Nem voltam elszállva magamtól

Interjú Széles Annával

A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet elvégzése után 1965-ben a kolozsvári Állami Magyar Színház tagja lett. Főiskolás korától fogva rendszeresen filmezett, több mint huszonöt filmben játszott. Az ünnepelt színésznő 1989-ben telepedett át Magyarországra, a Thália Színház tagja lett. A szélesebb közönség a Szeress most! Borika nénijeként ismeri.

Egyértelmű volt számodra a kezdetek kezdetén, hogy valamilyen művészi pályát fogsz választani?

Váradon a polgári családoknál szokás volt, hogy zongorázni taníttatják a gyereküket. Állítólag tehetségesnek is számítottam, de rettenetesen untam gyakorolni, nem nagyon volt hozzá kedvem. Fischer Stefánia volt a tanárnőm, aki Bartók Béla utolsó tanítványa volt ott Nagyváradon, és amikor nem tudtam a leckét, akkor az volt a trükköm, hogy Stefi nénit faggattam a mesteréről. Ezzel párhuzamosan már háromévesen felléptem a nagyváradi gyerekszínházban, és nagy sikerrel alakítottam a Piroska és a farkasban a nagymamát. Balettoztam is, de azt meg a szüleim nem nézték jó szemmel, mert nem akarták, hogy művésznő legyek még csak véletlenül sem. Amióta az eszemet tudom, mindig színésznő akartam lenni, a szüleim pedig ennek az ellenkezőjét szerették volna. Féltettek ettől a pályától, hogy nehéz lesz számomra, mert jól ismertek és tudták, hogy nem vagyok könyöklős típus. De a legnagyobb félelmük az volt, hogy ha színésznő leszek, akkor cigarettázni fogok és festem majd a körmömet. Ezt a kettőt megígértem a szüleimnek, és tényleg soha sem cigarettáztam és a körmömet sem festettem. De nagyon drukkoltak, és nagyon örültek a későbbi sikereimnek. Amikor már filmezni kezdtem, édesapám minden áldott nap, amikor ment a nagyváradi moziban valamelyik filmem, ment megnézni, egy idő után már ingyen beengedték.

Nem vettek fel elsőre a főiskolára. Mihez kezdtél?

Amikor eltanácsoltak a főiskoláról, az volt az indokuk, hogy nagyon vékony vagyok, ha jövőre is visszajövök felvételizni, akkor egy kicsit hízzak meg. Mit nem adnék most azért a vékony testalkatért! Féltettek, hogy gyenge és törékeny vagyok és nem fogom bírni a strapát az egyetemen. Édesapám földbirtokos volt, ami szintén nem mutatott jól a felvételi lapon, úgyhogy azért, hogy kicsit javítsak a származásomon és meg is erősödjem, elmentem munkásnőnek egy műanyaggyárba. Az érettségizett kislányt persze szívesebben tették volna az irodába, de én mindenáron munkásnő szerettem volna lenni, hogy ezt be tudjam majd írni a felvételin. Hetven asszonnyal dolgoztam együtt egy hatalmas teremben, műanyag játékok festése volt a feladatom. Érdekesség egyébként, hogy ekkor készült életem első címlapja is, „Tóth Erzsébet élmunkásnő” felirattal. Egy öreg hölgy nyerte a díjat, de az én képemet tették rá, egy rózsaszín műanyag övvel kellett pózolnom. Sajnos az újság már nincs meg, pedig a szüleim minden rólam megjelent képet gyűjtöttek.

Egyébként annyira jól éreztem ott magam, hogy elgondolkoztam, hogy miért teszem ki magamat még egyszer egy kudarcnak, és már majdnem úgy döntöttem, hogy nem megyek el felvételezni. De az igazgató úr küldött egy levelet édesanyámnak, hogy ne felejtsék el küldeni a kislányt. Ekkor már a szüleim is rám bízták a döntést, hogy maradok Váradon, elvégzek valami nővérképzőt, vagy elmegyek Vásárhelyre színésznőnek. Elmentem, és elsőre felvettek.

Tényleg olyan strapás volt a főiskola, ahogyan azt előre jelezték?

