mondani, hogy majdnem minden produkciónkban benne van a Duna Televízió, támogatásuk pedig meglehetősen állandó szokott lenni, nominálisan 5 millió forint, ami a költségvetés 1%-át, jobb esetben 2–2,5%-át tudja biztosítani. A gesztus persze nagyon jó, és a kapcsolat is, hogy egy alkotócsoportnak van úgymond egy televíziója, amellyel folyamatosan együtt tud gondolkodni. Csakhogy a nagyságrendet kellene más dimenzióba emelni, amit nem is a Duna TV tudna megoldani, hanem költségvetési vagy parlamenti feladat lehetne.

A kereskedelmi csatornák részvételéről azt mondhatnánk, hogy minden eset, amikor erre sor kerül, örvendetes. Ők a maguk jól felfogott módján szállnak be az üzletágba, ahol megszimatolnak valamifajta sikert vagy piaci lehetőséget, eladhatóságot, ahol el tudják helyezni a saját arcaikat, ott részt vesznek. Ez egyfelől rendben van, de az, hogy ez eseti dolog, ellentmond a stabil, tervezhető kapcsolatrendszernek, ami létezik máshol és létezett nálunk is. A TV2-nek is volt az MMK-val 4–5 éven keresztül megfelelő együttműködése, és évente akár 15 filmet is tudtak támogatni viszonylag jelentősebb összegekkel, 20–30 millió forinttal vagy akár többel is. Az meghatározó, ha évi 300–400 millió forint jön egy csatornától, hiszen ennyi támogatással a Mozgókép Közalapítvány is tud gazdálkodni, a producerek is tudnak tervezni, számolni.

Még beszélnünk kell az ORTT-ről mint testületről, amelynek gyakorlatában előfordultak már kifejezetten filmes pályázatok, azonban ennek jó ideje vége szakadt. Ez azért baj, mert az európai nemzetek kultúrájában nagyon fontos szerepet játszó nemzeti filmek elkészítése – bárhogy beszélünk is nemzetközi együttműködésről, koprodukciókról –, nemzeti feladat marad. Megfordítva: senki nem fog nekünk pénzt adni bizonyos fajta filmek elkészítésére. Játékfilmekről szólva, a magyar filmtermés az utóbbi években 25–30 körül ingadozik, ami egyfelől nagyon jó, a finanszírozási összetevőket vizsgálva egy viszonylag látványosabb számot kapunk. Ha azt próbáljuk megvizsgálni, hogy milyen területről érkeznek a források, akkor a koprodukciók behoznak 10–20%-ot, de ha a tények mögé nézünk, azt látjuk, hogy ezt csupán néhány film hozza. Mindig akad egy-egy olyan kiemelkedő jelentőségű koprodukciós film, amely viszonylag nagy külföldi pénzeket tud megmozgatni, amivel gyakorlatilag le is fedte ezt a csomagot, de nagyon kevés azon a filmek száma, amelyek magyar kezdeményezésűek és valódi koprodukciós partnereket tudnak vonzani. Minden nemzet számára tehát változatlanul megmarad az a feladat, hogy a filmjeinek egy részét igenis saját maga, saját forrásaiból készítse el, és ezért fontos az országokon belüli finanszírozási együttműködés, ezért fontos egy központi szerepet játszó filmes alapítvány, vagy intézet mellett a nemzeti televíziók részvétele, hogy ezt a kulturális feladatot teljesítse. Természetesen nem feledkezem meg arról, hogy a filmgyártásnak van egy kifejezetten piaci elkötelezettsége is, és a filmjeink egy része meg is állja a helyét ezen a téren. Azt láthatjuk különböző forgalmazási adatokból és statisztikákból, hogy az utóbbi 5–6 évben, örvendetesen megnőtt Magyarországon azoknak a magyar filmeknek a száma, amelyek jól eladhatóak a hazai közönség számára. Van egy nagyon markáns és éles választóvonal, inkább szakadék a szerzői indíttatású filmek és a közönségsikerek között. Az előbbiek nagyrészt a művész-mozi hálózatban tudnak cirkulálni, és a nézettségük nagyon-nagyon ritkán tudja túllépni a 30 000-et, de jellemzően 10 000-en belül maradnak, míg a közönségsikert óhajtó filmek bizonyos népszerű témák vagy korábbi sikerek feldolgozásával, népszerű arcok megjelenítésével, nem ritkán pont a televíziós csatornák vezető személyiségeit szerepeltetvén el tudnak jutni a 2–500 000-es sávba. Ez azt jelenti, hogy ez a műfaj valamiféleképpen képes újratermelni magát, s ez örvendetes. Ha ennek a támogatása kisebb terhet jelent az alapítvány számára, akkor talán van egy műfaj, vagy néhány film évente, ami nagyjából saját lábára tud állni. Ezt fontos hangsúlyozni, mert maga a piac annyira limitált a lakosságszám okán, hogy teljes megtérülésről nem tudunk beszélni. De ha egy adott társaság, stúdió vagy producer egy nagy közönségsikerből induló pénzt tudna befektetni egy következőbe, akkor a forrásoknak volna egy olyan része, ami fölszabadulna újabb filmek részére. Valószínű, ha az MMK gondolkodna egy efféle rendszer létrehozásáról, a pénzvisszacsorgatásról, akkor a közönségfilmek indulása még könnyebbé tudna válni. Egész egyszerűen arra gondolok, hogy az MMK támogatását százalékarányosan a bevételekből vissza kellene fizetni; ha az MMK részvétele 10%, akkor minden keletkező nettó jövedelem 10%-át. Ha a film kapott teszem fel 50 millió Ft-ot, akkor nem az első 50 millió bevételt kell visszaáramoltatni, hanem annak 10%-át, tehát 5 milliót. Ily módon minden finanszírozó, akinek van megtérülési igénye, hozzájuthat arányosan a pénzéhez. Ezekből egy alap kezdene növekedni, ami folyamatosan hozzáférhető lenne. Ez is egy lehetőség.

