Türelem rövidfilmet terem

38. Magyar Filmszemle – Budapest, 2007. január 30–február 6. – Kísérleti és kisjátékfilmek

Immár hatványozottan merült fel a sokat pedzegetett kérdés, vajh a rövidfilm hálásabb műfaj-e, mint a nagyjátékfilm. Rövidfilmet nemcsak jobban megéri csinálni, de a közönség irányából szemlélve előnyősebb is erre a blokkra jegyet váltani. Kevesebb pénzből készül, így ha bukik, nem megy annyi forint kárba, de ha működik a dolog, akkor meg legalább akkora sikert lehet vele aratni a fesztiválokon, mint a nagytestvérrel.

Habár a 2006-os kisjáték- és rövidfilmtermés nem is adhatott egyértelmű választ erre a kérdésre, azt bebizonyította, hogy ez a blokk is megérett a teljeskörű figyelemre. Ezen műfaj képviselői legalább olyan hozzáértéssel és elhivatottsággal készítik filmjeiket, mint a nagyjátékfilmesek. Ellentétben a hiedelemmel, hogy a kisfilm csak kezdet, előtanulmány vagy gyakorlat, el kellene végre fogadni, hogy egy negyedórás film is lehet teljes alkotás, és ugyanolyan értékű, mint másfél órás társa. Azaz, nem szabad azonosítani a film időbeli kiterjedését a jelentőségével, hiszen a profizmust nem percekben mérik. Az idei szemlén a rövidfilmesek markánsan jelezték létüket. Egyre több fiatal alkotó képviseltette magát, s olykor a nagyokat megszégyenítő öntudattal és merészséggel vállalták filmjeiket. A nyolc szekcióban 30 kisfilm futott széles skálát átölelve: a burleszktől kezdve a montázsfilmen keresztül a tiszta filmig.

A zsánerfilm nagyjátékfilmes hiányosságai ellenére a rövidfilm sokkal nagyobb sikerrel kezelte a műfaji kereteket, s könnyebben találta meg a formához illő tartalmat. Voltak itt is próbálkozások és kísérletezések, mint a szürrealista és szimbolista világot teremtő Érsek-Obádovics Mercédesz filmje. A ma már ritkának számító super8-as technikával nemcsak sejtelmes és illuzorikus hatást ért el, de megfelelő talajt teremtett az olyan emberi érzelmek ábrázolására is, mint a szorongás, a félelem és a kísértés. A két gyerekszereplő pedig épp abban segített, hogy a film a képi világ elrugaszkodott mivolta ellenére ne legyen túl távolságtartó a nézővel szemben. A 77 év déjà-vu Lichter Péter munkája, aki kísérleti filmes munkásságának egyediségéről már nem először tett tanúbizonyságot. A pszichológiailag mai napig megmagyarázhatatlan jelenség, a déjà-vu filmre vitele nem kis vállalkozás volt, de a tiszta film eszközeivel szép eredményt ér el. A visszatérő pohár motívuma, az öreg és fiatalabb férfi egymásra fényképezése, a vissza-visszaguruló teniszlabdák abszurd egymás mellé helyezése olyan abszolút egésszé forrik, hogy a filmi nyelvezetet méltónak titulálhatjuk ezen jelenség kifejezésére.

A kísérletezésekért járó díjat a lengyel Nicolaus Myslicki vihette haza, az Álszent című filmjéért, amelyben az Isten és hit témakörét egy eddig ismeretlen megvilágításba helyezi. Egy angol-halandzsa nyelvet hozott létre, ezzel elidegenítve a nézőt, s reflexív befogadásra sarkallja őt. Formabontó hang-és képhasználata megmozgatja a szakrális témát, s az eltévelyedés, kiközösítés problémakörei köré rendezi. A kísérleti filmek közül még kettőt érdemes megemlíteni: Demeter Márton a képnyelv határaira és fokozataira volt kíváncsi. Filmje formanyelvi gyakorlat, ahol a klasszikus történetmesélésért és kontextusért felelős elemeket szétzúzza. A másik pedig a Németországban ultranagy költségvetéssel leforgatott Spark. Itt a rendező azt a kísérletet tette, hogy logikus párhuzamot von a molekuláris fizika és a szerelmi kémia között. A futurisztikus képi világ és megoldásai szokatlanul hatottak, de elsősorban a téma felvetése miatt maradt érdekes az egyébként nem túl izgalmasan megközelített film.