Nekem aztán különösen, mert én már az első évben filmezni kezdtem. Ez akkoriban teljesen szokatlan volt, hogy főiskolásokat filmben szerepeltessenek, főleg magyar lányokat. Többször jöttek filmesek megnézni a vizsgaelőadásokat, de soha nem vittek el senkit. Nem is nagyon reménykedtem, hiszen románul sem tudtam valami jól. A próbafelvételeken is románul mondták az instrukciókat, én meg csak néztem, hogy mi van, semmit sem értettem. Az egyik operatőr magyar volt, ő kiáltott rám magyarul, hogy mosolyogjon már, én meg úgy megörültem a magyar szónak, hogy a fényképen is látszott, ezért elhívtak Bukarestbe próbafelvételre, és megkaptam a Tengerparti vakáció egyik főszerepét. Akkoriban épült ki a román tengerpart: ezt a környezetet akarták ezzel a filmmel népszerűsíteni. Érdekesség, hogy a román filmgyártásban ez volt az első színes, szélesvásznú film.

Ezzel a filmmel megnyílt előtted a román filmgyártás kapuja.

Innentől kezdve minden nyáron filmeztem: év közben nem adtak ki a tanáraim, mert akkor nagyon sok feladat volt, de nyáron mindig forgattam. Az Akasztottak erdejét is főiskolás koromban forgattam. A film Cannes-ban a legjobb rendezés díját nyerte, sokat fesztiváloztunk vele. A mamaiai fesztiválon engem is elismertek: a legjobb női alakítás díját nyertem, miközben az államvizsgára kellett volna készülnöm minden erőmmel. Annyira izgultam, hogy a díjátadó utáni fogadáson nem is tudtam maradni, hanem a szállodában magoltam a tételeket. A színészek meg nevetgéltek, hogy életem egyik nagy eseményét kihagyom, de nekem nagyon fontos volt a főiskola is.

Ennyi év távlatából, szerinted miért téged választottak egy-egy szerepre a rendezők?

Nagyon testhezálló feladatokat kaptam, fiatal voltam, és Liviu Culiei (szerk. megj: Az akasztottak erdeje rendezője) szerint érzékeny, és nagyon jó volt a beleélő képességem, ezért választott ki erre a szerepre. Könnyen idomítható és hajlítható voltam, amit mondott a rendező, azt én meg tudtam csinálni. Egy magyar lányról volt szó, tehát teljesen jól tudtam hozni Ilona figuráját. Ez már a főiskola végén volt, ekkor már volt egy kis fogalmam a színjátszásról, mégsem mondhatom azt, hogy ekkor már tudtam a szakmám. Ezt talán még most sem merném kijelenteni magamról.

Mennyit tudott ebből megtanítani számodra a főiskola?

A szakmai dolgok mellett nagyon sok teoretikus tudást is. A rutin nagyon fontos: folyamatosan játszottunk színdarabokban, szerepeltem közönség előtt. Akkoriban épült a Stúdió-színház a főiskola mellett a Köteles Sámuel utcában, olyan volt mint egy kis ékszer, a mai napig is üzemel, én magam is segédkeztem az építkezésen. Nagyon népszerű volt, nagyon szerette a város közönsége megnézni az előadásait. A filmszínészetet viszont egyáltalán nem tanították, csak a színházi színészetre terjedt ki az oktatás. A filmekben a rendezőre bíztam rá magamat: a beleélő képesség és a spontaneitás nagyon fontos, hiszen nem sorban vesszük fel a jeleneteket, és mindig változik az eljátszandó helyzet.

Nagyon fiatalon lettél nagyon sikeres. Hogyan élted meg?

Nem szállt a fejembe a siker. A kollegák is szerettek és drukkoltak nekem, nem éreztem soha, hogy gyűlöltek vagy irigyeltek volna. Minden rajongói levelemre válaszoltam, amit rettenetesen leterhelő volt, nemcsak anyagilag, mert mindig kértek fényképeket, én meg drága pénzért csináltattam magamról a képet és küldtem. Nem volt valami nagy a gázsim, de az mind ráment ilyen dolgokra. A főiskolás társaim nagyon sokat segítettek, hogy románul hogyan fejezzem ki magamat. Amikor pedig utaztam a filmjeimmel különböző fesztiválokra, (bár a főiskola alatt csak Cannes-ban jártam), akkor mindig vártak haza, hogy számoljak be arról, hogy volt, kivel találkoztam, mi volt rajta. Nagyon szerencsés természetem van, mert nem szállt akkor sem a fejembe a dicsőség, nem voltam nagyképű, felvágós, fellengzős, nem voltam elszállva magamtól egy cseppet sem. Ezért nem sínylem meg, hogy most nagyobb a csend körülöttem. Nem huppantam nagyot.