Milyen új, eddig nem létező szabályozásokat tartalmaz a filmtörvény?

Van egy nagyon fontos adaléka a filmtörvénynek, ami hatályba kerülésével lépett életbe: az adókedvezmény-rendszer, ami nagyon egyszerűen abban áll, hogy minden Magyarországon elköltött forintnak a 20%-a visszakapható adókedvezményként. Ez tehát a tisztán magyar gyártású filmeknek 20%-nyi forrást biztosít, a koprodukciós filmeknek pedig attól függően, hogy mennyi külföldi pénzt tudtak megmozgatni, megfelelő százalékarányt biztosít. Európán belül a támogatások egyik ismérve az, hogy azokat helyben kell elkölteni, illetve a támogatás helyéről eredő szolgáltatásokra kell fordítani. A törvénynek vannak fontos kitételei arra nézve is, hogy milyen lehet a finanszírozás intenzitása egy-egy filmen belül, ami szintén követi az európai előírásokat Az európai szabályozás azt mondja, hogy 50%-nyi állami támogatást lehet egy filmre fordítani, kivételt tesz az alacsony költségvetésű filmeknél és a kis nyelvek esetében. Magyarországon majdnem minden film beletartozik az alacsony költségvetésű kategóriába, a magyar nyelv pedig benne van a kis nyelvekben.

Milyen kilátások vannak a jövőre nézve?

A törvény életbe lépésekor elég látványosan megnőtt az MMK játéktere, tehát a költségvetésből filmcélokra érkező támogatási összegek növekedtek, amik azelőtt szinte tíz éven keresztül nominálisan ugyanazon a szinten mozogtak. Azonban az a felvázolt fejlődési terv, ami egy akkor 4 éves perspektívát vetített előre, nem érvényesült, és jelenleg abban a helyzetben van a szakma, hogy nagyjából hullámvasúra került, évről évre hol jobb, hol rosszabb a finanszírozás. Sajnálatos módon jövőre megint rosszabb év fog következni. Tehát az állami szerepvállalás nem egyenletesen növekvő, hanem ingadozó, ami időnként beszűkíti a lehetőségeket. A törvény életbe lépése utáni várakozás, a finanszírozási lehetőségek megnövekedése elindított egyrészt bizonyos alkotói folyamatokat, másrészt technikai lehetőségek kiépítését, de egyiknek sem jó, ha hullámvölgybe kerül vagy vissza kell fognia magát. Jobb lenne, ha egy belátható perspektíva rajzolódna ki a szakma számára, minthogy évről-évre kódolható bizonytalansági elemek vannak a rendszerben.

Mennyire kedvező a filmtörvény a fiatal filmesekre, illetve a kezdőfilmesekre nézve?

Maga a filmtörvény ilyen szempontból nem tehet különbséget, a filmtörvény azt fogalmazza meg, hogy minden generációnak egyenlő esélyekkel kell hozzájutnia a támogatásokhoz. A többit az MMK-ra kell bízni, a Közalapítvány támogatási szabályzatát kell úgy kialakítani, hogy az első filmek létrehozása valamiképpen megoldható legyen. Nemzetközi porondon legtöbbször az első filmekkel van a legnagyobb probléma, egy ismeretlen, kreditekkel még nem rendelkező alkotót rendkívül nehéz eladni a nemzetközi piacon. Elsőfilmes rendezőt viszonylag ritkán támogatnak, szeretik előtte látni, hogy mit hozott már létre az illető. Tehát ebből a szempontból rendkívül fontos, hogy az első filmek létrejötte viszonylag harmonikusan meg tudjon valósulni. Attól kezdve már az alkotók tarsolyában van a marsallbot, a törvény a maga dolgát megtette, nincs semmiféle pozitív vagy negatív diszkrimináció az elsőfilmes alkotókkal szemben. Ha arra gondolok, hogy a nemzetközi szakmai érdeklődés igenis szereti a felfedezéseket, ebből a szempontból az újonnan érkezőknek és a friss gondolatoknak abszolút helyük és elsőbbségük van.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.