Dombrovszky Linda a felszín alatt lappangóra építette a magyar tanya hatvanas évekbeli életérzésének kétértelműségét bemutató Határvidék című alkotását. Nagy kár viszont, hogy az elején mesterien bevezetett feszültségnek nem sikerült kiteljesednie a végére, s így egyszerűen hagyja semmivé foszlani, elmosva az eddigi értelmezést is. Belső-külső motívumok párhuzamos ütköztetése és mesékkel teli idős arc táplálja Dobos Tamás Öreg fa című munkáját. Az elmúlás keserédes nosztalgiája, az élet végessége járja át a képeket, amelyek mindegyike telített, évtizedek meséje nyugszik bennük, akárcsak Székely B. Miklós szemében. Ezen utóbbi filmek is tanúskodnak arról, hogy a rövidfilm-készítők előszeretettel választottak központi témájuknak egy-egy emberi érzelmet, vagy élményt, s aköré fűzték fel kvázi-történeteiket. Mindez tulajdonképpen pozitívumként értékelendő, hiszen a kisfilm egyébként sem sikeres, ha egy nagyjátékfilmnek való témát sűrít össze, inkább egy szituáció vagy érzés kell legyen a központi szervezőereje. A Vasárnap egy szerelmi kapcsolat lehetetlenségéről beszél, és kilátástalansága ellenére is a működőképességének határait boncolgatja. Egy nyomással teli atmoszférában, meghatározatlan szereplőkkel jelenik meg az egymásrautaltság és kiszolgálatottság gondolatpárosa. Egy olyan szerelemről, ami már nem olyan, amilyen volt. Gáspár Tibor minimalista arcjátékára emlékezhetünk a Janisch-féle Másnapból, ahol már csak a színész arcának jelenléte is faltól falig nyomta a jelenetet. Itt is ilyesmi funkciót tölt be, hiszen ez az arc ugyancsak elhallgatott történetek és titkok hordozója. Hatásrendszerében hasonlóan dolgozik Kardos Sándor a Végjátékkal: ismét két ember, két univerzum, akiket összekötött az élet, de most valami megváltozik. Az, ami összekötötte, ugyanaz fogja elválasztani őket egymástól. Egy házaspár beszélgetése a végső eltávolodás, a végső búcsú előtt, amikor az eddigi közös élet megszakadásának fenyegetettségében átértelmeződnek az együtt töltött pillanatok.

Zomborácz Virág által teremtett élményvilág valószínűleg sok egyetemista számára ismerős: hogyan kell pótcselekvésekkel kitölteni azt az időt, amikor tanulni kellene. Milyen lelki és fizikai állapotba kerül két egyetemista lány, aki egymást szekálja, bosszantja vagy éppen vigasztalja a nehéz időszakban. A szituációk abszurditását jól ellensúlyozza az autentikus szereplői jelenlét, amely élettel és hihetőséggel tölti meg a képsorokat. A macska szerepe a francia irodalomban ügyes próbálkozás egy rendkívüli állapot bemutatására. A Vakáció egy rendkívül intelligensen és mély érzékiséggel megoldott film. Horváth Lili gyönyörű rövidfilmje 26 percben vázol fel egy első pillantásra idillikusnak tűnő nyári vakációt. Azonban semmi sincs rendben, a szereplők a saját démonjaikkal küzdenek, és habár együtt töltik a nyarat a családi nyaralóban, egytől egyig magukra maradtak, s magányukban megnemértettségben szenvednek. Mindenki az apát várja, aki feloldhatná a szereplők között eredendően feszülő viszonyt, de ő csak nem akar érkezni. Kiemelkedő színészi alakítások és profi színészvezetés társul egymással, míg a kamera mély empátiával figyeli a szereplőit. Kiváló munka. Két pár szövevényes összefüggéseit vázolja fel Sebő Ferenc filmje, a nagyszerű címmel ellátott filmben, az Alteregoban. A fiatalok most költöztek be, a középkorú pár pedig most költözne ki- és szét is. Az idősík két szélsőséges pontját helyezi egymás mellé a rendező, majd összemossa azt. Niki és Tomi igazából mindkét pár, csak húsz év eltéréssel. Hátborzongató képek, tartózkodó intimitás, olyan világítással, amely a szereplők lelki kivetülése is lehetne. Egy film arról, amikor a kihűlt vágyak és a nyers hús ellentéte tüzet szít. Nagy Dénes filmje is egy adott érzelmi tónus köré épül, egy orosz testvérpár újra találkozásának feszítő szenvedélyét rögzíti. Maga a téma túlmutat önmagán, hiszen a Budapestre érkező testvér drámájában ott ül mélyen a nyugatra áramló menekültek problematikája is. A lassú kameramozgások és a hosszú beállítások megengedik, hogy végigmérjük a testvérpárt és érzékeny szemlélőkként legyünk jelen a kapcsolatukban. A szemle egyik legerősebb kisfilmjével van dolgunk, nem hiába ítélték neki a legjobb rendezői díjat.

