Az atyadetektív

Derrick, a táskás szemű moralista

A hagyományos, „klasszikus” televíziós nyomozótípus egyik legismertebb és legnépszerűbb képviselője. Afféle többgenerációs detektív, örököreg bútordarab, heti beszédtéma, archimédeszi pont változó mindennapjainkban 1974 óta. Tipikusan német és mégis univerzális, transzkulturális. Szilárd, kikezdhetetetlen identitását a különféle korszakok, társadalmi-politikai (v)iszonyok, interaktív (vész)helyzetek, szerepvariánsok és -teljesítmények során is megőrizte.

Szigorú, következetes, korrumpálhatatlan. Volt, van, nem kezdi ki az idő. A jó öreg ráció és intuíció révén mindig képes elválasztani egymástól valóságot és látszatot, igazat és hamisat, megkülönböztetni jót és rosszat. Nyugalmasnak és veszélytelennek éppen nem mondható, de áttekinthetően strukturált, sziklaszilárd téridőben és értékvilágban mozog. Olyan narratívában, amely koherens, megismerhető világot tételez. Amelyben morál és jog nagyjából egybecseng; (ha nem is teljesen, de nagyrészt, megnyugtató mértékben) helyreáll a Rend, igazság tétetik, a rejtélyek megoldódnak. Olyanban, amilyenre (nem csak) titokban még mindig vágyunk, bár némelyikünket ideig-óráig (sokáig) elbűvölheti például a posztmodernesült krimi rendszer nélküli labirintusa, adatáradata, jelentrópiája, esetenkénti erkölcsi nihilizmusa vagy amoralitása. Persze, néha bosszantó, hogy mennyire sematikusan egyszerű ez a világ, hogy a be(le)járatott patternek lólába kilóg, a pata is látszik rajta, a primitíven primér vizualitástól is ki-kinyílik a bicska a szerzői – vagy igényesebb populáris - filmeken, sorozatokon edződött néző zsebében. Aztán többnyire mégis tovább nézzük, legfeljebb sznob ismerőseink előtt letagadjuk ezt a „plebejus” ismeretséget.

Derrick – hát nem egy Columbo, az biztos. Viszont az sem lehet véletlen, hogy majdnem ugyanannyira népszerű. A statisztikák szerint harminchárom év alatt 104 országban vetítették (vetítik), olyan távoli, idegen kultúrák közegében is gyökeret eresztett, mint Japán és Kína, rendszeres nézettségnek örvendett egyszerű kétkezi munkások, kifinomult vénkisasszonyok, diákok, nyugdíjasok, egyetemi tanárok, ateisták és hívők, kommunista pártitkárok és tőkeerős vállakozók körében egyaránt. A fáma szerint II. János Pál pápa is kedvencei közé sorolta. Pedig hát a sorozat, pár jobban sikerült epizódját leszámítva, csakugyan „nem egy Columbo”; gyakran sablonos, lapos, unalmas, nem ritkán dramaturgiailag vérszegény, felszínes, kidolgozatlan, elnagyolt, lélektanilag nem meggyőző.

Azt hiszem, Derrick titkának becserkészésében és legalább részleges „megfejtésében” sokat segíthet a Los Angeles-i kollégával való összehasonlítás, amelyhez a tranzakcionális pszichológia fogalomtárát, illetve elemzési módszerét is felhasználhatjuk.

Kissé leegyszerűsítve: a tranzakcionális analízis atyja, Eric Berne szerint három féle én-állapot (összefüggő magatartásminta-készlet) létezhet: a szülőkére hasonlító exteropszichikus, az autonóm módon a valóság tárgyilagos értékelésére irányuló neopszichikus és az archaikus maradványokat képviselő, korai gyermekkorban rögzült archeopszichikus, magyarán minannyiunkban elkülöníthető a szülői, a felnőtti és a gyermeki én. Az emberi érintkezésben –amelynek egysége a tranzakció – az inger és a válasz egyaránt ezen triász tetszőleges tagjától érkezhet, ettől függően aztán a kommunikáció, a társas cselekvés kilenc féle formát ölthet (nem pedig hármat, tehát nem olyan egyszerű a képlet, mint gyakran gondoljuk, gondoltatják velünk még irodalmi, filmes elemzések is).

Gondolom, túl sok nyomozás nélkül is belátható, hogy Columbo magatartásmintái a gyermeki én megnyilatkozásaiként értékelhetők, míg Derrick a Szülő szerepkörét vállalja magára. De ezzel még nem mondtunk túl sokat. Magától értetődően mindkettő lehet vonzó a néző számára. Árnyaljuk a képet: a Gyermek korántsem (csak) az infantilizmus, hanem a báj, az öröm,a játékosság és a kreativitás kiapadhatatlan forrása is. Bármennyire ellentétesek, eltérőek is e modellek, azt hiszem, van közös vonása a két nyomozónak. Többnyire mindketten a gyermeki énünket szólítják meg, csak más-más pozícióból: Columbo játszótárssá – kváziegyenlő féllé – tesz bennünket, de – s ez nem elhanyagolható tényező – csak a szociális-interperszonális hierarchia szempontjából, mert intellektuális téren magasan fölénk tornyosul: ő a nálunk okosabb, de nem nagyképű cimbora. Megtiszteltetés, hogy a barátai lehetünk, van kire büszkének lennünk. Ettől lényegesen eltér a másik tranzakció: Derrick kevésbé okos ugyan, intellektuálisan könnyebb felnőni hozzá, de nem játszótárs: a szülő szigorával pillant le ránk. Egyfajta felettes én ő. Columbót pajtásként, Derricket apaként lehet kedvelni, tisztelni. Columbo a játékos logika, a derűsen-könnyedén diadalmaskodó igazság nagymestere, Derrick a csapatmunkára, technikai médiumokra jobban alapozó nyomozó, afféle belülről vezérelt szervezeti ember, az élet árnyoldalait, veszélyeit, a szenvedést, vért és verítéket halálkomolyan vevő morál és a jog képviselője.