Szőke hajad, törékeny alkatod predesztinált bizonyos szerepekre

A Naiva. A színházban csak ilyen szerepeket kaptam, filmben meg pláne. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor egyszer lehetőségem nyílt eljátszani egy cigánylányt. Rettenetesen élveztem. Mindig is szerettem új dolgokat kipróbálni, ezért is örültem az operában való vendégszereplésnek, ahol Iluskát játszhattam, vagy a lemeznek, ahol neves táncdalénekesekkel együtt én is énekeltem, és amikor a Román Televízió magyar adásának én voltam az első, tiszteletbeli bemondónője.

Ezzel párhuzamosan a magyar filmesek is elkezdtek felfedezni.

Már több román filmben is szerepeltem, és ahogy teltek az évek, szépen lassan a magyar filmesek is felfedeztek. Egy tévéfilmben látta meg Markos Miklós a nevemet, és leutazott egy stábbal, hogy megnézzen. Éppen akkor Brassóban filmeztem, csak később tudtunk találkozni Kolozsváron. Az első magyar filmem egy nagyon nagy főszerep volt: nagy bánatom, hogy nem tudom beszerezni ezt a filmet. Galambos Lajos a tanácsköztársaság idejében játszódó Mit tudtok ti Pille Máriáról? című kisregényéből készült Pokolrév címmel a film, amiben én alakítottam Pille Máriát. Nagyon nagy élmény volt nekem megismerkedni és együtt játszani a magyar színészóriásokkal. Furcsán hangzik, de előtte csak Acapulcóban volt alkalmam magyar színészekkel találkozni. Meghívást kaptam az ottani filmfesztiválra még az Akasztottak erdejével, és annyira jól éreztem magam, és annyira megkedvelt az igazgató házaspár, hogy következő évben is meghívtak. Ekkor csapódtam hozzá a magyar delegációhoz: Páger Antalhoz, Fábri Zoltánhoz, Görbe Jánoshoz.

Megnyílt az út előtted a magyar filmezésben is.

Innentől kezdve folyamatosan hívtak magyar filmekbe is. De volt, hogy nem engedtek el, vagyis addig-addig akarták volna cenzúrázni a forgatókönyvet, hogy végül leforgott a film nélkülem, mire meghozták a döntésüket. A legfontosabb szerepemnek a hatrészes, Németh László-adaptációban, az Irgalomban való szereplésemet érzem, amiben Kertész Ágnest játszottam. Törőcsik Mari volt az anyám, Mensáros László az apám, és olyan színészekkel dolgozhattam együtt mint Sulyok Mária, Kálmán György, Schütz Ila, Venczel Vera, Harsányi Gábor, Oszter Sándor vagy Sztankay István. A magyar színészek színe-java felvonult ebben a filmben.

Jancsóval nagyon különös volt a közös munka, ugyanis nem kaptam forgatókönyvet. Kicsit csodálkoztam ugyan, de mondták a többiek, hogy ne izgassam magam, majd kialakul a történet a végére, csak kövesd Miki bácsi irányításait. Végül kiderült, hogy azért nem kaptam forgatókönyvet, hogy nehogy megtudjam, hogy egy negatív szerepet játszom. Neki az kellett, ahogyan egy ilyen ártatlan kislányról ez egyszer csak kiderül. Én is csak akkor tudtam meg, amikor fel kellett olvasnom egy kivégzési rituálét rezzenetlen arccal. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy egy nyarat Jancsó Miklóssal és Daniel Olbrychskival tölthettem.

Mennyire volt más magyarul filmezni?

Sokkal könnyebb az anyanyelvemen játszani. Összehasonlíthatatlan. Nem győztem betelni az élménnyel! Mennyivel könnyebb, hogy nem kell arra gondolni, hogy ha egy szót elfelejtek, akkor az egész jelenetet elrontom! Szerencsére a román filmekben nem volt olyan sok szöveges részem, míg a magyarokban viszont nagy monológjaim voltak. Elmondhatatlan, hogy mit jelentett számomra, hogy itt élhettem Magyarországon, és ezekkel a színészekkel játszhattam.

Ha visszatekintesz a pályádra, mit tartasz a legfontosabb elismerésnek?