A kategória fődíjasa pedig a Nemes Jeles László készítette Türelem lett. Ez a film viszont már inkább egy másik csoportba sorolható be. A rövidfilmek nagy része ugyanis egy apró gagre, csattanóra felfűzött játék. Itt a rendező egyetlen snittben mutatja be a precíz irodistanőt, és azt a motivációt, amit a film legutolsó pillanatáig egyáltalán nem érthetünk. Kimért, türelmes, már-már idegesítő pontossággal végzett munka és az alatta lappangó miértek és hogyanok egy jól kiszámított pillanatban bekövetkező kibuggyanása adja a film kulcspontját. Tipikus példája ezen szerkesztési logikának a Szalontüdő, amely egy ártalmatlan büfés falatozásból csinál feszült pillanatdrámát. A történet viszont nem saját humorától működik, hanem a finom s fokozatos bevezetés miatt. Egyszerű helyszín, még annál is együgyűbb cselekmény, de nagyszerűen fogta mindezt össze a rendező, Szirmai Márton. A film érdekessége még az is, hogy a főszerepet az az Ascher Tamás játssza, aki jelenleg a Fimművészeti Egyetem dékánja. Szintén gagközpontú sikerfilm lett a Scherer Péter főszereplésével készült Alma című film. Habár Schwechtje Mihály egész végig tudja tartani a film ritmusát, világát és lüktetését, a befejezés nincs eléggé előkészítve. Az almás vidéken az akácfára nőtt alma kuriózuma először isteni csodának tűnik, majd egyre inkább az ellenkezője bizonyosodik be a jelenségről, a végére pedig már istencsapásként éli meg főszereplőnk. A mesevilági hangulatot teremtő film varázslatos és reális is egyszerre, de épp ettől a kettősségtől nem tisztulnak ki a végére a motivációs és ok-okozati összefüggések, s ezáltal vész el a kadencia mélysége. Borsos Miklós filmje reklámfilmes megoldásokkal tesz szerethetővé egy nem túl bonyolult, és nem is túl meglepő történetecskét. Az öngyilkosságát mesterien előkészítő hős tragikomikus harcba kezd, amikor végül épp azt a halált akarja megakadályozni, amit eltervezett előtte. A stilizált etűd frappáns záróakkordja menti meg a filmet, amely egyébként saját középszerűségében unalmas lett volna. A kisfilmek közül talán a legegyedibb képvilágot a népszerű Hangya és a tücsök mese kiválóan kidolgozott filmes adaptációja tudhatta magáénak. A főként animációs filmjeiről ismert Csáki László párhuzamos montázzsal építi fel a két ellentétes karaktert, s a végepoénra irányítja a dinamikát. Pohárnok Gergő profizmusát a Csapás című film ismét bizonyítja, hiszen nemcsak az derül ki a kis filmből, hogy mi köze Budapestnek a tánclépéses üldözéshez, de az is, hogy miként lehet lélegzetállítóan megoldani egy mozgásábrázolást.