Ezt a szerepkört erősíti a két figura összes megnyilatkozása, sőt, fizikai adottságai és öltözködése is. Columbo alacsony(nak tűnik), nagyon laza, folyton görnyedten jár, kigombolt, örökké gyűrött ballonkabátjában, szórakozott, pimasz és udvarias egyszerre. Jólnevelt gyermekként kér elnézést, ha bőrszivarjáról a szőnyegre hull a hamu. Formálisan szervezeti ember ő is, hadnagy, de még a hatalom jelképeitől is ódzkodik, nincs irodája, pisztolya, igazolványát legtöbbször mintegy bocsánatkérően mutatja fel, ha muszáj. Derrick magas, vállas, szálfaegyenes tartású, kifogástalan eleganciájú úriember; különben szintén nagyon cizellált, jó modorát általában a pozitív szereplőknek tartogatja, a rossz fiúkkal egyáltalán nem elnéző és játékos. „Az ember ugye számíthat egy kis megértésre?” – kérdezi az Egy furcsa nap falun című epizód egyik rossz fiúja. Derrick a fejét rázza. Nem, abban az esetben, ha átlépett egy bizonyos morális határt, nem számíthat. Persze Columbo sem hagyja futni a tettest, de ő nem ítélkezik és nem büntet, Derricknek már a gyilkosra vetett pillantása is elmarasztalás és börtön, el kell szenvedni, szenvedni kell tőle. Nem egyszerű apafigura, hanem szigorú pap is (nőtlen férfi, „atya”), de nem gyóntató. Nem oldoz fel. A Columbóban a gyilkos többnyire nem bán meg semmit, Derrick viszont megmozgatja a tettesben (és bennünk) a szunnyadó lelkiismeretet. Néz, lát, vádol és elítél a táskás, óriási szempár, melynek kérlelhetetlenségét és lerázhatatlanságát csak erősíti a hatalmas szemüveg. (Ennek a nézőre gyakorolt lélektani hatását különben a 2000-es évek divatja csak erősítette: a 70-es években mindennapinak, „menőnek” számító hatalmas lencsék ma már feltűnőek, kirívóak, tehát mindenképpen többletjelentést hordoznak a szuperkeskeny keretek látványán edződött-kondicionált befogadó számára.) Columbo folyton hunyorog, néha az az érzésünk, mintha mindkét szeme üvegből lenne. A bennünk levő gyermekkel kommunikál, akit mintegy óvni kell a felnőtt világ gonoszságaitól. Minden csak játék. A megbomlott rend úgy áll helyre, hogy közben nem kell sem a hiányát, sem a „helyreigazítás” gyakran hosszadalmas folyamatát megszenvedni a nézőnek. Gondolom, ezt a sorozatot képtelen élvezni az, aki a benne lakozó Felnőttet vagy Szőlőt „állítja rá” a narratívára. A Derrick pedig elviselhetetlen annak, akiben a játékos gyermek nem társul az alkalmazkodó Gyermekkel és Felnőttel.

A Columbo a gazdagok, a felső tízezer világában mozog, néha a paródia és/vagy a giccs határán egyensúlyoz a túlstilizált narratíva, Derrick magán viseli a szociografikus német filmiskola, Fassbinder hatását, gyakran a műfaj határait feszegetve-„túllihegve” a jóléti (nyugat)német társadalomról próbál pontos képet rajzolni, a társadalmi fertőbe is alászáll, persze a giccs tőle sem idegen, csak más dimenziók erőterében születik, a formatervezett rútság és gonosz , valamint a konszolidált középszerűség és hétköznapok szembeállítása sikeredik túlságosan fekete-fehérre vagy szürkére. Az azonban nagy merészségre vall, a műfaji kód túlfeszítését, sőt megszegését eredményezi, hogy esetenként nem is az a kérdés, ki a tettes vagy (ha személye, akárcsak a Columbo esetében, eleve ismert a néző számára) hogy miként lepleződik le, hanem hogy mi a bűn, hol végződik az ártatlanság, és hol kezdődik a büntetendő eltévelyedés. Ki a valódi bűnöző? A népszerű iskolaigazgató, vagy az igazság felderítését szorgalmazó, bűnbánó gyilkos? (Egyfajta gyilkosság) Mentesíti-e a felelősség alól a tolvajt az, ha spontánul, megfontolt szándék nélkül, sokadmagával sodródik bele a bűnténybe, s ráadásul egy bankrablót foszt ki, akinek a haláláért csak közvetve, erkölcsileg tehető felelőssé? (Egy furcsa nap falun) Szerzői filmhez méltó kérdések, nem csoda, hogy nagyrészt beletörik a Derrick alkotóinak bicskája. Meg aztán fenemód nem korszerű ez a fajta moralizálás a mai mainstream tévékrimik világában. Olyannyira avítt, hogy már-már üdítően felkavaró és újszerű.

A Derrick tehát ennyivel több és ennyivel kevesebb, mint a szintén multi(?)- és/vagy transzkulturális Columbo, de manapság az igazság biztosan nem valahol félúton, hanem inkább tévúton van. Nem árt, ha prábáljuk néha elkapni a frakkját, de közben játékosan rákacsintunk és elképzeljük, hogyan festene gyűrött ballonkabátban.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.