Még kolozsvári színésznő koromban a legjobb női alakítás díját nyertem az erdélyi magyar színházak fesztiválján. 1996-ban kaptam meg az Arany Pillangó díjat. Ez egy olyan elismerés, amit olyan színészek kaptak a nagyvilágban, akik tettek valamit a magyar színjátszásért. Megkaptam a meghívót, de nem gyanakodtam semmire, aztán egyszercsak hallottam, hogy mondják a nevemet, mint díjazottét, nagyon meglepődtem. Tony Curtisszel is ekkor ismerkedtem meg, ugyanebben az elismerésben részesült ő is. Szintén nagyon büszke vagyok arra, hogy a Kolozsvári Színház örökös tagja lettem, ez nagyon fontos titulus számomra. Húz oda vissza a szívem Kolozsvárra, a nosztalgia, a fiatalságom évei, és az a rengeteg szeretet, amit akkor és ott kaptam.

Nagyon sikeres színésznő voltál Kolozsváron, a tenyerén hordott a sors, mégis eljöttél. Meg tudod magyarázni a döntésedet?

A magánéletem úgy alakult, hogy ez tűnt a legjobb döntésnek. Már elváltam a férjemtől Florin Piersictől, de ezt sokan nem vették észre, mert ugyanolyan sokat játszottunk együtt. Érdekes házasság volt, mert én Kolozsváron éltem, ő Bukarestben, és nagyon keveset tudtunk találkozni. De a mai napig jó a kapcsolatunk. A szüleim már nem éltek, a nővéremék korábban átjöttek Magyarországra. A fiam akkor tizenkét éves volt, most már kész férfi, számára jól sikerültek a dolgok, úgyhogy jó döntést hoztam De még most is sokat járok haza – látod, még mindig úgy mondom, hogy haza...

Mennyire lehetett áthozni a határon a hihetetlen népszerűségedet?

Tudtam, hogy itt semmi sem lesz ugyanaz. Romániában elértem mindent, amit lehetett, éreztem, hogy váltani kell, lezártam egy periódust. Tudtam jól, hogy Magyarországon nem fognak felismerni az utcán, de ettől én nem voltam boldogtalan.

Mire váltottál?

Meg kellett teremteni az egzisztenciát a fiamnak, ez mindennél fontosabb volt. Bessenyei Ferenc nagyon jó barátom volt, figyelmeztetett, hogy Magyarországon is nagyon megváltozott minden. Fel voltam rá készülve, hogy az elején nagyon nehéz lesz, mégis jobban sikerültek a dolgok, mint gondoltam, mert végül még kopogtatnom sem kellett, azonnal kaptam állást. A Thália színházban ültem, és odajött egy ültetőnő, hogy a “tanár úr” hivat, én meg halálra rémültem, hogy a fiammal van valami baj, de mint kiderült Kazimir Károlyt, a színház akkori igazgatóját nevezték így. Nem ismertük egymást, mégis meghívott játszani a Politikus csizmadia című darabba, majd később odavett szerződéssel. Rátonyi is sokat segített, és nagyon nagy veszteség volt számomra a haláluk. A sors úgy hozta, hogy pont akkor szűnt meg a Thália, amikor a fiam már a saját lábára állt. De ezt a pályát nem lehet csak úgy ott hagyni, mindig akad valami felkérés: most is játszom az Ericsson Stúdióban, vagy nemrég az Udvarhelyiek találkozóján léptem fel, és ezzel a műsorral talán megyünk Amerikába is turnézni.

Nemrég azonban ismét megcsapott az ismertség szele, amikor a Szeress most!-ban eljátszottad Bori nénit.

A szerencsének köszönhettem azt is, hogy bekerültem a Szeress most! című sorozatba. Felhívott a casting director, hogy elvállalok-e sorozatot. Mondtam, hogyne, és másnap már benne is voltam. Nagyon szerettem ezt a sorozatot, élveztem, hogy a fiatalok között lehetek, mert hát én voltam az egyetlen idősebb szereplő abban a történetben. Nagyon sajnálom, hogy véget ért, de már az elejétől fogva nyolcvannyolc részre voltunk szerződve. Nem tudom, mi számít nagy nézettségnek, és mi nem, én csak azt tudom, hogy tőlem sokan kérdezik, hogy mikor fog végre folytatódni. Úgyhogy ismételten belekóstoltam, hogy milyen az, amikor felismernek az utcán. Az erdélyieknek Anikó voltam, Magyarországon Annaként ismernek, a tévénézők pedig Bori néninek hívnak.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.