A zsűri az értékeléskor hangsúlyozta, hogy kevés film vállalt aktuális témákat, és problémákat, inkább a valóságtól elrugaszkodott vagy saját szemüvegen látott álláspontokat ábrázoltak szívesen. Viszont van két jelentős alkotó, aki megfelelő érzékenységgel és humorérzékkel nyúlt kényes, mai témákhoz. Mátyássy Áront a panellakások kiszolgáltatott lakóinak fűtésproblémája inspirálta a Mínusz című filmje elkészítésében. Egy szegény, négytagú család portréja, amely az egész lakónegyed gondját-baját kivetíti elénk. A kikapcsolt fűtés miatt teljesen megváltozik a mindennapi életük, az apa az elszáradt karácsonyfákból rak tüzet a szoba közepén, hogy a kisgyermekei ne fagyoskodjanak. A groteszk peremén táncoló, de végül mégis az irrealitás mellett döntő befejezés groteszk szájízt hagy a nézőkben. A Tóth Barnabás – Simonyi Balázs alkotópáros legújabb filmje, az Egy szavazat direkt belevág a mai politikai aktualitások sűrűjébe. A szavazóurnák lezárása előtt érkező néni holtan esik össze a szavazófülkében. Senki nem tudja, hogy ilyenkor mit szokás csinálni, vajon érvényes-e a szavazata. Nem sok kell, s pár perc alatt kialakulnak az ellentétes vélemények a rendkívüli szituációval kapcsolatban. Mindenki a saját malmára hajtja a vizet, miközben próbálják kideríteni, hogy a néni kire voksolhatott. A lendületes kamaradarab virtuóz színészi alakításokkal lesz teljes, s a csattanós befejezéssel állásfoglalás nélkül érünk el az elegáns záráshoz. A duó filmjei mindig is fontos színfoltjok voltak a fiatal filmesek életében, de szakmai érdemükhöz még az is párosul, hogy hihetetlen nyitott szellemiséggel és a közönség felé való rendületlen elkötelezettséggel készítik filmjeiket, amelyek ennek jegyében az interneten is elérhetőek. Simonyi Balázs egyébként egy önálló filmmel is jelen volt idén a szemle programjában, az Originál Láger cíművel, amely szocreál filmes portré egy néhány nap alatt megalakuló és fel is bomló diákzenekar sorsáról.

A filmeket nézve elgondolkodtató, hogy mennyi koprodukciós film és külföldi együttműködés született. Egyre inkább megfigyelhető az a tendencia, hogy más országok meséi vagy motívumai, esetleg nyelve jelenik meg a magyar helyett. S ez nem feltétlenül negatív hatás, hiszen sokszor egész különleges erővonalakat kölcsönöznek az így született filmnek. Jó példa erre a KolinFilm csoport tagjainak Én és Én című alkotása, amely egy kínai történetet visz vászonra, az ősi keleti ország tanítási módszereiről és önkritikus magatartásáról. A mesterről és tanítványáról, akik az erdő mélyén az ősi harcművészetek által próbálják meglelni a saját békéjüket. Egy eredeti kínai nyelven és mongol szereplőkkel forgatott film, amely igazi kulturális ínyencségnek hat a magyar közönségnek. Ugyanezen alkotógárda egyperces szösszenete az In memoriam, azaz emlékezés a csernobili katasztrófa áldozatairól.

Akadt néhány film, amiket leginkább a leíró típusba lehetne besorolni, ugyanis egy helyet, szituációt illusztráltak impresszionista módon. Az Egyetleneim rendezője ezúttal egy avantgard filmmel jelentkezett: a Fúga nagy valószínűséggel a ellenpontozás klasszikus zenei módszereiből indul ki, s a szerkesztési elvét erre építi. A rendező vallomása szerint ez tulajdonképpen városfilm, amelyet nagyjátékfilmjének szünetében forgatott le Pozsonyról. De nem ez volt az egyetlen ilyen próbálkozás: Az én városom sajátos szűrőn keresztül mutat be életképeket egy magyarországi városkáról. De Balázs István filmje annak ellenére, hogy nem tudja fenntartani a figyelmet a legvégéig, több egyszerű életképeknél, hiszen a dokumentarista-impresszionista eszközök kevert használatában tükrüződik a szerzői magatartás. Ezen 21. századi városfilm mellett volt még egy alkotás, amely ide sorolható be, igaz kicsit más módszerekkel dolgozott, és igencsak szokatlan szereplőkkel: csuklyás emberek járnak-kelnek egy tájon, érthetetlen motivációkkal, fantasztikus-kalandfilmes beütéssel.

A rövidfilmek mustrája után megállapíthatjuk, hogy nemcsak formai-tartalmi megoldásokban, de lelki-világnézeti megközelítésben is homlokegyenest ellenkező álláspontok és személyes történetek elevenedtek meg – sokkal színesebb és végtelenebb világot varázsolva a néző elé, mint azt egy nagyjátékfilm teheti. Mindenki számára jelentős és meghatározó élményegyüttest jelenthet néhány kisfilm. Legyen hát türelmünk hozzájuk, mert megérdemlik!



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.